Csehszlovákia nem élhette meg a századik születésnapját, és ezt Michal Hvoreczky botrányosnak tartja. A regényíró mégis örül, hogy láthatta, ahogy Szlovákia a mély zuhanás után megtalálja saját identitását. A 42 éves szlovák író a monarchia széthullásának századik évfordulójára ír a HVG felkérésére hazája múltjáról és jövőjéről.
Az elmúlt hetekben heves vitát váltott ki Szlovákiában a kérdés, megünnepeljük-e egyáltalán, és ha igen, akkor hogyan, Csehszlovákia megalakulásának 100. évfordulóját. A kormány végül meghozta a döntést: a kerek jubileum alkalmából egyszeri esetként emlékezünk meg a túrócszentmártoni nyilatkozat elfogadásának 100. évfordulójáról, amellyel 1918. október 30-án a szlovákok Csehszlovákia részévé váltak. Túrócszentmártonban ugyan nem hirdették ki a Csehszlovák Köztársaság törvényes megalakulását, ahogy az Prágában megtörtént, ám a nyilatkozat megszüntette az Osztrák–Magyar Monarchiához fűződő szövetséget, és helyette a Nemzeti Tanácsot tette meg az egyetlen hivatalos intézménynek, amely döntést hozni hivatott a szlovákság nevében.
A deklarációt a szlovák nemzet független és önálló államjogi aktusaként tartották számon. A történelmünkben semmi ilyesmire nincs példa. Úgy vélem, erről minden évben meg kellene emlékeznünk. A szlovák képviselők a külföld tudomására hozták, hogy Tomás G. Masaryk elnök mögött állnak, és egyetértenek az új állam megalakulásával.
A Csehszlovák Köztársaság létrejötte sokkal többet jelentett a szlovákok, mint a csehek számára. Masaryk köztársaságának köszönhetően a szlovákok nemzeti kisebbségből államalapító nemzetté váltak. A történelem során most először jutottak megfelelő számú parlamenti képviselőhöz. Nem úgy, mint a Monarchia idején, amelynek összeomlásakor két képviselőjük volt, de az is megesett korábban, hogy egy sem. Tájainkon először lépett életbe a demokrácia. És végre kijelölték Szlovákia határait, amelyek nagyban hasonlítanak a maiakhoz.
Masaryk tudatosította, hogy kizárólag cseh területen nem alapíthat államot, mert ez esetben a lakosság egyharmadát németek alkotnák, nem beszélve arról, hogy így szinte az egész köztársaság németekkel lenne határos. A szlovákok csatlakozásával kialakult egy hosszú határszakasz Lengyelországgal. Csehszlovákia létrejötte azt jelentette, hogy az állam Kelet felé nyitott. Masaryk meggyőzte a cseh nyilvánosságot arról, hogy ez egy kiváló gondolat. A szlovák politikai program ezt megelőzően legfeljebb a Monarchián belüli autonómiára irányult, annak határain soha nem lépett túl.
De volt, amiben Masaryk tévedett. Hitt abban, hogy létrejön egy egységes csehszlovák nemzet. Feltételezte, hogy a szlovákok elfogadják a csehet irodalmi nyelvként. Alábecsülte a nemzeti kisebbségek szerepét és jelentőségét, nemcsak a nagyokét, amilyenek a németek és a magyarok, hanem a kisebbekét is, mint a ruszinok, a lengyelek vagy a horvátok. Ráadásul továbbra is fennállt a probléma a javarészt németek és magyarok lakta Pozsonnyal. Az újonnan alakult Csehszlovák Köztársaságnak szüksége volt a Dunára és annak jobb partjára. Ám Pozsony (Pressburg, Presporok) német, részben magyar és zsidó város volt, a szlovákság főleg a környező településeken lakott. Mindössze három hónapig tartott a kérészéletű Wilsonov elnevezésű városállam-kísérlet. A hadsereg bevetését követően Pozsony is Csehszlovákia részévé vált.
A Csehszlovák Köztársaság száz évvel később már nem létezik, 1992 szilveszterén felbomlott, ám én továbbra is csehszlováknak tartom magam. 1976-ban születtem Pozsonyban, a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban. A Husák-gyerekek generációjához tartozom, mi vagyunk az amerikai „baby boom korszak” csehszlovák változatának képviselői. 1992-ben ellene voltam annak, hogy kettéválasszák a hazámat; a bátyám, a szüleim és a barátaim ugyanígy gondolkodtak. Ám a hatalmon lévőket nem érdekelte a tizenöt éves suhanc véleménye, és ahogy azt hamarosan megállapítottam, nem a korommal volt a gond. Azokat, akik feloszlatták a köztársaságot, a felnőtt választópolgárok véleménye sem érdekelte.
Nem írtak ki népszavazást, mert egyértelműen tudták: csakis negatív eredményre számíthatnak. Hazám szétesését mindmáig a politikusok polgárokkal szembeni gusztustalan csalásának, gátlástalan szélhámosságnak és az alkotmány súlyos megsértésének tartom. Ennek ellenére végső soron örülök annak, hogy ezt megéltem, és hogy mindez megtörtént. Azt az államot már nem lehetett megmenteni, a tegnap elveszett világa volt, igazi központ és egységes eszme nélkül. Az igyekezet, hogy fenntartsák, egyet jelentett volna egy talmi látomás megmentésével.
