Ascher Tamás: Ismerve Pintér Bélát, tudtuk, hogy jól megkapjuk a magunkét

HVG: Gondolom, tudja, hogy az Ascher Tamás Háromszéken című Pintér Béla-darabot nézve mindenkinek azon jár az esze, hogy a színlap szerinti Ascher Tamás és Máté Gábor nevű szereplők történetének mennyi közük lehet a valóságos személyekhez: önökhöz.

Ascher Tamás: Semennyi, még csak ehhez hasonló eset sem történt. Pintér Béla nem kutatta sem Máté Gábor, sem az én életem valós eseményeit, pedig bátran kérdezhetett volna; de őt nem ez érdekelte.

HVG: Pedig  a darab annak a sajtótámadásnak köszönhetően született, amit Pintér Béla a Bajnok című bemutatója  után kapott. Ebben a jobboldali sajtó Kósa Lajos magánéletének egyes elemeit vélte felfedezni. Majd a Heti Válasz egyik újságírója felszólította, hogy készítsen darabot inkább Máté Gábor nőügyeiről...

A. T.: A színház  nem pletykalap, Pintér Béla nem bulvárújságíró. Nem óvatosságból nem voltak nevesítve a Bajnok szereplői, hanem mert a hazugság, a hazug élet témája jóval tágasabban, többrétegűen vetődött fel abban az előadásban. Az új darabnak is inkább  ürügyei vagyunk; nem  személy szerint rólunk, inkább a nyolcvanas évek újító színházáról szól, amelynek hétköznapjai lázas alkotásból és kaotikus életviszonyokból voltak összegyúrva. Ahogy más műveiben is, persze itt is személyes benyomásokból indul ki Pintér, benne van a darabban a rácsodálkozás, az irónia, minden, amit az ezzel a fajta színházzal való fiatalkori találkozásai során érzett. Ebben az értelemben tehető fel a kérdés, hogy nem ízléstelen-e, nincs-e valami önajnározás  abban, hogy Máté Gábor és Ascher Tamás hagyják, hogy a saját színházukban építsen kultuszt nekik valaki.

HVG: Kultuszépítéshez képest meglehetősen ellenszenves figurának ábrázolta önöket Pintér Béla. Tudták, hogy mi készül, belenyúltak esetleg a szövegbe?

A. T.: Ismerve Béla kaján szemléletmódját, gúnyolódókedvét, nyilván tudtuk, hogy jól megkapjuk a magunkét. De a konkrét szöveget nem ismerhettük, hiszen Pintér nem kész darabbal kezdi a próbát, nincs jóváhagyott példány. Megvolt az első tíz oldal, amelyen jót mulattunk, a többi már munka közben készült el. Az utolsó héten Máté meg én megnéztük a kész darabot, javasoltunk ugyan kisebb változtatásokat, de ezek nem a személyünket érintették, inkább a dramaturgiai feszességet.

Ascher Tamás és háttérben színpadi mása, Keresztes Tamás. Közéleti ízlés

Túry Gergely

HVG: Nincs sértődés?

A. T.: Színházunkban hagyomány, hogy a színészek nemcsak egymásról, de a rendezőkről is  gyilkosan pontos paródiákat készítenek, úgyhogy megszoktuk és okulni próbálunk ezekből.  A mostani előadás éppen azért nem bulvár, mert nem konkrét ügyeket ábrázol, miközben persze valódi gyarlóságokra mutat rá.

HVG: A zaklatási botrány után nekem a darab nem annyira a modern színház akkori születéséről szól,  inkább arról, hogy milyen könnyen lesz valaki áldozat egy olyan hierarchikus és macsó világban, mint a színház.

A. T.: Nem annyira hierarchiákhoz és macsósághoz van közük az ábrázoltaknak, sokkal inkább ahhoz, hogy  bemutatóira készülve egy társulat nem őrlángon pislákol. Ebben az izzásban előfordulhatnak a tettlegességig fajuló szakmai viták, lelki összeomlások és heves szerelmek is, amelyek talán csak a bemutatóig tartanak.  Babarczy László ezt kissé élesen úgy fogalmazta meg egyszer, hogy aki színházat csinál, az szügyig szarban dolgozik. (Mindeközben az is ugyanennyire igaz, hogy a színház: templom.) Ez a fajta szenvedélyes művészetcsinálás nemritkán képes felőrölni az embert. Ezért kudarcos gyakran a színészek magánélete, hiszen minden energiát, időt, emberi kapcsolatot elszippant a színház. Erről beszél a két idős színésznő a darab egyik megrendítő jelenetében.

