Sötét világot jelenít meg, olyan társadalmat, amelyben nem jó az élet. Kevés az olyan író, akinek a nevéből melléknév lett, rajta kívül talán csak Franz Kafka ilyen, és egyikük sem a vágyott társadalmak fantasztája. George Orwell az 1984 című, szorongató hangulatú regényével érte el azt – szándékán kívül –, hogy Kafka mellett emlegetik. Bár azt mondják, ez az összevetés nem éppen igazságos, mert a cseh író regényei a művészet csúcsain járnak, míg Orwell művei inkább zseniális pamfletek.
Orwell újságíró volt, így elsősorban az élet gyakorlati oldala vonzotta. Ezért is ment a polgárháborús Spanyolországba, majd baloldaliként a munkások közé, hogy megírja a nyomorúságot, lehetőleg közelről. Hitt az igazságosságban, vagy legalábbis abban, hogy jobban is be lehet rendezni a társadalmat. És legelőször is az igazság embere volt, ezért azután csalódott is. A polgárháborúban azt látta, hogy a baloldali propaganda mindent felemészt; az NKVD, a Szovjetunió hírhedt titkosrendőrsége Spanyolországba küldött ügynököket, hogy ragadják meg ott a hatalmat. Orwell ezt árulásként élte meg, olyan volt ez számára, mint támadás az igazság ellen. Így jött rá arra, hogy a sztálinizmus – amelyet Kelet-Európa közelről olyan jól ismert – milyen messze van az ő eszményeitől. Ez vezette arra, hogy megírja az 1984 című regényt.
George Orwell Az Aragon frontján a Huesca-ban 1937 márciusában
Ez a mű egyetemessé tette. Ikon lett, olyan médium, akit a konzervatívok, liberálisok, szocialisták is emlegethettek, mert a könyvében fölhalmozott borzalmakat mindenki a saját ellenfelének tulajdoníthatta. A baloldal a hitleri rendszert látta a regényben, a jobboldal természetesen a sztálinizmust. De azért ez nem volt ennyire egyszerű. A regény misztikus alakja, a Nagy Testvér (Big Brother) a politikai akarattól függően bárhogyan értelmezhető. A Pravda számára – évekkel a megjelenés után – különös módon Ronald Reaganként jelent meg. A L'Unita, az olasz kommunista napilap semmiképp sem akarta, hogy Sztálin-szerű legyen a figura, ezért ők inkább Churchillt látták benne. Ez azért is bizarr, mert Orwell egyik életrajzírója, Thomas E. Ricks a könyvében éppen párhuzamba állította a két embert; mindkettő haditudósítóként kezdte, és mindkettőjük számára a szabadság volt az egyik legfontosabb dolog. Bár soha nem találkoztak, kölcsönösen csodálták és becsülték egymást, noha mindketten más eszmebirodalomhoz húztak. Az ő példájukból meglátható, hogy az igazi értékekért bármilyen nézőpontból lehet harcolni.
George Orwell
Orwell nem támadta a sztálinizmust, hanem a mélyére látott, ismerte a természetét, és mintha valamilyen Bosch-szerű festményen jelenítette volna meg. Roger Scruton, a neves konzervatív filozófus ezért is mondhatta, hogy „Orwell szerintem jobboldali volt”. A baloldaliak azért gondolták, hogy az övék, mert baloldalinak mondta magát, ami mellett egész életében kitartott. E vita mögött azonban ott az osztályozási vágy, amely szeret egyszerűen látni.
Az 1984 valóban kísérteties; 1949-ben jelent meg, a hidegháborús időkben – ezt a kifejezést is Orwell találta ki. A regényről azt szokták mondani, hogy „disztópia”, ellentéte az utópiának, az ideális, mert megvalósíthatatlan társadalomnak. Vagyis a legrosszabb gondolatok közé tartozik. Sok elemző iszonyatos jóslatnak látja, afféle víziónak, még akkor is, ha Orwell a saját tapasztalataiból építette föl a művét. Nem volt látnok, csak pompás megfigyelő, érzékeny alkat, aki idegeivel megérezte a világot. Elragadta a képzelet, ahogyan ez egy regényíróhoz illik is, de erről nem ő tehet, hanem a valóság. E műfajban voltak elődei; Aldous Huxley (aki különben gimnáziumi franciatanára volt) a Szép új világ című, 1932-es regényével vagy Fritz Lang 1927-es, Metropolis című filmjével. Ray Bradbury 451 fok Fahrenheitje pedig – amelyet Francois Truffaut filmje tett ismertté – alighanem pontos követője Orwell regényének.