Az egész eljárás jól felkészített azokra a húzásokra és praktikákra, amelyeket később a kapitalizmus maffiózóinál láttam. Ez most Csehországot és Szlovákiát erősebben összekapcsolja, mint egykor a szövetségi föderáció.
Gyakran gondolok Csehszlovákia felbomlására, amikor a könyveim népszerűsítése miatt Németország-szerte felolvasókörutakon veszek részt, főleg, ha a volt NDK területén utazom. Akkoriban sokan irigykedve tekintettünk Szlovákiában a frissen egyesített ország keleti felére. Annak idején úgy láttam, a gazdag báty nagylelkű anyagi injekciói könnyű és gyors utat biztosítanak a gazdagság és a jóléti társadalom kialakítása felé. Míg mi a minden nappal értéktelenebb koronát szorongattuk, ők kemény márkával tömték teli a zsebüket. Csakhogy idővel ennek épp az ellenkezője történt.
Gyakran utazom a keleti szövetségi köztársaságok felújított útjain, felfigyelek a felújított épületekre és terekre, de látom az elégedetlenséget, a feszültséget, egyre többször kapok hírt különféle zavargásokról és erőszakról. A hatalmas támogatásoknak köszönhetően létrejött egy szép felszín, amely alatt rettenetes titkok lapulnak – munkanélküliség, tömegek nyugatra vándorlása, gyűlölködés, reményvesztettség, de düh és rasszizmus, sőt még a szélsőjobb terrorizmusa is.
A kettéválás után, a kilencvenes években Szlovákia gazdaságilag és politikailag is katasztrofális helyzetbe került. Ám az ország intellektuálisan is nagy bajban volt, mivel a bársonyos forradalmat kezdeményező kulturális és akadémiai elit képtelen volt felnőni a vezetés felelősségéhez, ezért átadta a hatalmat az „igaz szlovákoknak” öltözött tolvajoknak (és ezt a hibát mind a mai napig csak kevesen ismerik be közülük).
Egy időben úgy nézett ki, hogy az új állam Fehéroroszország útjára lép. A gazdaság két-három évre szó szerint befagyott. A pénz értékét vesztette, az országot államcsőd fenyegette. Felnőttem, és egyszerűen sokkolt ez a fejlődés. Elöntött az igazságtalanság, a gyökértelenség, a bizonytalanság és az árulás érzése. Egyszeriben egy olyan országban találtam magam, amely több szempontból is csődközeli állapotba került. Ráadásul a még úgy-ahogy működő vállalatokat villámgyorsan szétlopkodták.
Szlovákia hatalmasat zuhant, vesztes ország lett belőle. Ma már tudom, hogy épp erre a zuhanásra volt szüksége. Térdre kényszerült, és ez önmagában nemcsak egy történelmi áttörést jelentett, hanem magával hozta a szlovák identitás paradigmaváltását. Ezt követően mások lettünk. Felelősséget vállaltunk a tetteinkért, a döntéseinkért. Nem mindenért – a saját történelmünkkel csak lassan és nehezen békélünk meg –, de már nincs kit hibáztatni. Kemény munkába kezdtünk, odahaza és külföldön egyaránt.
Szlovákia jelentős sikere és előrelépése paradox módon elsősorban Csehországban okozott meglepetést. Azt gondolták, keleti szomszédjuk csődbe megy, és feltételezem, ennek sokan még örültek is volna. Megáll az eszem, amikor visszamenőleg ismét olvasgatom, milyen kliséket, hazugságokat és hallatlan blődségeket írtak össze a szétválás előtt és után is a szlovákokról a cseh médiában, a csehekről pedig a szlovákban.
Sohasem felejtem el Ondrej Neff Autóbusz című írását, amely 1992. június 12-én jelent meg a Mladá fronta Dnesben. Szlovákiát utánfutóként jeleníti meg a szövegben, amely lefékezi az Európa felé tartó autóbuszt. Hátul ülnek a hálátlan és lusta szlovákok, és borovicskát iszogatnak. Egyszer fenyegetésekkel, máskor üres találgatásokkal tartják fel a göröngyös sztyeppén lyukas gumiabroncsokkal lavírozó sofőrt, késleltetve, hogy teljes gázzal nekiindulhasson a modern autópályának.
Nem hittem a szememnek. A cseh kultúrát a sajátomnak tekintettem. Azóta undorodom a nacionalizmustól. Nincs ennél veszélyesebb betegség, mert ugyanúgy megfertőzi a művelteket és az egyszerűbbeket. A szétválás tapasztalata kapcsán megerősödött bennem a meggyőződés, hogy a nemzet egy konstrukció. Nem kutatom, mi választ el másoktól, ehelyett inkább azt keresem, ami összeköt velük. Szeretem Budapestet, Prágát, de Bécset és Lvovot is.
„Az Osztrák–Magyar Monarchia már nem létezik” – írta Sigmund Freud a fegyverszünet 1918-as megkötésének napján. Ez igaz, ezt aláírom, és közben Csehszlovákiára gondolok, miközben Freud így folytatja: „Nem akarok máshol élni... Továbbra is egy torzóval élek, de a képzeletemben ez még egy egységet alkotó egész.”
VÁLYI HORVÁTH ERIKA FORDÍTÁSA
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
