A szellemi táplálékra kiéhezett olvasókhoz 1988-ban, a rendszerváltás előévében soha nem látott dömpingben zúdultak az addig tiltott művek. Az újdonságok között felbukkant jó néhány ősrégi, a szóbeszéd szerint bezúzott kiadvány.
„Igazi értelmében nem volt soha betiltott mű (...) csak a forgalmazását szüneteltettük átmenetileg”
– nyilatkozta 1988 nyarán a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) hivatalos könyvkiadójának, a Kossuthnak akkori igazgatója. Illés Tibor kilencévnyi raktármélyi pihentetést indokolt e szóbűvészi fordulattal, amikor a Magyar Nemzet újságírója azt firtatta, hogyan került az újdonságok közé a Kun Béláról írt életrajz. A kérdés persze álnaiv volt, hiszen Borsányi György monográfiájáról lehetett tudni, hogy 1979-ben 25 ezer példányban kinyomtatták. A betiltás okát egykor csak találgatni lehetett, ahogy azt is, hogy mi lett a mű sorsa, bezúzták-e, vagy azért maradt belőle néhány kötet mutatóba.
Ma már ismert, hogy a kutatás szempontjából kivételezett helyzetű és megbízhatónak tartott párttörténész szerzőt egy kollégája mószerolta be a mindenható Kádár Jánosnál. Az MSZMP első titkárának küldött levelében kígyót-békát hordott össze a monográfusra, akire szerinte „a Komintern által elítélt frakciós irodalom” ugyanolyan negatív hatással volt, mint a „Horthy-kurzus történetírása”, valamint a „modern antikommunista publicisztika”.
Ha a feljelentést nem Kun Béla unokája veti levélpapírra, aligha születik gyors verdikt. De mivel egykoron a „hálával és elvtársi tisztelettel” záruló levelet – a magát manapság a Fidesz harcos antikommunista holdudvaroncaként észrevétető – Kun Miklós írta, a kompromisszumok robotosa rögvest feljegyzést, valójában azonnal végrehajtandó utasítást küldött politikai bizottsági társainak:
„Szerintem kisebb hiba, ha a (...) könyv most és jelenlegi formájában nem kerül forgalomba, mint ha az osztályellenség által is kihasználható botrányt vásárolunk be.”
Kilencesztendei elzárásával a Kun-kötet még éllovas sem lehetett az 1988-ban feltámasztott könyvek „régiségi” listáján, amit egy 1957 óta szunnyadó kiadvány vezetett. A József Attila Emlékkönyv még 1956-ban került nyomdába, s miután több szerzője, köztük a költő életének egyik legfontosabb tanúja, szerkesztőtársa, Ignotus Pál disszidált, az emlékezéseitől is elzárták a nagyérdeműt. De Borsányit maga mögé utasította Milan Kundera is. Akinek a Tréfa című regénye 1968-ban jelent meg úgy, hogy nem jelent meg. A cseh(szlovák) – magát később franciaként meghatározó – író ezen, a személyi kultuszt maró gúnnyal megjelenítő könyvének nem elsősorban a tárgyával volt baj, hanem magával a szerzővel. Merthogy az emberarcú szocializmus prágai tavaszán túlontúl fellelkesült Kundera – az öt szocialista ország hadseregeinek „testvéri segítségnyújtását” követően – rögvest persona non grata lett Csehszlovákiában és a szocialista országokban. (És az is maradt egészen 1990-ig.)
Az 1968 augusztusa előtt a tűrt kategóriába soroltként nyomdába engedett Kundera-regény 3 ezer példánya így az Európa Kiadó raktárában landolt. Más kérdés, hogy a könyvfeltámasztás évére ez a készlet 2 ezer darabosra zsugorodott: a példányok egyharmadának lába kelt az ezek szerint mégsem annyira szigorúan őrzött raktárból. Alighanem az elszivárgott példányok egyikéből készült 1987-ben a regény reprintje a szamizdatos Független Kiadó gondozásában.
A nagy raktár-felszabadítást s az állami kiadók vezetőinek felbátorodását az a politikai háttérszél segítette, amely előbb a – sokáig csak írott malasztnak tekintett – jogszabályokban, majd egyre inkább a napi gyakorlatban is megszüntette az előzetes cenzúrát. Ennek létét a Kádár-rendszerben folyamatosan és hivatalosan tagadták ugyan, közben azonban meglehetősen hatékonyan, s alig álcázva működtették a könyvkiadásban (is). A könyvszakma cenzúrahivatalát Kiadói Főigazgatóságnak (KF) hívták. E hatóság pecsétje nélkül egyetlen kézirat sem kerülhetett nyomdába. Az olajozottan működő gépezet „üzemzavarai” is többnyire náluk léptek fel: néha olyasmit is engedélyeztek, amit nem kellett volna, máskor, például a Kundera-kötet esetében, az irányvonal változott gyorsabban, mint hogy azt a hivatal követni tudta volna.
