Terrorizmusról és szexualitásról írt gyerekeknek színdarabokat a tévésorozatokban is szereplő holland színésznő, Carly Wijs. Mi és ők című drámáját ősszel a Jurányi Inkubátorházban mutatták be. Az interjú a nyomtatott HVG 2018/44. számában jelent meg.
HVG: Miért a beszláni iskolai túszdrámát választotta a darab témájául? Időben és térben is találhatott volna közelebbi terrorcselekményt.
Carly Wijs: A terrortámadás szeptember 1-jén, a tanévnyitó napján történt, ez az időpont mindannyiunk számára fontos. Ráadásul az iskola szigorú szabályok szerint működik, ezért különösen felkavaró látni, ahogy hirtelen minden káoszba fullad. A tízéves évforduló kapcsán, 2014-ben újra feltűnt a történet a hírekben, így került nekem is a látóterembe.
HVG: Miért a gyerekek nézőpontjából mutatja be a drámai eseményt?
C. W.: A nyolcéves fiam látta a híradóban a hírt a kenyai bevásárlóközpontban történt terrortámadásról, és mesélt róla. Akkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy hasonló tragédiát hogyan lehetne feldolgozni gyerekeknek, fogyasztható változatban, hiszen találkoznak a külvilág eseményeivel, nem védhetjük meg őket ezektől az olykor igen kellemetlen történetektől.
Ha felnőtteknek szeretnénk elmondani, mi történt valójában, akkor a horror pornográfiájáról beszélünk, ami furcsa módon mindenkit érdekel. A gyerekek szemszögéből azonban kicsit könnyebb megmutatni és elmesélni a tragédiát, hiszen ők nem mindig látják a helyzetet a maga súlyosságában. Ők inkább használják a fantáziájukat és a gyermeki logikájukat a tragédiák feldolgozására és a túlélésre. Lehetett volna válás is a téma, ami nekik még traumatikusabb, hiszen teljesen felforgatja az életüket. A morális üzenet, amit szeretnék átadni a gyerekeknek, hogy mindenféle történetekkel találkoznak az életükben, de a mögöttes igazságot nekik kell megkeresniük.
HVG: Hogyan fogadták a rendhagyó téma- és nézőpontválasztást?
C. W.: Nehéz volt meggyőzni a színházakat, hogy egyáltalán műsorra tűzzék az előadást, a szülőket pedig, hogy hozzák el a gyerekeiket egy terrorizmusról szóló színdarabra. De ahogy elkezdtük játszani, nagyon jó visszajelzéseket kaptunk.
HVG: Miért volt fontos az éles szétválasztás, amit a cím, a Mi és ők is sugall?
C. W.: Hajlamosak vagyunk ellentétpárokban gondolkozni. Erőfeszítésre, kíváncsiságra, bátorságra van szükség ahhoz, hogy az ismeretlen területére belépjünk. A globalizált világban naponta találkozunk „a másikkal”. Azoknak, akik kíváncsiak és akiket mások inspirálnak, ez szerethető világ, másoknak viszont kevésbé. Nehéz úgy beszélni a menekültügyről, ha valaki soha nem találkozott menekültekkel. Persze megértem a félelmet és a bizonytalanságot, de az egyetlen módja, hogy a másik nézőpontját megismerhessük, ha belépünk az ő világába. Az empátia a legfontosabb.
Amikor Hollandiába elért az első menekülthullám, vidéki, elhagyatott területeken hoztak létre táborokat, hogy mindenkitől a lehető legtávolabb tartsák az „idegeneket”, és ezzel elkerüljék az esetleges konfliktusokat. Belgiumban ennek az ellenkezője történt: Brüsszel belvárosában az egyik épület ötödik emeletét nyitották meg, ott jelentkezhettek a menekültek. Heteken át kígyóztak a sorok az épület előtt, a családok a közeli parkban, sátrakban telepedtek le, amíg sorra kerültek. Így mindenki találkozott velük nap mint nap. A brüsszeliek ételt vittek nekik, beszélgettek velük, hiszen nem a lányok megerőszakolására készülő menekülteket láttak, hanem gyerekeket és családokat, akik kényszerből hagyták el az otthonukat.