HVG: A magas hőfokú színházcsinálás néha olyan tragédiákhoz vezet, amelyeket a férfiak észre sem akarnak venni. Talán nem véletlen, hogy a színházi világban robbant ki a zaklatási botrány.

A. T.: Negyven éve színdarabokat rendezek, amelyeknek a zöme arról szól, hogyan lesznek emberpárok egymás boldogtalanságának okozói, egymás vagy a környezetük áldozatai. Ez nem pusztán színházi ügy, a nyers vagy az álcázott, sunyi erőszak mindenütt jelen van a társadalomban. A színház vitte el a balhét, hogy a magyar közéletben végre kimondhatóvá váljon a kérdés. De nem azért, mintha itt gyakoribbak volnának az anomáliák, mint bármely más szakmában; csak éppen a hagyományos bulvárkandiság, a tévé, a sajtó által is táplált elkerülhetetlen sztereotípiák viharos gyorsasággal az érdeklődés középpontjába emelik, ami ezen a területen történik.

HVG: A budapesti és a határon túli színház konfliktusáról is szó van a darabban, és ebben talán önök sem vétlenek. Vidnyánszky Attila, akit a darab  meg is idéz, régebben panaszkodott arról, hogy őt nem fogadta be a magyar színházi közeg, nem kapott osztályt a színművészeti egyetemen.

A. T.: Ez a felvetés így nem stimmel: a képzelt cselekmény idején  még nem létezett olyan konfliktus, amiről beszél. Vidnyánszky színháza a kilencvenes években egyike volt a legprogresszívebbeknek, a hazai szakma teljes rajongása övezte. A darab egyébként nem nevezi meg, nem is ábrázolja Vidnyánszkyt, de megidéz egy magatartást, amelyik vélt sérelmekből merítve libidót, politikai támogatásból pedig lendületet és önbizalmat, nem akármilyen hatalmat épít fel önmagának. Így ma már panaszkodásról sem beszélhetünk – legalábbis remélem.  Osztályt pedig nem bársonypárnán nyújtanak át valakinek, hanem az illető először elfogadja az egy-egy alkalomra szóló meghívást, elkezdődik egy közös munka, és ennek későbbi állomása az osztályindítás. Még az is kell, hogy az illető ne szidalmazza folyvást szakmai és politikai rágalmakkal az intézményt, amelynek a hívó szavára annyira vágyik.

Pillanatkép az Ascher Tamás Háromszéken című előadásból. Dramaturgiai feszesség

Kiss-Kuntler Árpád

HVG: Dühös rá?

A. T.: Semmiképpen. De nem tudom helyeselni, hogy túl jóban van a politikával. Helyzete Major Tamás ötvenes évekbeli pozícióját idézi. Ilyen elszánt, pragmatikus azonosulás mifelénk, Kaposvár táján nem volt szokás  sem a szocializmusban, sem később.

HVG: A liberális színházcsinálók mintha elfogadták volna a megváltozott helyzetet.

Olyan dilemmák előtt áll az ember, mint a hetvenes években:  megint morális kérdés, hogy milyen támogatást, meghívást, munkát fogadok el, milyen lapnak adok interjút, milyen kontaktus elfogadható még bizonyos állami intézményekkel vagy általában az állam emberével. Az is a hetvenes éveket idézi, hogy (más kollégákkal együtt) feketelistára tesznek a közszolgálati tévében, valószínűleg a rádióban is; erre egyébként – ahogy annak idején – most is inkább büszke vagyok.

HVG: De most azért mindennek más a tétje.

A. T.: Más, egyetértek. Egyelőre ritka, ha az élesen kritikai alapállás egzisztenciális következményekkel jár, bár Bodó Viktor vagy Schilling Árpád kiszorítása az őket megillető helyekről bízvást tekinthető politikai ihletésűnek. Egyéb esetekben  inkább a közéleti  ízlésem kell hogy eldöntse, elmegyek-e például a Nemzeti  Színházba rendezni.

HVG: Elítéli azokat, aki a Nemzetiben rendeznek, például Zsótér Sándort?

A. T.: Miért ítélném el azt, aki úgy dolgozik a Nemzetiben, mint ő, hogy képes megőrizni teljes művészi integritását? Hogy miféle egyéb stratégiákat legitimál eközben, az érzékeny és bonyolult kérdés: ne menjünk bele.