szerző:
Ascher Irma

Bhután egyik apró falvában egy nemi identitását kereső focistalányra, míg a fóti gyermekotthonban egy beilleszkedni akaró szomáliai menekült fiatalra akadt a rendező – különös történetüket egy-egy dokumentumfilmben örökítette meg.

HVG: Hogyan talál rá a témákra?

Zurbó Dorottya: Egyrészt keresem, de ha látok olyan élethelyzeteket, amelyek megérintenek, elgondolkodtatnak, azoknak utánajárok. Általában sorsszerű az első találkozás a szereplőimmel. Az intuícióm vezet, az intim, emberi történetek ragadnak meg.

HVG: Mit kell tennie, hogy közel kerüljön a szereplőkhöz?

Z. D.: Találkozunk a kamerán kívül, mesélek nekik arról, hogyan folyik a forgatás, mennyire leszek az életük része. Elmondom, hogy ez gyakran kimerítő, de sokat adhat, és csak úgy lehet csinálni, ha megvan a bizalom.

HVG: Miként lehet elérni, hogy a szereplők saját magukat adják a kamera előtt?

Z. D.: A sok közösen eltöltött időn múlik. A forgatás elején felvett anyagok még nem annyira jók, aztán a szereplők lassan hozzászoknak a jelenlétünkhöz, ahhoz, hogy mindig forog a kamera, és onnantól fogva már természetesen viselkednek.

HVG: Ha lemarad dramaturgiailag fontos pillanatokról, azokat később eljátszatja?

Z. D.: Mindenki másképp készít dokumentumfilmet, van, aki újrajátszat helyzeteket – de ez a műfaj egyébként is szubjektív, sohasem a teljes valóságot mutatja. Mire én rendezni kezdek, ismerem már annyira a szereplőimet, az életüket, hogy ha még lemaradnék is valamiről, tudom, az milyen helyzetben kerülhet ismét elő, illetve hogyan tudom ugyanazt az érzést később elkapni. Ha szeretném, hogy elhangozzon a filmben az, amit korábban elmulasztottunk, a forgatás előtt megemlítem, és tudom, hogy szóba is kerül majd, mert a gondolat ott munkál a szereplőmben.

©

HVG: Honnan jött az ötlet, hogy Bhutánban forgasson?

Z. D.: Arun Bhattarai, A monostor gyermekeinek másik rendezője bhutáni, a Doc Nomads nemzetközi dokumentumfilm-rendező mesterképzésen ismerkedtünk meg. Elhatároztuk, hogy a hazájában készítünk filmet, mert az annyira elzárt és izgalmas közeg. Ugrin Julianna producer támogatott minket, így kiutazhattunk Bhutánba.

HVG: Mit jelent az, hogy ez követéses dokumentumfilm?

Z. D.: Megfigyelőként kísérjük nyomon a szereplők életét, és a felvett szituációkból bomlik ki a dráma, tehát nem ők mesélik el a történetüket. A filmben megjelenő családdal három évig voltunk együtt, 200 órányi anyagot vettünk fel velük. Először nem róluk akartunk filmet készíteni, ám időközben az ő témáik izgalmasabbnak bizonyultak.

HVG: Mi lett volna az eredeti történet?

Z. D.: Az első bhutáni női focicsapatról, és arról a két lányról szólt volna, akik az egyik faluból beneveznek a féléves fociképzésre. Érdekesnek találtam, amikor a hagyományos környezetben megjelenik valami modern, mint a foci. Csakhogy Bhutánban a buddhista szemléletből adódóan nem érzik a rivalizálás, a győzelem fontosságát, ezért minden meccsen vesztettek. Filmes szemszögből ebben nem volt feszültség. Ráadásul közben az egyik lány abbahagyta a focizást, a másiknál, Tashinál pedig észrevettük, hogy erősen keresi az identitását, fiúnak érzi magát. Egy év után kiesett az akadémiáról, akkor elutaztunk vele a családjához, és láttuk, hogy miközben egy kétezer éves buddhista monostort őriznek, a nyugati társadalmaknál is elfogadóbbak Tashi fiú identitásával. Éreztük, hogy ez igazán izgalmas téma. Végül nem mondtunk le teljesen a fociról, de családtörténetté bővítettük.

HVG: Mi történt a film két főszereplőjével, Tashival és a bátyjával?

Z. D.: Tashi maradt a falusi iskolában, ő most tizedikes. Miután levetítettük a családnak a filmet, az apa úgy döntött, mégsem küldi szerzetesnek a fiát, Gyembót. A filmből megértette, hogy Tashi és Gyembó mennyire közel állnak egymáshoz, ezt valószínűleg korábban nem érzékelte. Azt tapasztaltuk, hogy részben a forgatás, részben a film hatására letett arról, hogy idő előtt és akarata ellenére kivegye Gyembót a falusi iskolából. Ez is azt mutatja, hogy mihelyt kamerával belépsz valakinek a mindennapjaiba, hatni kezdesz rá: ő is belegondol az életébe, kicsit kívülről látja magát. Ami jó, de azért fontos, hogy dokumentumfilmesként meghúzd a határokat.