A cenzúra több évtizedes működését paradox módon hivatalosan akkor ismerte be a hivatal vezetője, Inkei Péter, amikor 1988 februárjában a rendszerváltás előkészítésében élenjáró napilapnak, a Magyar Nemzetnek nyilatkozott. A főigazgatót egy aktuális botrány kapcsán szorították megszólalásra. Az akkor még civil szervezetnek sem elfogadott Magyar Demokrata Fórum alapítói ugyanis „engedélyezési kérvényt” nyújtottak be a KF-nek, mivel közre akarták tenni a lakiteleki – (párt)alakuló – találkozójuk 200 oldalas jegyzőkönyvét. Az alig egy éve kinevezett Inkei ekkor ismerte be, hogy a Művelődési Minisztérium égisze alatt tevékenykedő KF azért próbál áttérni „a közvetett befolyásolás” módszerére, mert immár másfél éve
„nincs olyan jogszabály, amely bárkit, ideértve a főigazgatóságát is, felhatalmazna arra, hogy a kiadók helyett eldöntse, hogy mit adhatnak ki, s mit nem”.
„A felelős kiadó valóban felelős kiadó lesz” – mondta, s így írásban is jogosultságot adott a könyvműhelyeknek. A felvillantott lehetőséggel elsőként a Magvető élt. Május eleji sajtótájékoztatóján a kiadó új, dörzsölt igazgatója, a pártfunkciókban és lapszerkesztésekben pallérozódott Jovánovics Miklós bejelentette: a könyvhétre több olyan kiadvány is a boltokba kerül, amelyeknek a kézirata „már hosszabb ideje, akár több évtizede várja a jobb napokat”, vagyis a nyomdafestéket. E nem kisszámú kollekció első fecskéiként említette Sinkó Ervin Egy regény regénye című memoárját, s a várható újdonságok közé „becsempészett” egy olyan regényt is, amely bő évtizeddel korábban már napvilágot látott a magyar könyvkiadás sajátos műfajú sorozatában.
A „Zárt kiadványokban” ugyanis még olyan bősz szovjetellenes írások is kikerülhettek a nyomdákból, mint amilyennek Lengyel József Szembesítés című regényét minősítették. A „kicsi, mérges öregúrként” emlegetett, s a szovjetunióbeli Gulag-élményeit irodalmasító író műve valóságos kálváriát járt, amire 1988-ban a nagyközönség elé került, végre sok ezer példányban. Az igen felkapott Ra-Re sorozat eme darabjából már mindenki vásárolhatott, a szerencsés könyvritkaságvadászok azonban a pesti Központi Antikváriumban – akkor még potom pénzért – hozzájuthattak az 1971-es 200 példányos kiadás néhány tíz piacra dobott kötetének valamelyikéhez is. A Szovjetunió megrágalmazása miatt a hatalom által „problematikusnak” bélyegzett regény a maga idejében sajátos kompromisszumként került be a csak megbízható káderek által megvásárolható kiadványok közé.
A szocialisztikus elveihez, a minden embert megillető alapjogokhoz élete végéig ragaszkodó Lengyel ugyanis az élete fő művének tekintett Szembesítés kéziratát kalandos úton kicsempésztette Nyugatra. Ezzel teremtett tárgyalási alapot magának pártja „fafejű csinovnyikjainál”, mondván: ha regénye Magyarországon nem kap nyomdafestéket, akkor majd angolul jelenik meg először. Az elvhűségét mindvégig hangoztató, ám művéért és a szólásszabadságért „felelősséget érző” író hatéves huzakodásának lett „félsikere” a nevetséges példányszámú és 1988-ig zárt terjesztésű regény. Amelytől a kiadója még az előszóban is elhatárolta magát. A „kézirat gyanánt” jelzetet azzal indokolta, hogy a mű „olyan vitatható részeket tartalmaz”, amelyek „széles körű publikáció esetén az olvasók egy részét helytelen következtetések levonására indíthatnák”.
„Káros hősködés”
– szögezte le Kádár 1979 elején, azt követően, hogy a Magyar Nemzetben megjelent Illyés Gyulának – egyébként a vele kutya-macska barátságban álló kultúrpolitikus, Aczél György hallgatólagos jóváhagyásával – a Válasz Herdernek és Adynak című, kétrészes esszéje. „Népe nyelvén a pap sem prédikálhat immár” – sóhajtott fel az erdélyi magyarok sanyarú helyzetét ecsetelve a körmönfont óvatosságáról ismert író. A botrányhoz azonban ennyi is elég volt. A Ceausescu kézivezérelte román propagandagépezet „lidércnyomásosan románellenesnek”, mi több, „fasiszta nacionalisták harci kosának” bélyegezte Illyést, a magyar pártvezér idézett reagálása pedig eldöntötte a Szellem és erőszak című Illyés-kötet 10 ezer példányának sorsát. A tiltott „gyümölcs” raktárból lopott darabjaiért a feketepiacon 1000 forintot is megadtak, a többit viszont 1988-ban az eredeti áráért, 10 forintért kapkodták el néhány nap alatt a vásárlók.
A cikk a HVG 2018/18. számában jelent meg.
Mozikban a film, amely valóra váltotta Scarlett Johansson álmát. Neki már biztos jó, de jól jár-e mindenki más, aki nem Scarlett Johansson?
Orbán Viktor bejelentése alapján 3 százalékos kamatozás mellett kaphatnak lakáscélú jelzáloghitelt azok, akik első ingatlanjukat vásárolnák meg. De mennyit nyerhetnek az érintettek az új kölcsön indulásával? Hogyan hathat az új támogatás a lakáspiacra? Milyen feltételei lehetnek? A Bankmonitor szakértői elemezték a bejelentést.
Milyen tényezők befolyásolják a haj egészségét? Mekkora mértékű hajhullás a normális? Erről is beszélgettünk a HVG egészségpodcastjának legújabb adásában.
A Pfizer vezérével folytatott titkos üzenetváltásai miatt.
