Nyáry Krisztián: 18.4.8.

1. Ellenszélben is lehet nyerni.

1847 őszén minden korábbinál mocskosabb választási kampány folyt Magyarországon. Az ellenzéki politikusok és támogatóik közül sokan úgy gondolták, lehetetlen nyerni. A hatalom akadályozta a konkurens jelöltek indulását, és durva propagandaeszközökkel is élt. Mindezt egy tehetséges, udvarhű politikus, gróf Apponyi György kancellár irányította a követválasztásokért felelős vármegyei adminisztrátorok útján. Pest megyében például, Kossuth Lajossal szemben az volt a fő üzenet, hogy nincs birtoka a megyében, tehát idegen bajkeverő. Jogi eszközökkel is megpróbálták visszaléptetni, de Kossuth nem hátrált, és jól döntött. A választók csak azért is a konzervatívok ellen szavaztak. Az ellenzék többségbe került az országgyűlés alsótábláján.

2. A választási győzelem nem feltétlenül hoz hatalmat.

Magyarország történelmének utolsó rendi országgyűlése 1847. november 11-én ült össze Pozsonyban. Az alsótáblán szűk, de egyértelmű ellenzéki többség jött létre, mégis úgy tűnt, érdemi változást nem fognak tudni elérni a reformerek. A konzervatívok a vereség után is képesek voltak blokkolni az ellenzéki javaslatokat. Egyrészt változatlanul többségük volt a főrendek között, másrészt a Bécsből irányított végrehajtó hatalom továbbra is zavartalanul működött, és ha érdekeik úgy kívánták, ellenzéki politikusok szavazatát is megvették. Úgy tűnt, hiába a győzelem, hosszú politikai állóháborúra kell számítani...

3. A megosztottság csapdája.

Kossuth vezérszónokként nagyon hamar a reformkövetelések megfogalmazója lett, és ez sokaknak nem tetszett az ellenzék soraiban sem. Voltak, akik túl radikálisnak találták a programját, mások egyetértettek vele, de zavarta őket, hogy az országgyűlési újoncnak számító politikus gyakran érezteti velük vezető szerepét. A mérsékelt liberálisok és a centristák egy része azt sem bánta volna, ha Széchenyi körül kialakul egy középpárt, amely egy erős monarchián belül, gyakorlati ügyek mentén lépésről-lépésre viszi előre az ország ügyét. Széchenyi, aki mágnásként a felsőtáblán is politizálhatott volna, éppen azért választatta be magát az alsótáblára, hogy a szerinte szélsőséges Kossuth józan ellensúlya legyen. „Én azt hiszem, itt volna ideje a franciákat utánozni. Nem abban, hogy a respublikát proklamáljuk, hanem hogy mi is Lajosunkat seggbe rúgjuk!” – írta egy levelében. Bécs elégedetten nézte a bénult reformereket.

4. Közös témaválasztás.

Év elejére azonban Kossuth jó érzékkel találta meg azt az ügyet, amellyel többséget lehet kialakítani a széttagolt ellenzék soraiban. Az adminisztrátori rendszert és Apponyi kancellárt kezdte támadni. Lépésről-lépésre állította maga mellé a követek többségét, akik közül alig volt olyan, akinek ne lett volna elszámolnivalója az adminisztrátorokkal. Az egyik szavazásnál csak egy megvásárolt ellenzéki miatt bukott el Kossuthék javaslata, ám ezt akkora fölháborodás követte, hogy legközelebb nem várt fölénybe került az ellenzék. Bécs kész volt erős emberének, Apponyinak a beáldozására. De ami fontosabb: nyilvánvalóvá vált, hogy Kossuth képes lehet ennél fontosabb ügyek mellé is többséget teremteni.

5. A hatalom alkuképtelensége.

Széchenyi régóta tartott attól, hogy Kossuth radikalizmusa forradalomba sodorhatja az országot, félt, hogy az ország kormányozhatatlanná válik, az udvar pedig leállítja a számára fontos gazdasági reformokat.  Azt javasolta a bécsi udvarnak, hogy nevezzék ki őt teljhatalmú királyi biztossá. „Mindenki engedelmeskedjék nekem – tervezgetett naplójában. – Minden segédeszköz. Katonaság. Semmiféle ellenkező rendelkezés …míg vissza nem hívatok! Ellenzéki Kör s minden politikai klub feloszlatandó.” Bécsben meg sem fontolták az ajánlatot.  Így Széchenyire ma nem úgy emlékezünk mint a diktátorra, aki szétkergette a reformországgyűlést. „Mosom a kezemet. Tisztességesen felajánlkoztam” – írta.

