Az egész életünket megmérgezi, amikor a szüleink elárulnak minket
Tara Westover nem kapott védőoltásokat, nem látta orvos, és iskolába járni is csak 17 évesen kezdett el – miközben a végítéletre készülő családja hevesen ellenezte azt. Önerőből jutott a roncstelepről a Harvardig, küzdelmes útját pedig A tanult lány című életrajzi dokuregényében örökítette meg. Kitörésének története pontos és megrendítő látlelete annak, hogy hogyan működnek a bántalmazó rendszerek, és miért olyan nehéz kilépni belőlük.
A szüleink árulása egy életre megmérgezhet minket. Az árulás sokféle lehet: egy háborúvá fajuló válás; az alkoholizmusból vagy munkamániából fakadó megbízhatatlanság; ha felcserélődnek a szerepek, és a szülő a gyerekére támaszkodik olyan élethelyzetekben, amikor egy felnőtt barátra vagy terapeutára lenne szükség. Ezek az árulások megrabolják a gyerekkort, és már-már feneketlen hiányokat és sérüléseket okoznak a felnövekvő személyiségben.
Az ilyen mérgezett állapotból talpra állni nem lehetetlen, viszont nagy erőfeszítést igényel, tudatos munka, önreflexió szükséges hozzá. Példa erre Tara Westover története, amelyet A tanult lány című életrajzi dokuregényében mesélt el. A mélyre hatoló fejlődésregény aprólékosan mutatja be, hogyan alakulhat ki egy családon belül is többszörösen bántalmazó rendszer, és hogy a tagadások és félrenézések fojtogató falai között mégis van esély a kitörésre. De nagy árat kell fizetni érte.
„Amit apám ki akart űzni belőlem, az nem démon volt, hanem én magam”
Tara Westover 1986-ban, az idahói hegyvidéken született legkisebbként egy hétgyerekes mormon családba. Szülei meggyőződései miatt nem kapta meg a védőoltásokat, nem volt születési anyakönyvi kivonata, és a mai napig nem tudja, pontosan mikor született. Iskolába sem járt, a többi testvérével együtt az apjuk roncstelepén dolgozott, ahol fémhulladékot válogattak és dolgoztak fel.
Minden sebesülésüket és testi nyavalyájukat (a harmadfokú égésekkel és csonkulással együtt) a füvesasszonyként és bábaként dolgozó anyjuk kezelt gyógynövényekkel és homeopátiás szerekkel. Tara 17 évesen döntött úgy, hogy a családot elhagyó egyik bátyja példáját követve önerőből tanulni kezd. Előbb egy helyi főiskolára vették fel, majd Cambridge-ben és a Harvardon is tanult és doktorált.
A Westover szülők árulása nem csupán abban nyilvánult meg, hogy a kormánytól való paranoiás rettegésük miatt nem engedték tanulni a gyerekeiket. A könyv címe, A tanult lány (Educated), ilyen szempontból akár félrevezető is lehet, hiszen legalább annyira vonatkozik a belső, mentális útra, mint a világi műveltség megszerzésére.
A szülők azzal követtek el bűnt a gyerekeik ellen, hogy
szélsőségesen elzárták őket a külvilágtól,
rájuk kényszerítették a saját gondolkodásukat,
a saját világképüket akár a gyerekeik testi (és lelki) épségénél is előrébbvalónak tartották,
szemet hunytak a családon belüli erőszakos cselekedetek felett,
bármilyen lázadást vagy kitörési próbálkozást a szeretetük megvonásával büntettek.
A diagnosztizálatlan bipoláris zavarral élő és vallási fanatikus apa a végítéletre készült, és éveken át halmozta fel az élelmiszert, benzint, fegyvereket. Az anya pedig túl konfliktuskerülő volt ahhoz, hogy bármiben ellentmondjon a férjének, még akkor is, amikor az apa folyamatosan életveszélyes helyzetekbe sodorta a gyerekeiket.
És mikor arról beszélünk, hogy szélsőségesen elzárkóztak a külvilágtól, akkor az azt jelenti, hogy az olvasó számára sokáig az is eldönthetetlen, hogy a második világháború utáni Amerika pontosan melyik évtizedében járunk. Amikor Tara Westover beszúrja a fejezetekbe a nagyvilág egy-egy eseményét vagy változását, azok úgy hatnak, mint az útjelző cölöpök a sivatagban.
