"Életük a deklasszálódás és visszaemelkedési kísérletek története"

A rendszerváltás után különösen hatott, hogy az akkori konzervatívok nagyban építenek a háború előtti jobboldal nyelvezetére, szimbólumaira, az eltelt 45 év dacára szinte ott folytatták, ahol abbahagyták. Ezért kezdte kutatni az 1956-os Intézet, hogy mi történt a jobboldali emberekkel a háború után. Kiderült, hogy a kommunista hatalomátvételt követő üldöztetés ellenére búvópatakokként – ez is lett az egyik kötet címe – a szocializmusban is megőrizték valamennyire az identitásukat. Ekkor határozta el az intézet vezetője, Rainer M. János, hogy megvizsgálja egy csoportjuk, a katonák életének alakulását, így jutott édesapja ludovikás évfolyamtársai történetének feldolgozásához.

Alacsony rangú, fiatal csapattisztekként élték át a háborút a frissen végzett ludovikás tisztek.

„Nehéz megállapítani, hogy az a néhány katona, akit később háborús bűnökkel vádoltak meg, valóban elkövette-e ezeket a tetteket”

– mondja a történész. Ilyen helyzetbe a megszállt Szovjetunióba vezényelt tisztek kerültek, akik „partizánvadászat” címén a helyi lakossággal szemben követtek, követhettek el atrocitásokat. A legsúlyosabb bűnt véghezvivő, az újvidéki mészárlás során a kivégzőosztagot vezénylő Korompay Gusztáv – a felelősséget feletteseire hárítva – megúszta a számonkérést. Az évfolyamban Gömbös Gyula egykori miniszterelnök Ernő nevű fia volt a leghírhedtebb, aki a nyilas hatalomátvétel után Szálasi parancsőrtisztjeként szolgált. A háborús bűnösök között elsőként hozták haza, és vádlóit is meglepte, hogy kihallgatásakor hithű nyilasnak vallotta magát. Inkább meggyőződése és neve, mintsem tette miatt kért rá halált a népügyész. A népbíróság előtt már változtatott védekezésén, végül tíz évet kapott, az ítélet szerint enyhítő körülményként vették figyelembe „az átlag alatti szellemi képességeit”. Mégis sikerült 1946 őszén megszöknie a legszigorúbb magyar börtön hírében álló szegedi Csillagból. Szép kort megért Ausztriában, ahol kezdetben összejárt nyilas elvbarátaival, később viszont már nem politizált.

Akik az átlagosan 3,5 éves hadifogságot letöltve itthon maradtak, hamarosan rá kellett jönniük, hogy többé nem gyakorolhatják a hivatásukat. Csaknem harmaduk megpróbált a hadseregben maradni, és bár a kínzó tiszthiány miatt néhányukat visszavették, hamarosan leszerelték őket. Még azokat is, akik – megértve az idők szavát – beléptek a kommunista pártba. Csupán egyiküknek sikerült megkapaszkodnia a katonai pályán, és a néphadsereg alezredeseként nyugdíjba mennie. A többiektől még a tartalékos tiszti rendfokozatot is megvonták 1956 után.

„Életük a deklasszálódás és visszaemelkedési kísérletek története” – összegzi a történész a könyv legfontosabb üzenetét. „Ennek sikeres stratégiája nem a kollaboráció, hanem a tanulás volt” – teszi hozzá. Az ötvenes évek elejéig ez a lehetőség nyitva állt a „horthystának” bélyegzett tisztek előtt. Volt, aki három diplomát is szerzett, ám a munkáslétből az is kiutat jelentett, hogy sokan földmérőnek, méhésznek vagy épp könyvelőnek képezték ki magukat. Néhányan tudományos karriert futottak be. Ilyen volt az önreflexióra hajlamos Perjés Géza, aki szociológia szakra iratkozott be, hogy magyarázatot találjon arra, mi történt vele és az országgal, de diplomát nem szerzett, mert a szociológiát burzsoá áltudománynak bélyegezték, és megszüntették a képzést. Akár szimbolikus is lehet, hogy a későbbi neves hadtörténész első tanulmányát még vasesztergályosként küldte be a Hadtörténeti Közleményeknek.

