Hétszáz oldalas könyvben írták meg, mi járt a zseniális Leonardo koponyájában

„A leglenyűgözőbb benne, hogy jövőjáró ember” – mondja Leonardo da Vinciről Falcsik Mari költő, miután több mint fél évet töltött együtt a reneszánsz zsenivel. Legalábbis így is fel lehet fogni, hogy magyarra fordította egy sikeres amerikai életrajzíró, Walter Isaacson vastag (több mint hétszáz oldalas) Leonardo-könyvét. Szó van benne, persze hogy szó van a Mona Lisáról és az Utolsó vacsoráról is, de a kötet főképp a festő és tudós jegyzetlapjai alapján íródott, betekintést engedve abba, mi járt a fejében, hogyan csapongott a művészet, a tudomány és a technika között – és miért festett olyan keveset.

„Mit érdekel engem a megrendelt festmény, ha egyszer valami elragadja a figyelmemet. Olyankor elmegyek dupla szárnyú szitakötőket lesni az árokpartra, és akkor hagyjatok békén – mintha így üzenne többször is a megrendelőinek, amikor rá se bírt nézni az ecsetre.” Ekként interpretálja Falcsik Mari a zseni szinte mániákus, sokoldalú érdeklődését.

És a szitakötő pusztán egy példa a sok közül. A napjainkban ismert több mint hétezer-kétszáz oldalnyi jegyzetlap – szöveg, firka, rajz és vázlat – csak egy része annak, ami még előkerülhet: a hiányokra félbemaradt mondatok és gondolatok, oldalelszakadások utalnak. A lapokon gondosan ki van töltve minden hely (akkoriban drága volt a papír). E túlzsúfolt, javarészt rendszerezetlen jegyzetek alapján Isaacson könyve részletesen elidőz olyan felfedezéseknél, amelyeket Leonardo nem publikált – egyeseket nem is akart, másokéra örökösen csak készült –, és némelyiknek főállású tudósok csak évszázadokkal később bukkantak újra a nyomára.

Az amúgy érzékeny lelkű, ráadásul állatszeretete okán vegetáriánus, ugyanakkor a szikét az ecsethez hasonló ügyességgel forgató művész nem riadt vissza például attól, hogy egy frissen lemészárolt disznót felboncoljon. A még dobogó szívet szemlélve fedezte fel, hogy az aortabillentyűt a vér örvénylése működteti. Isaacson felidézi, hogy ennek végérvényes igazolására az 1960-as évekig kellett várni, amíg Oxfordban, radiográfiai módszereket is alkalmazva, maketten, majd 2014-ben mágneses rezonanciát bevetve élő szervezetben tanulmányozták a dolgot.

Talán még Mona Lisa mosolya mögött is ott rejtőzik, hogy Leonardo bonctani érdeklődése az ajkakat mozgató izmok működésére is kiterjedt. Az pedig bizonyos, hogy a Szent Jeromost ábrázoló festményén két évtizeddel később azért festett át egy részletet, mert boncolás közben akkor bukkant rá a nyak környékén a fejbiccentő izompárra. A képet – csakúgy, mint a Mona Lisát – évtizedekig magánál tartotta, minduntalan kiegészítette, ám végül befejezetlenül hagyta. A vele maradt festményeken időről időre simogatott egy kicsit, „ez már barátság vagy rokonság volt, szinte a családtagjai voltak, ők álltak a halálos ágya mellett” – mondja Falcsik Mari.

Az anatómia mellett Leonardo tudósságának meghökkentőbb eredményei közé tartozik annak megállapítása, hogy a súrlódás nem függ a felület nagyságától: a ma tribométerként ismert műszer saját gyártmányú elődjével egészen pontosan kikövetkeztette a XVIII. században újra felfedezett és mindmáig érvényes súrlódási együtthatót. Mindezt úgy, hogy éppen matematikából volt a leggyengébb, ezért számítások helyett próbálgatással, vizualizálással, rajzolással közelítette meg azt, ami a fizikában és a geometriában felkeltette az érdeklődését.

A tudomány által később igazolt Leonardo-felismerésekhez tartozik még, hogy a madárszárnyakat tanulmányozva észrevette azt az áramlási sajátosságot, amely két évszázad múlva Bernoulli-elvként vált ismertté, és amelynek alapján a repülőgépszárnyakat tervezik. Sárkányrepülőtervét pedig mintegy ötszáz évnyi késéssel a brit ITN tévé építtette meg, és kisebb módosításokkal működőképesnek bizonyult.

