Fél évtizeddel ezelőtt Kertész Imre volt az első, akit megszólaltatott az eddig 35 irodalmi Nobel-díjast meginterjúvoló, nagy presztízsű amerikai The Paris Review.
„Mi is volt még? Éjjeliőr is voltam, háromszáz tehenet őriztem. Ez volt a kedvenc munkahelyem – egy istálló a senkiföldjén.
Nem volt se falu, se kisváros, se nagyváros a közelben. Csóró élet, egyik zsebben Malcolm Lowry, a Vulkán alatt, a másikban Dosztojevszkij.” Krasznahorkai László a rangos amerikai irodalmi folyóirat, a The Paris Review nemrég megjelent számában beszél magáról és műveiről – 240. íróként abban a sorban, amelyet az angol E. M. Forster nyitott a 65 évvel ezelőtti első számban (a lap online felületén csak az interjú egy részlete olvasható).
A negyedéves kiadványt Párizsban élő amerikaiak – Harold L. Humes, Peter Matthiessen és George Plimpton – alapították 1953 tavaszán. Céljukat, ideájukat a beköszöntő szerkesztőségi cikkben a pályakezdő regényíró, William Styron körvonalazta: „A The Paris Review az alkotó munkát – prózait és lírait – kívánja előtérbe helyezni, az irodalomkritikát nem kizárva, csak áthelyezve a legtöbb irodalmi folyóiratban elfoglalt meghatározó helyről oda, ahová leginkább való: valahová hátulra.” A szerkesztőségi üléseket eleinte az Éditions de la Table Ronde kiadó egyik apró helyiségében tartották, aztán egy ideig egy gabonaszállító hajón, a Szajnán. Későbbi törzshelyük – a szerzőkkel való kapcsolattartás helyszíne – a Café de Tournon nevű kávézó-vendéglő lett. 1973-ban áttették a székhelyüket New Yorkba, ahol az alapító szerkesztő, Plimpton lakásának földszinti-alagsori része lett a főhadiszállásuk.
New York-i bázisa az 1989 után fellélegző és az első, berlinit követően szerteágazó utazásokba kezdő Krasznahorkainak is lett. Nem is akármilyen: Allen Ginsbergnél, a beatköltő-fejedelemnél – korábbi bálványánál – lakott, aki immár atyai barátként látta el megfontolandó tanácsokkal a Háború és háború című művének írása közben, amelynek egyik helyszíne a „világhírű New York”, ahová egyébként két legfrissebb művében, így a múlt héten megjelent Aprómunka egy palotáért címűben is visszatér.
„Allen nagyon barátságos ember volt. A lakásán az ajtó és a zár teljesen fölöslegesnek bizonyult. Folyamatosan jöttek-mentek az emberek. Fantasztikus volt ott lakni, de feszélyezett is, hogy Ginsberg köréhez tartozom. Nappal írhattam, éjszaka meg, amikor Allen leginkább elemében volt, részese lehettem a buliknak, a beszélgetéseknek, a zenélésnek. Soha nem árultam el, hogy Gyuláról származom, de állandóan éreztem, hogy ugyanaz a vidéki fickó vagyok, csak kevesebb a hajam meg a fogam. Szabályosan sokkolt, hogy ott ülök a konyhájában, és jönnek ezek a zenészek, költők, festők – csupa halhatatlan” – idézi fel ezt az időszakot a The Paris Review 225. számában megjelent interjúban.
Miután a szerkesztők kezdettől úgy gondolták, sokkal jobb, ha az irodalomkritikus helyett maga a szerző beszél részletesen az életéről, a műveiről, igen körültekintő és rendkívüli, emlékezetes önarcképek születtek. Eleinte „hazai”, amerikai pályáról – Graham Greene, William Faulkner, Truman Capote, Ernest Hemingway –, utóbb egyre gyakrabban léptek a világirodalom tágasabb terepére. Borisz Paszternak, Simone de Beauvoir, Gabriel García Márquez, Heinrich Böll, Milan Kundera, Murakami Haruki, Orhan Pamuk, Umberto Eco csak néhány irodalmi nagyság a szűken negyedezres sorból.