A képzettség eredménye általában nem azonnal mutatkozott meg, a legsötétebb ötvenes években a századosok mintegy kétharmada kétkezi munkásként vagy alacsony beosztású hivatalnokként dolgozott, állandó gyanakvástól kísérve. A rendszer konszolidálásával, a hatvanas-hetvenes években az ő helyzetük is javult, és az arány megfordult: kétharmaduk elérte a középosztályi, középvezetői státust. A „népi demokrácia” használta a szervezőkészségüket, azt, hogy általában nem álltak hadilábon a számokkal, földrajzi és műszaki ismeretekkel is rendelkeztek, ráadásul volt tekintélyük a beosztottjaik előtt. A legtöbben nyugdíjazásukig vagy a rendszerváltásig viselték a múltjukból fakadó terhet. Sőt nemcsak ők, hanem a családjuk is. Rainer M. János felidézte: 1981-ben egy munkahelyi felvételi beszélgetésen is szembesítették azzal, hogy önéletrajzában nem említette akkor már csaknem két évtizede halott édesapja „horthysta” tiszti múltját.

Az életpálya, amire a századosok készültek, azok az értékek, amelyekre tanították őket, semmibe vesztek a kommunista hatalomátvétellel. De méltósággal viselték sorsukat,

„nem találtam olyat, aki deviáns életformába csúszott volna, közülük egyik sem lett öngyilkos, önpusztító vagy bűnöző”

– állítja Rainer M. János. A megaláztatások, a börtönévek és a derékba tört karrierek frusztrációja azért nem múlt el nyomtalanul. A történész a századosok gyermekeivel is próbált beszélgetni, és ebből leginkább az derült ki, hogy „hallgattak, mert nem akarták bajba sodorni a családtagjaikat”. A munkahelyi és az idő előrehaladtával egyre gyérülő titkosszolgálati jelentésekben pedig a „visszahúzódó”, „nem barátkozik”, „nincs véleménye” jelzők sorakoznak. Egymással sem tartották a kapcsolatot, talán azért, mert tudták, hogy a titkosszolgálat hamar „szervezkedést” kreált volna a békés sörözésekből.

Az 1956-os forradalom idején „sem veszítették el a fejüket”. Kubicza János volt az egyetlen, aki katonaként aktivizálta magát, a „Mecseki Láthatatlanoknak” nevezett fegyveres felkelőcsoport parancsnokhelyettese, katonai vezetője lett november 4-e után. „Tapasztalt katonaként tisztában volt a fiatal, lelkes, ám képzetlen csapatának harci értékével, ezért úgy manőverezte őket, hogy ne kerüljenek komoly összeütközés közelébe. Azt is tudta, hogy a forradalom bukásával életveszélyes maradni, ezért fegyverrel a kézben átvezette őket a jugoszláv határon” – mondja a történész.

Ekkor indult el az emigránsok második hulláma a határ felé. Az első még 1945-ben volt, azoké, akik nem jöttek haza a nyugati hadifogságból. Rainer szerint az emigráció sem volt egyszerű: először kétkezi munkásként dolgoztak, talán kicsit rövidebb időbe telt, hogy elérjék azt a középosztályi státust, amit az itthon maradottak, de sokkal feljebb ott sem igazán jutottak. Később sokan visszatértek, de az Ausztráliában új otthonra lelt, és 2015-ben, 97 évesen elhunyt Fejes György például soha nem tért haza, bár megőrizte magyarságát, sőt az emigrációval is tartotta a kapcsolatot – derül ki a könyvből.

A rendszerváltás a hetvenes éveikben találta a még élő századosokat. Megkésve, de végre eljött számukra az elégtétel ideje. Visszaigényelhették rangjukat, sőt volt, aki egyenruhát is kért. Perjés Gézát pedig a Honvédelmi Minisztériumba is meghívták, a miniszter tanácsadó testületébe.

A cikk a HVG 2018/23. számában jelent meg.