| Művészi véna |
Az Amszterdamban született holland–skót színésznő, írónő, rendezőnő 1990-ben végzett a maastrichti színiakadémián. „Amikor lediplomáztam, menőnek számított színész-rendezőnek lenni. Több kollektívában is dolgoztam rendező nélkül, ahol mindannyian kicsit magunk is azok voltunk.” Természetesnek tűnt, hogy darabokat írtak, hiszen az iskolában is rendszeresen újraírtak műveket, regényeket adaptáltak színpadra. „A regényírás már nagyobb lépésnek számított, de minden ugyanabból a művészi vénából jön, csak éppen más kabátot veszek magamra.” Első könyvében egy tízéves kislány Descartes elméletével próbálja lebuktatni betegséget szimuláló testvérét. Az írónő jelenleg Brüsszelben él tizenkét éves fiával, és második regényén dolgozik, amelynek főszereplője egy civil szervezet munkatársa Afrikában. Mint mondja, valamiből a regényírás mellett is meg kell élnie, ezért barátja felkérésére darabot ír Mozartról, a gyerekzseniről, amit jövőre mutatnak majd be. Emellett filmekben, tévésorozatokban játszik, és tanít is. Az egyik brüsszeli társulat kérte fel 2013-ban, hogy írjon nekik ifjúsági színművet: ebből az alkalomból állt elő a Mi és ők című darab ötletével, amit azóta Angliában, Dél-Afrikában, Kanadában is bemutattak. Magyarországra a Szentendrei Teátrum, a FÜGE és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében hozták el a darabot. |
HVG: A darab végén van egy jelenet, ahol egy sebesült kislányt hoznak ki hordágyon az iskolából: ez lesz az egyik tévéközvetítés központi képe. Másképp tudósítana a terrortámadásokról a médiában?
C. W.: Mivel drámákat írok, azt hiszem, én lennék a legrosszabb erre a feladatra, biztosan túldramatizálnám. Mindenképp el kell mesélni a történetet, és mindenki más perspektívából mutatja be az eseményt. Viszont erőfeszítéseket kell tennünk, hogy ne csak egyetlen csatornát nézzünk, hanem több nézőpontot is megismerjünk.
HVG: Most látta először az előadás magyar változatát. Miben különbözött az eredetitől?
C. W.: A mi darabunk elsősorban gyerekeknek szólt, Magyarországon viszont felnőttelőadás készült a szövegkönyvből. Így is nyúltak hozzá: olyan metaforákat használnak, úgy játszanak a színészek, amit nem tudnának megtenni, ha gyerekdarabról lenne szó. Emellett hétköznapi kellékeket, nem kész díszletet használnak, ami kifejezetten jó megoldás, hiszen nagyon is jellemző a gyerekekre, hogy kipakolják a ruhásszekrényt, és felépítik belőle a saját kastélyukat.
HVG: Szintén gyerekeknek szánták a 2017-ben bemutatott Show című darabját. Miben különbözik a Mi és őktől?
C. W.: Sokkal könnyedebb. A szexről szól, és bár ez is komoly téma, de hogy is beszélhetnénk máshogy a szexualitásról, mint humorral? Amikor a Mi és őket játszottuk Belgiumban, a közönségben ülő gyerekek nagy része 9 és 12 éves közötti volt. Borzalmas pillanatként élték meg azt a jelenetet, amelyben az egyik lány leveszi a pólóját, mert melege van. Felfoghatatlan nekik, hogy az iskolában fehérneműre vetkőzve legyenek. Viszont amikor 12 és 14 év közötti kiskamaszoknak adtuk elő a darabot, a reakció hangos huhogás volt, „Sztriptíz!” bekiabálásokkal tarkítva. Innen jött az ötlet, hogy csináljunk darabot ennek a korosztálynak.
HVG: Át akarják vállalni a szexuális felvilágosítást a szülőktől?
C. W.: Bár a Show a szexualitásról szól, egyszer sem hangzik el a szex szó. Szerintem a darab könnyed és vicces, de a visszajelzések alapján a felnőttek a szexet még inkább tabunak tartják, mint a terrorizmust. Meg akarják védeni a terrorizmustól a gyerekeiket, akik nagy valószínűséggel az életük során aligha találkoznak vele, és a szextől is, ami viszont az életük része lesz. Franciaországban először úgy hirdettük az előadást, hogy a szexről szól, de miután nem volt olyan jó a fogadtatás, csavartunk egyet a leíráson, és azt mondtuk, hogy a szerelem áll a középpontban. Azonnal elkapkodták a jegyeket.
HVG: Általában tabutémákat dolgoz fel előadásaiban. Mindig lázadó típus volt?
C. W.: Ezek nem igazán tabutémák. Ami biztos, hogy nem szeretek olyat írni, ami csak megerősíti a nézőket abban, amit már amúgy is tudnak. Az emberek azért nézik meg a darabjaimat, mert másra vágynak. De vannak olyanok is, akik soha nem jönnének el az én előadásaimra, mert ismerős történeteket akarnak látni, például a Sissi musicalt.
SZAKSZON RÉKA
Súlyos következményekkel jár és meglepő fordulatokat hozhat az a tulajdonosi összetétel, amely a kormány döntése alapján kialakul a magyar védelmi ipar meghatározó vállalatainál.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