A Westoverek univerzumában nem volt kompromisszum, a gyerekek csupán a sérülés fajtáját választhatták meg: vagy benne maradnak a szülők mániás vízióiban, vagy a világba kilépve elveszítik a legközelebbi hozzátartozóikat.
Tara Westover viszont 17 éves korától kezdve a következő bő évtized folyamán fokozatosan megszerezte a képességet, hogy ne a szűkebb környezete (a családja) szűrőin keresztül értelmezze magát, és hogy létjogosultságot adjon a saját érzékelésének, érzelmeinek és gondolatainak.
A bántalmazó kapcsolatok tipikus tünete, ha valakitől módszeresen elvitatják azt, ahogyan ő a világot és abban önmagát észleli. A tanult lány pedig arra is jó példa, hogy bántalmazó viszonyrendszerek nemcsak párkapcsolatban vagy munkahelyen, hanem a családban is kialakulhatnak, szülők és gyerekek, illetve a testvérek között is.
„Kacagok minden szón, amit mond, próbálva meggyőzni bárkit, aki esetleg ott lehetett a parkolóban, hogy mindez csak viccelődés volt”
Az ilyen bántalmazó rendszerekből ki lehet lépni, ez a valóságban viszont a legkevésbé sem hasonlít a hollywoodi filmek látványos drámai fordulataira. A katartikus olvasói élményt Tara Westover könyvében éppen az a tűpontos mentális tükör építi fel, amellyel bemutatja a szabadulás küzdelmes és fájdalmas folyamatát. Lépésről lépésre, eredményekkel és visszaesésekkel, vakon tapogatózó útkereséssel. Olvasóként pedig az az ismétlődő, őrjítő érzés akar hatalmába keríteni, hogy ne higgyük el, amivel éppen szembesülünk. Hogy a tagadással csillapítsuk a saját felháborodásunkat és zaklatottságukat.
A tagadás egyébként a bántalmazó viszonyok egyik fenntartója. Valójában sokkal több ember él fizikai, lelki és/vagy verbális bántalmazó rendszerekben, mint amennyit hajlandóak vagyunk meglátni.
Hogy valaki bántalmazottá válik-e, nem függ társadalmi osztálytól, iskolai végzettségtől, kultúrától, nemektől: valószínűleg a közvetlen ismerőseink között is vannak érintettek. A társadalom pedig jól bejáratott mechanizmusokkal tagad: cinizmussal (csak túlreagálja), áldozathibáztatással (ha szenved, miért nem megy el?), a diszkrécióra hivatkozva (nem szólok bele más magánügyébe). Igazából sokkal nehezebb bevallani magunknak, hogy ilyen szituációt sejtünk vagy látunk, mert az abban a pillanatban felveti a személyes felelősségünk kérdését is.
Ez történik Tara Westover családjával is, hiába az erőszakos fivér, az elmebeteg apa. A minden rendben van narratíváját a család és közeli ismerőseik a szeretetmegvonás zsarnokságával, megfélemlítéssel, a külvilág elutasításával és leginkább a közös tagadással tartják fenn. A tagadásban sokáig Tara is részt vesz, mert szembenézni a valósággal nemcsak veszélyes, hanem onnantól a legelemibb szintről kell újjáformálnia a gondolkodását.
Az pedig egy kiszolgáltatott kamaszlánynál magabiztosabb embereket is térdre kényszerített már.
„Elhatároztam, hogy kísérletet folytatok a normalitással. Tizenkilenc évig úgy éltem, ahogy az apám akarta. Most megpróbálok valami mást”
Azért különösen nehéz kitörni az olyan családi poklokból, mint amit Tara Westover is megtapasztalt, mert a gyerekeknek az a normális, amibe belenőnek. Főleg, ha semmilyen alternatívát nem látnak. Tara Westover pedig mindig úgy számol be könyvében az eseményekről, ahogy annak idején átélte, elvétve fűz csak hozzá kommentárt.
Az oldalakon fokozatosan vizsgálja meg az emlékezet rétegeit, hogy hányféleképpen rögzül és írható felül egy emlék, vagy az eseményeket akár teljesen ellentétesen értelmező családi és személyes narratíva.
Egy gyerek, majd egy kamasz szemével láttat – és egy gyerek nem ítélkezik a szülei felett, hiszen az övék az egyetlen valóság, amit ismer. Akkor is, ha ez azt jelenti, hogy az apa nem viszi kórházba a súlyosan sérült anyát egy autóbaleset után.