Jelenet a Könnyű leckék című filmből
©

HVG: Hogy kommunikáltak a családdal?

Z. D.: Arun a fővárosban, Timpuban él, a család viszont onnan 14 órányi kocsiútra, Bumthang megyében, ahová az út többek között a Himaláján át is vezet. Arun tud dzongkhánul – ez az ország hivatalos nyelve –, bár minden völgyben máshogy beszélnek. A gyerekek például a bumthap nyelvjárást használták egymás közt, amit még Arun sem ismer, ezért tolmács is kellett. Én a gyerekekkel angolul társalogtam, ami nem volt probléma, mert az oktatás angolul folyik. Nekem az volt a legnehezebb, hogy az érzelmeket kiolvassam a szereplőink viselkedéséből, mert sokkal kevésbé mutatják ki, mint mi. Le kellett tapogatnom a kulturális kódokat.

HVG: Konzervatív, hagyománytisztelő családot mutat be a film. Hogyan fogadták önöket?

Z. D.: Az apáról azt tartják a faluban, hogy ha elkezd beszélni, sosem hagyja abba. Nagy mesélő, aki boldog volt, hogy átadhatta a monostor történetét, bemutathatta a rituálékat. Ő nagyon aggódik, hogy ezek a tradíciók elvesznek.

HVG: A szomáliai menekültlány magyarországi beilleszkedéséről szóló filmjét, a Könnyű leckéket a napokban mutatták be a locarnói filmfesztivál Kritikusok hete című versenyszekciójában. Milyen volt a fogadtatása?

Z. D.: Egyetlen filmemnek sem volt még soha ekkora közönsége – 900 fős teremben vetítették le. Izgultam, de nagyon jó volt a visszhangja. Vették a finom humorát, érezni lehetett, hogy ráhangolódnak. A film utáni beszélgetésen rengeteget kérdeztek, dolgozott még az emberekben a történet.

©

HVG: Hol találkozott Kafiyával?

Z. D.: 2014-ben a fóti gyerekotthonban, még a nagy menekültáradat előtt. Szerettem volna megismerkedni olyan fiatalokkal, akik a szüleik nélkül érkeztek. Érdekelt az az élethelyzet, hogy amikor gyerekek egyedül jönnek Európába menekültként, hogyan dolgozzák fel a hirtelen felnőtté válást. Tudtam, hogy Fóton van a befogadóintézetük, így elmentem oda drámafoglalkozásokat tartani. Akkoriban volt ott legalább 200 afgán és afrikai gyerek, de szinte mind fiú. Közöttük csak kettő volt a lány, az egyikük Kafiya. Nagyon meglepett, hogy már az első találkozásunkkor mennyire nyitott, mosolygós és természetes volt. A menekültekről azt gondoljuk, hogy a rengeteg traumától bezárkóznak, bizalmatlanok lesznek. Kafiya annyira lenyűgözött, hogy kíváncsi lettem rá. A 2015-ös menekültválság idején a gyerekotthon kiürült, szinte mindenki elment Nyugatra, kivéve őt. Ez volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy róla kell szólnia a filmnek. Kiderült, hogy Kafiya bátor és kíváncsi, nagyon be akar illeszkedni, ezért is vágott bele szívesen a filmezésbe. Meg akarta mutatni, hogy nem minden igaz, ami a médiából árad a menekültekről, ő igenis küzd, tanul és dolgozik.

HVG: Honnan jött az ötlet, hogy a film levél legyen az édesanyjának?

Z. D.: Közösen találtuk ki. Két és fél évig forgattunk, mert sok időbe telt, mire igazán megbízott bennem, és beengedett az életébe. Ezalatt rájöttem, hogy rettenetesen hiányzik neki az édesanyja, de bűntudat is gyötri, amiért megpróbál beilleszkedni, nem viseli a hidzsábot, és tudja, hogy az életviteléről lesújtó lenne az édesanyja véleménye. Sokat gondolkodtam, hogyan segíthetne a film ennek a mély fájdalomnak és hiánynak a feldolgozásában. Ebből jött az ötlet, hogy az édesanyjához beszéljen, szomáliul. Elmondja neki az elmondhatatlant, hogy milyen az élete Magyarországon.

HVG: Látta Kafiya édesanyja a filmet?

Z. D.: A lány azt mondta, meg akarja mutatni neki, de még nem áll erre készen. Az édesanyja azt sem tudja, hogy film készült a lányáról. Kafiya nehéz helyzetben van, küzd a kettős identitásával, be kell illeszkednie a teljesen új világba, új életet kezdenie, miközben maga mögött kell hagynia az otthonról hozott szabályokat és dogmákat. Ritkán, de beszél telefonon az édesanyjával, ám egyikük sem akarja terhelni a másikat a saját valóságával.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!