Mai szemmel is korszerűnek tűnik Milánó áttervezésének gondolata. Leonardo felismerte, hogy a szűk és koszos utcák a járványok melegágyai, ezért az utcaszintre széles gyalogutakat, szép épületeket képzelt; a zárt alsó szint lett volna a teherforgalom, a kereskedelem, a víz- és szennyvízcsatornák helye. Igaz, nem mindenben igazolta őt az utókor. 2002-ben egy tévéműsorhoz megépítették híres óriás számszeríjának mását, ám a szerkezetet nem sikerült működésbe hozni.

Isaacson megkockáztatja, hogy a jegyzetlapokról ismert egyik-másik repülője igazából nem is közlekedésre szolgált volna, hanem színpadi gépezetként lehetett rá szükség. Isaacson ezek közé sorolva fokozza le kissé azt a légcsavart is, amelyet többen az első helikopter-alkatrészként ünnepelnének. Leonardo ugyanis korának kedvelt show-rendezője volt. Milánóban nagy népszerűségre tett szert a Ludovico Sforza fejedelmi udvarában rendezett tömegszórakoztató ünnepségek szervezőjeként, valamint díszlet-, jelmez- és látványtervezőjeként.

Sikereket aratott továbbá azzal is, amit szórakoztató irodalmi műsorokkal és karikatúrákkal – ma talán így mondanánk: standuposként – művelt. Az udvari show-műsorok voltak szinte az egyedüliek Leonardo alkotásai közül, amelyek idejében elkészültek, ezeknél nem lehetett kitolni a határidőt. Képei és falfestményei vagy nagy késéssel lettek készen, vagy soha. Első életrajzírója, a XVI. századi Giorgio Vasari szerint az fogta le a mester kezét, hogy „olyan bonyolult, csodálatos, nehéz ötleteket gondolt ki”, amelyeket aztán nem tudott a maga teljes megelégedésére vászonra vinni.

Tekintélye és közkedveltsége ellenére Leonardo nem gazdagodott meg. Nem úgy, mint például kortársa, Sandro Botticelli, aki Falcsik Mari szerint „az első dekoratőrként olykor művirágokat festett a képeire”, és akit Isaacson „kifejezetten tehetséges talpnyalóként” jellemez. Így Botticelli sorra kapta a nagy megrendeléseket. Időnként Leonardo is elkeseredett amiatt, ami már az ő szemében is eredménytelenségnek minősült. „Mondd meg, mondd meg nekem, hát be lett itt fejezve valaha is bármi” – e mondattal volt szokása kipróbálni az új tollait. Mivel műveinek szerzősége körül sok a tisztázatlanság, a pontos számot nem tudni, de Isaacson mindössze 15-re teszi a részben vagy egészben általa festett alkotások számát.

„Olyan szép volt, olyan erős és olyan kedves, hogy mindenki odavolt érte, nő, férfi egyaránt” – ecseteli Falcsik Mari. Homoszexualitásából pedig sem titkot nem csinált, sem olyasfajta fájdalomtengert nem fakasztott belőle, mint amit vetélytársa, Michelangelo. „Az évek folyamán gyönyörű fiatal férfiak egész sora dolgozott a műtermében és élt a háztartásában” – írja Isaacson. Hozzáteszi, hogy – bár a homoszexualitás nem volt szokatlan jelenség a korabeli Firenze művészközösségében – a „szodómiát” akkoriban akár halállal is büntették. Leonardo ellen kétszer is feljelentés érkezett a firenzei erkölcsrendészethez (az Éjszaka Hivatalához), de a 24 éves, már akkor is népszerű festő elleni eljárást szerencsésen elaltatták.

Leonardót nem érdekelte, ki mit gondol arról, amikor fiatal barátjával, titkárával és szeretőjével rózsaszín, lila és bíbor ruhákban járkálnak az utcán, jóllehet akkor sem volt szokásos férfiöltözet sem a rövid tunika, sem a rózsaszín, amikben divatozott. Daliás, vonzó jelenség volt: nehezen viselte az öregedést, hogy hullámzó, szőke hajzuhatagában megjelentek az ősz tincsek. Jegyzeteiben a hajszőkítés receptje is megtalálható.

A XV. században nem volt magától értetődő, mekkora elfogadottságot ért el „a mérhetetlen alkalmazkodásnélküliségével – mint Falcsik Mari jellemzi. – Semmi mást nem dobott be a reneszánsz tetszésiindex-csinálásba, mint a tehetségét.” A költő-fordító szerint csak ezt érdemes követnie minden szabad gondolkodású művésznek: „Ha valaki a vitorlájába semmi más szelet nem fog be, mint az érdeklődésének, a tehetségének, a saját maga meghatározta dolgának a szelét, ha valaki vállalja a nehézségeket, hogy semmi más, csak ez vigye előre a hajóját, annak Leonardo a legjobb példakép.”

A cikk a HVG 2018/47. számában jelent meg.