Tara Westover kimerítő alapossággal, de szenvtelenül mesél, és a szenvtelenség itt józan higgadtságot jelent. Az olvasóra bízza az értékelést, és az így épülő fokozatos feszültség helyenként szinte elviselhetetlenné teszi, hogy folytassuk a könyvet. Olyan jó lenne félbehagyni, és egyszerűen elfelejtkezni róla!
Csakhogy amikor olvasóként tanúi leszünk Westoverék bántalmazó rendszerének, ha valamit megtehetünk magunkért, az az, hogy végigmegyünk Tarával az úton.
Hogy tanuljunk, lássuk és megértsük, mivel jár egy ilyen szituáció. Hogy az építő, egészséges minták hiánya mennyire megnehezíti, sokak számára szinte ellehetetleníti a kilépést. Hogy mennyire túlértékeljük a tudatos folyamatainkat, a belátási képességünket, hiszen bárki szinte észrevétlenül visszacsúszhat az otthonról hozott káros és mérgező mintáiba. Hogy a bántalmazók nem változnak meg, feljogosítva érzik magukat a tetteikre: nincs feloldozás, csupán a távolság jelenthet megoldást. Hogy a fizikai eltávolodást a bántalmazóktól a sokkal hosszadalmasabb belső, lelki munka követi, amely során az áldozatnak újra fel kell építenie magát.
Utóbbi a mentális szabadság és egészség megszerzésének kőkemény szakasza, az önbizalom és önazonosság elnyerésére tett kísérlet. Tara Westover pedig megrendítő őszinteséggel számol be arról is, hogy egy olyan ember, akit eddig egy megnyomorító közeg agresszorai határoztak meg, hogyan válik képessé önmagát valóban megismerni és elismerni.
A tanult lány nemcsak figyelmeztet, de reményt is ad. Figyelmeztet, hogy szülőként nem elég szeretni, de meg kell tanulni jól szeretni. Hogy folyamatos önreflexióval tanulmányoznunk kell az örökölt mintáinkat. És reményt ad, hogy a káros minták legalább részben felülírhatók, és hogy van rá esély, hogy kiszabaduljunk a személyes poklainkból.
***
Bántalmazásban érintett áldozatként például az alábbi szervezetekhez fordulhat segítségért:
Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT)
Telefon: 06-80-20-55-20. Hívható: éjjel-nappal.
www.bantalmazas.hu
okit@csbo.hu
Az ország egész területéről, a nap 24 órájában ingyenesen hívható telefonszolgálat a párkapcsolati erőszak, a gyermekbántalmazás, illetve a háztartáson belül a rokonok, családtagok által elkövetett erőszak, a prostitúció- és emberkereskedelem áldozatainak megsegítésén dolgozik. Szükség esetén az áldozatok elhelyezéséről is gondoskodnak.
Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE)
Bántalmazott nők és gyerekek segélyvonala: 06-80-505-101. Hívható: hétköznap este 18-22 óra között. (Szerda szünnap.)
Szexuális erőszak túlélőinek segélyvonala: 06-30-982-54-69. Hívható: pénteken 10-14 óráig.
https://nane.hu/
info@nane.hu
A NANE 1994 januárjában alakult azzal a céllal, hogy segélyvonalat indítson bántalmazott nők részére.
PATENT Egyesület jogsegély-szolgálata
Telefon: 06-70-220-25-05. Hívható: szerdánként 16 -18 óráig, csütörtökönként 10-12 óráig.
https://www.patent.org.hu/
jog@patent.org.hu
Keresse a jogsegélyszolgálatot, ha kifejezetten jogi természetű kérdései vannak, illetve ha szeretné megbeszélni a helyzetét egy a témában járatos jogásszal.
Mentők, rendőrség
Mentők: 104 vagy a 112
Rendőrség: a 107 vagy a 112
Általános segélyhívó telefonszám: 112
A rendőrségnek kötelessége (az Országos Rendőrfőkapitány 32/2007 (OT. 26) az ORFK utasítása alapján):
– kimenni minden „családon belüli erőszak”-híváshoz (nem csak “ha vér folyik”);
– a feleket külön meghallgatni;
– meggyőződni róla, hogy az áldozat biztonságban van;
– tájékoztatnia az érintettet a jogérvényesítés lehetőségeiről.
Amennyiben a rendőrség eljárásával szemben panasszal kíván élni, ezt megteheti az adott rendőrkapitányságon, vagy az ORFK panaszirodában is. Erről további információt itt találhat.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