"Mintaplakát" az 1984 című filmben és giga plakát valahol Magyarországon
Elemzők szerint az 1984 soha nem volt ilyen közel a valósághoz, mint ma. A regény futurisztikus „teleképe”, amely nemcsak képeket mutat és szól hozzánk („teljesen kikapcsolni sohasem lehetett”), hanem minden rezzenésünket látja és hallja, ott van minden szobában számítógépként és minden kézben, zsebben telefonként. Fogják az adatainkat, sőt az egész életünket. A Big Brother mintájára ma már elterjedt kifejezés a Big Data. Az informatikai óriások mindegyike egy telekép, amelyen keresztül figyelik a szokásainkat, a beszélgetéseinket; már alig van titkunk előttük: „Semmi sem a sajátod azon a néhány köbcentiméteren kívül, ami a koponyádban van.” Bár ma már ez sem így van, látjuk, hogy a magán- és közmédiumok, a propagandagépezet ügyeskedései és az óriásposzterek belenyúlnak az ember agyába.
Túry Gergely
Időszerű Orwell azért is, mert megmutatja, mennyire nyomasztó az, amikor az államhatalom rátekeredik az individuális szabadságra, és megfojtja. A „Gyűlölet Hetével”, amikor hatalmas plakátokon mutatják az „ellenséget”, Goldsteint – Sorost –, és látjuk, ahogyan ez a kitenyésztett gyűlölet beépül a lelkekbe. Winston Smith munkájáról – mint egy mai lidércnyomás – ezt írja: „Annak az anyagnak a legnagyobb része, amellyel foglalkoznia kellett, semmilyen összefüggésben nem volt a valósággal, még olyan összefüggésfélében sem, amilyet egy hazugság jelent.” A rendszer megváltoztatja a múltat, és eltörli a tényeket, „minden szobrot, utcát és épületet újrakereszteltek”, a pártfegyelem pedig a „duplagondol” intézményével mindennél erősebb. Beleborzongunk azokba a leckeszerű mondatokba, amelyeket O'Brientől hallunk, miközben Winstont kínozza: „a Párt teljes mértékben saját maga miatt törekszik a hatalomra. Bennünket nem érdekel mások java; kizárólag a hatalom érdekel... Mi tudjuk, hogy soha senki sem ragadja magához a hatalmat azzal a szándékkal, hogy lemondjon róla.” Az 1984 az illiberalizmus megvalósult világa.
Sokan bírálták Orwellt az irodalom berkeiből. Harold Bloom, a neves amerikai kritikus és az irodalomelmélet professzora nagyon szigorú; azt mondja róla, hogy ő inkább pamfletíró, aki Swift és Defoe hagyományaihoz akar kötődni, és a pamfletnek Nagy-Britanniában tényleg óriási múltja van. Azt veti a szemére, hogy figurái nem kelnek igazán életre, nem irodalmias, nyelve szimpla. Osztályozásában „jó rossz regénynek” tartja az 1984-et. De egy kicsit mintha túl szigorú lenne; elvégre Orwell életművéhez tartozik a Hódolat Katalóniának a szívéből íródott szenvedélyessége és a másik fő mű, az Állatfarm paródiája is. De az irodalmi szempontok mellett Bloom megvallja azt is, hogy Orwell a becsületesség és integritás esszéírója. Mintha ő maga lenne regényének Winstonja, aki a legnagyobb testi és lelki gyötrelmek közepette is – kissé optimistán – visszavág a kínzójának: „Valami le fog győzni benneteket. Az élet fog legyőzni benneteket.”