6. Részletes ellenzéki program az állam átalakítására.

A kormánynak meg sem kellett buknia, pusztán az tény, hogy az ellenzék politikusai képesek együttműködni egymással, és eredményeket elérni, erodálni kezdte a konzervatívok táborát. Február végén, az ellenzéki követek konferenciáján Kossuth bejelentette, hogy a közeljövőben felirati javaslatot terjeszt a ház elé, amelyben összefoglalja az elengedhetetlen reformokat. A javaslatot március 3-án nagy ívű beszédben ismertette a követekkel, szerepelt benne szinte minden, amit a történelemkönyvek a 12 pont legfontosabb követelései között felsorolnak. Csak éppen a hangnem volt más. Kossuth taktikusan szakított a radikális megfogalmazással, ezúttal kifejezetten mérsékelten beszélt. A felirat a felsőtábla elé került. Bécsben lázasan dolgozták ki a különböző forgatókönyveket. Végül az időhúzás mellett döntöttek. A Burgba rendelték a nádort, így nem volt, aki összehívja a főrendeket a felsőtáblán. Kossuth ezúttal nem akart meggondolatlan, radikális válaszlépést adni. Kivárt és további szövetségeseket keresett.

7. Az utca támogatásának megszerzése.

A Teleki László elnökletével működő pesti Ellenzéki Kör és a Petőfi körül gyülekező radikális fiatalok is elégedetlenül figyelték Bécs időhúzását. A mindkét csoportosuláshoz közel álló Irányi Dániel ügyvéd ment el Pozsonyba kérni, hogy vessenek véget a taktikázásnak Kossuth úgy érvelt, hogy amíg nem látszik az ellenzék mögött a tényleges tömegtámogatás, a konzervatívok nem hajlandóak semmilyen engedményre. Egy országos mozgalom sokat segítene, üzente Pestre.

8. Érthető üzenetek.

Egyértelmű volt, hogy tömegek csak érthető és világos politika mögé állíthatóak. A fiatal pesti értelmiségiek ezért eldöntötték, hogy rövid petíciót állítanak össze. A hosszú külföldi cikkekből a Pesti Hírlap számára színes rövidhíreket készítő Irinyi József foglalta 12 pontba a követeléseket. Az Ellenzéki Kör tagja úgy vélték, hogy hadd dőljenek el a dolgok az országgyűlésben, és utána hozzák nyilvánosságra a petíciót. A radikális ifjaknak viszont a március 19-ei József-napi vásáron, a Pestre özönlő vidékiek között mindenképpen szétosztják volna az egyoldalasra tömörített dokumentumot, hogy a feltüzelt tömeg nyomást gyakoroljon a bécsi időhúzókra.

9. A megfelelő pillanat megragadása.

A tervezett pesti petíciózás híre és főleg az európai forradalmak nyomán felgyorsult bécsi események szele elég volt ahhoz, hogy a nádor március 14-én mégis összehívja felsőtáblát. Addigra mindenki arról beszélt, hogy a birodalom politikáját 40 éve meghatározó Klemens Metternich herceg lemondott, és alig bírt elmenekülni a feldühödött bécsiek elől. Amint tömegtámogtást éreztek az ellenzék mögött, az addig vonakodó konzervatív főrendek ellenvetés nélkül megszavazták Kossuth felirati javaslatát. Még aznap megalakult a küldöttség, hogy másnap ünnepélyesen átadhassák a királynak az elfogadott feliratot. Kossuth tizenötezer ember előtt tartott beszédében jelentette ki, hogy a dokumentumot aláírva, Batthyány Lajost pedig miniszterelnökként hozza vissza hamarosan a birodalmi fővárosból. A bécsi forradalom híre új helyzet elé állította a Petőfi körül gyülekező fiatal pesti értelmiségieket is. A József-napi vásárig még négy nap volt hátra, de tudták, azonnal lépniük kell. 14-én este még egyszer átírták a petíciót: a katonasággal foglalkozó két pontot egyetlen hosszú pontba fogták össze, és az egészet megtoldották egy újabb követeléssel: a politikai foglyokat szabadon kell bocsátani. Valójában ez volt a 12 pontban az egyetlen klasszikus forradalmi követelés. A többit, mint alkotmányos javaslatot éppen egy száztagú összpárti küldöttség készült gőzhajóval Pozsonyból Bécsbe vinni – stílszerűen Habsburg–Lotaringiai István nádor vezetésével. A hajó utasai közül sokan rémülten emlegették Petőfi Dicsőséges nagyurak... kezdetű költeményét, néhány nappal korábban született, és a költő eredetileg arra az esetre tartogatta, ha a felsőház mégsem szavazza meg Kossuth javaslatát.