Magyar írót először 2013-ban szólaltattak meg. Kertész Imre 2002-es Nobel-díja után kevéssé volt meglepő, hogy ő is bekerült a The Paris Review „válogatottjába”, noha a svéd akadémia „visszaigazolása” a legkevésbé sem jelent automatikus érdeklődést a szerkesztők részéről. A lap indulása óta 64-szer osztottak Nobelt, de „csak” 35 díjazottal olvasható interjú a folyóiratban. Harold Pintertől például már 39 évvel a rangos elismerés előtt kértek és kaptak interjút, Czeslaw Miloszra pedig a kitüntetése után 14 évvel került csak sor. Nobel-díj ide vagy oda, nem került be a folyóirat interjúalanyai közé Samuel Beckett (ami már csak azért is meglepő, mert az abszurd nagymestere a folyóirat egyik „felfedezettje” volt), ahogy Alekszandr Szolzsenyicin, Elias Canetti, William Golding és még jó néhány, azóta világhírnevet szerzett író sem. Kertész már nagybetegen, a fájdalmak közepette meg-megpihenve, ám derűjét őrizve válaszolt a beszélgetőtárs, Luisa Zielinski kérdéseire, de csak azokra, amelyek szakmai, irodalmi természetűek voltak. A személyét érintő kérdésekből nem kért. „Jó, ennyi elég. Ez volt az utolsó interjú.” „Mára?” „Örökre. Kész, vége” – zárta le váratlanul a faggatózást a Krasznahorkaival készült interjúhoz képest feleakkora terjedelmű beszélgetésben (később mégis adott még pár interjút, például a HVG-nek is).
„Hogy végül milyen hosszú lesz az interjú, azt már nem én, hanem a szerkesztőm határozza meg” – válaszolta a HVG érdeklődésére Krasznahorkai beszélgetőtársa, Adam Thirlwell, aki maga is regényíró és a folyóirat londoni szerkesztője (az impresszum szerint Párizsban is van egy, mindenki más New Yorkban dolgozik). „Maga a leirat majdnem könyvnyi terjedelmű. Talán ki is kellene adnunk” – tette még hozzá. A Krasznahorkainál nemzedékkel ifjabb, 40 éves kolléga a végül 27 folyóiratoldalt kitöltő beszélgetés miatt az utóbbi két évben kétszer is felkereste az írót Berlinben. Négyszer ültek le a Kreuzberg negyed kávézóiban, mivelhogy a barátságos és közvetlen riportalany mindvégig őrizte lakása megközelíthetetlenségét, és összesen tíz órát beszélgettek.
Krasznahorkai korábbi „beszélgetéseiről” szólva az is kiderült, milyen rokonságban áll a védjegyének számító monumentális mondatokkal. „A stílusomat megtalálni azért nem volt nehéz, mert soha nem kerestem. Félrevonultan éltem. Barátaim mindig voltak, de egyszerre mindig csak egy. És a beszélgetéseink mindig monológokból álltak. Egyik nap, egyik éjjel én beszéltem. Másik nap vagy másik éjjel a barátom. De ez a társalgás mindig másmilyen volt, mert valami nagyon fontosat akartunk mondani egymásnak, és
ha valami nagyon fontosat akarsz mondani, és ha meg akarod győzni a másikat, hogy ez nagyon fontos, akkor nem kell pont vagy vessző, csak lélegzet és ritmus kell – ritmus és tempó és dallam. Nem tudatos választás volt. A mondatok ritmusa, dallama és szerkezete inkább a másik meggyőzésére irányuló igyekezetből fakadt.”
Thirlwell a pályakezdő író irodalmi áttörését hozó Sátántangó csodaszámba menő 1985-ös megjelenéséről is kérdezősködött. Krasznahorkai maga is furcsállotta, hogy annak idején kiadták. Feltételezése szerint Kardos György, a Magvető Könyvkiadó akkori igazgatója, aki 1956 előtt a katonai hírszerzés ezredese volt, „talán azt akarta bizonyítani, hogy még mindig mekkora a hatalma – ha kedve tartja, akár még ezt a regényt is kiadhatja”. A beszélgetés zárásaként a kérdező korábbi kijelentésével szembesítette magyar kollégáját: „Tényleg azt gondolod, hogy nem írsz már több regényt?” „Regényt? Azt nem. Ha elolvasod, megérted, miért mondtam, hogy csak a Báró Wenckheim hazatér lehet az utolsó.”
PUSZTA DÓRA
A cikk eredetileg a HVG 2018/40. számában jelent meg.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