10. Vér nélküli, alkotmányos forradalom.

Ilyen előzmények után robbant ki másnap Pesten a magyar történelem legbékésebb, szabálytalan forradalma. Sőt, ha pusztán ennek a napnak az eseményeit vizsgájuk, magát a forradalom kifejezést is csak korlátozott értelemben használhatjuk. Nem pusztán arról van szó, hogy klasszikus forradalmakban nem szokás ebédszünetet tartani, és még az egyetlen rabszabadításhoz is hatósági pecsétet kérni. Hanna Arendt forradalom-definíciója szerint „forradalomról csak ott beszélhetünk, ahol a változás új kezdetként értelmezhető, ahol erőszakot egy egészen új állam létrehozásáért alkalmaznak, s ahol az elnyomás alóli felszabadulás legalább célnak tekinti a szabadság elérését.” 1848. március 15-én az eseményeket alakítók elsöprő többsége nem akart új államot vagy államformát, és még kevésbé akart erőszakot alkalmazni. Petőfit és néhány republikánus elvbarátját leszámítva  a legtöbben pusztán több szabadságjogot akartak a Habsburg monarchia keretein belül Magyarországnak. Liberális reformereknek és a fontolva haladóknak egyaránt fontos volt, hogy a készülődő változás ne tűnjön párizsi típusú forradalomnak, és a folyamatok alkotmányos keretek között maradjanak. A szemtanúk visszaemlékezései szerint a pesti utcákon két jelszó visszhangzott ezen a napon: „Éljen a szabadság! Éljen a király!” Nem véletlen, hogy a kortársak közül sokan majd csak szeptembertől, Lamberg Ferenc királyi biztos meglincselésétől kezdve tekintik majd forradalomnak az eseményeket. Addig az országgyűlési ellenzék alkotmányos keretek között zajló hatalomra kerülése zajlott egy civil tömegmozgalom támogatásával.

11. Nagykoalíciós kormány.

Erőszakra már csak azért sem volt szükség, mert Bécsbe fél nap alatt megérkeztek a hírek a pesti eseményekről. Másnap már ennek tudatában fogadták a Burgban az országgyűlési küldöttséget. Itt kisebb pánikot okoztak a rendi országgyűlés formai külsőségei. A delegáció tagjai – ahogy évszázadok óta ez szokás volt – díszmagyarban, szablyákkal az oldalukon járultak az uralkodó elé. A forradalmi hírektől megzavarodott udvaroncok azt gondolták, hogy ez már a magyar rebellisek tömege, akik fegyverrel jöttek megdönteni a monarchiát. Aztán mindenki megnyugvására kivált a tömegből az ugyancsak szablyás-díszmagyaros István nádor és átadta a magyar országgyűlés feliratát királyi rokonának. Záróaktusként az uralkodó az ősi szokások gondos betartásával ünnepélyesen felkérte a nádort, hogy bízza meg Batthyány Lajost az első felelős magyar kormány megalakításával. Batthyhány nem forradalmi, hanem nagykoalíciós kormányt alakított, és minden irányzatnak megpróbált teret adni kabinetjében. Nem csak a liberális és centrista ellenzék tagjait, vagy a hol liberális, hol konzervatív Széchenyit integrálta kormányába, hanem az őskonzervatív, aulikus Esterházy Pált is. Sőt, a kabinetben képviseletet kaptak a korábbi hatalom disszidensei is: Zichy Ferenc, aki március 15-én még a budai helytartótanács vezetőjeként tárgyalt a forradalmi küldöttséggel, Széchenyi helyettese lett a közlekedési tárcánál.

12. Új törvények, új választások.

Sejthető volt, hogy egy ennyire színes kabinet nem lehet hosszú életű, és a pesti radikálisok támogatását sem tudja sokáig megtartani. „Felszabadultunk a Metternich-kompánia alól, s kaptuk a Batthyány-minisztériumot. Erre ugyan elmondhatni, hogy: »eben gubát«.” – írta Petőfi, aki a következő hónapok kormányellenes tüntetésein is éppoly lelkesedésssel szónokolt, mint március 15-én. A miniszterelnök már nyár végén alig tudta összetartani kabinetjét, amelynek tagjai sorra mondtak le, míg végül szeptemberben a kormányfő is leköszönt. Mégis: az első felelős magyar kormány betöltötte a küldetését. A választásra jogosultak körének kiszélesítésével még a nyár folyamán népképviseleti választásokat írtak ki, s az egykori ellenzék képviselői immár elsöprő többséget szereztek az országgyűlésben. A felirati javaslatokban és a 12 pontban megfogalmazott követelések törvénnyé váltak, és alaposan átalakították és modernizálták Magyarországot, amely a szabadságharc bukása ellenére sem lett soha többé újra ugyanolyan, mint '48 márciusa előtt volt. A folyamat, amely az 1847-es választásokon indult, vér nélküli, forradalmi jelentőségű, de mégis alkotmányos rendszerváltást eredményezett.

NYÁRY KRISZTIÁN

irodalomtörténész