Pierre Richard az életet egy nagy tortának tartja, amelyben a valóságnak és álomnak is vannak szeletei. Nemesi származását még jó időben a szögre akasztotta. A Chateau Bel Evêque eredetvédett borait jegyzi 80 hektáros szőlőbirtokán a dél-franciaországi Gruissanban. Egy időben a Szajnán lévő lakóhajóján élte nomád napjait. Harminc évvel fiatalabb brazil felesége, két zenész fia, hat unokája tartja fiatalon a nemrég 85. életévét betöltő komédiást.

hvg.hu: A színészek közt a legjobb borász vagy a borászok közt a legjobb színész akart lenni? Hogyan lett bortermelő?

Pierre Richard: Idestova harmincöt éve fedeztem fel Languedoc Roussillon tartomány sziklák és tavak közé ékelt gyönyörű vad tájait a spanyol határ közelében, a Földközi-tenger partján. A húgommal kirándultunk arra, találkoztunk a környék legjobb borászaival, és mire visszatértünk Párizsba, mindketten tudtuk, hogy ez a táj nem ereszt el minket. Megvettünk egy 20 hektáros, elhanyagolt szőlőbirtokot, amelyet az évek során továbbfejlesztettünk. A környék legjobb borászai apránként tanítgattak minket a borkészítés fortélyaira.

Mint a legtöbb francia, én is nagy borfogyasztó vagyok. Sok hasonlóságot fedeztem fel a színészi munka és a bor előállítása között: mindkét produktum célja az emberek tetszésének az elnyerése. Vagy mozis hasonlattal élve, egy jó film és egy jó bor is összehozza a társaságot, az asztalnál és a moziteremben olyan élményeket szerzünk, amelyeket megoszthatunk másokkal. De a filozofálgatást félretéve, a borászat kaland, lehetőséget nyújt arra, hogy kiszakadjak a színház és a filmezés rutinjából, és valami radikálisan más dologgal foglalkozzak. Természetközeli tapasztalás.

AFP / Horst Galuschka

hvg.hu: Egyszer úgy fogalmazott, hogy Pierre Richard bora olyan, mint ő maga. Mire gondolt?

P. R.: Csak szépet és jót mondhatok a Chateau Bel Éveque-ről: napfény által érlelt, hiteles, ízgazdag, zamatos, illatos. Már az első évjárattal díjakat nyertünk különböző borversenyeken. Tudatosan törekedtem arra, hogy megússzam a „hagyjon fel a borászattal, menjen vissza színésznek” jellegű megjegyzéseket. Ne azért szeressék a boromat, mert ismernek a filmvászonról!

hvg.hu: Eredeti neve, a Pierre Richard Maurice Charles Léopold Defays nemesi felmenőket rejt, apai ágon grófi ranggal. Miben viszi tovább a családi örökséget?

P. R.: Hogy őszinte legyek, semmiben. A gyerekkori emlékeimben még él a családi kastély nagy parkkal, lovakkal. Apám gondoskodott arról, hogy a vagyonnak lába keljen, eljátszotta lóversenyeken. Az igazság az, hogy két vérvonal találkozik bennem, az egyik nagyapámnak századokra visszamenően grófi rangja és birtoka volt, a másik paraszti családból származik.

Egyszerre vagyok arisztokrata és olasz migránsok leszármazottja. Ebből kellett kikeverni magamnak egy üdítő koktélt.

Kiskorom óta vonzott a commedia dell'arte, a nomád lét önfeledtsége. Nem véletlen, hogy színpadi rögtönzésekkel kezdtem a pályámat párizsi kabarékban. 

AFP / Horst Galuschka

hvg.hu: Yves Robert rendező látta meg önben elsőként a csetlő-botló komikust. Buster Keaton, Tati, Charlie Chaplin keverékének nevezte. Törekedett arra, hogy az ő nyomdokaikba lépjen?

P. R.: Erre csak azt tudom felelni, hogy soha semminek nem készültem, semmire nem törekedtem. És ennek dacára sokkal többre vittem, mint amit valaha hittem vagy gondoltam magamról. Szó se róla, sokat néztem az említett, általam is csodált clownokat, akiknél soha nem valami felszínes magamutogatásból eredt a komikum, hanem mélységes emberségből, szolidaritásból, a világ és az emberi létezés fájdalmaiból, rémségeiből. A komédiázás számomra a nevetés, az esendőség költészete. Sok időbe telt, amíg rátaláltam az utamra, és talán ennyi film után a hátam mögött, elmondhatom, hogy színész lettem.

hvg.hu: Úgy hírlik, ifjúkorában olyan vágyakat dédelgetett magában, hogy ha egy Gérard Philipe külsejével bírna, eljátszaná Cyranót vagy Miskin herceget.

P. R.: Cyrano igazoltan megvolt az életemben. Igaz, mindössze 12 éves voltam, amikor anyám a kezembe nyomta Rostand regényét, és a családi összejöveteleken felolvastatott belőle részleteket. Belekóstoltam a klasszikus színészképzésbe is, de szerencsére a rendezők arra biztattak, hogy feledkezzek meg a drámai útról, és találjam meg a saját hangomat. Így kezdtem el mellesleg már a pályám elején forgatókönyveket írni, rendezni, játszani a saját filmjeimben.

hvg.hu: Egyik legismertebb rendezése a Félénk vagyok, de hódítani akarok. Magára ismer a francia mozi örök esetlenjének, melankolikus bohócának a szerepkörében?

P. R.: Az én melankóliám tele van mosollyal, nevetéssel. Azt az életfilozófiát vallom, hogy felhők sűrűsödnek ugyan az égen, de a nap mindig utat tör magának felettük. Nagyjából két-három személyiségjeggyel leírható karaktert hoztam a legtöbb filmben, a félénket, az ügyetlent, a szórakozottat. A külső személyiségjegyeim alapján rögtön ezeket a tulajdonságokat sütötték rám. A szórakozottság az életben is stimmel rám.

hvg.hu: Francis Veber kamerája előtt járatta igazán csúcsra a zűrös balfék figuráját Gérard Depardieu mozis partnereként a Balfácánban, a Balekokban és a Négybalkezesben. Hogyan jellemezni a kapcsolatukat Depardieu-vel?

P. R.: Gérard-ral annyira eltér a személyiségünk, hogy remekül kiegészítjük egymást. Alsó hangon cinkosok, némi túlzással barátok vagyunk. Minden élethelyzetben működött közöttünk az eltéréseinkből fakadó összhang. Depardieu az a fazon, akivel ha évekig nem találkozunk, akkor is ott folytatjuk a megkezdett beszélgetést, ahol abbahagytuk. Gérard sokak szemében kolosszus, kevesen tudják róla, hogy milyen érzékeny, törékeny lélek. Rólam elsőre az jön le, hogy mimóza lélek vagyok, de azt már alig feltételeznék, hogy kemény erők munkálnak bennem.

AFP / Horst Galuschka

hvg.hu: Min múlt, hogy nem sikerült feléleszteni a sikeres mozikettősüket?

P. R.: Francis Veberé az érdem, hogy összehozott minket a kamerák előtt, és képtelenebbnél képtelenebb zűrös helyzeteket kreált körénk. Hiányoznak az igazán ütős forgatókönyvek, vígjátéki szituációk, amelyekre mindketten azt mondanánk, hogy gyerünk, vágjunk bele, mert érdemes. Azt hiszem, egyikünk részéről sem a nyitottságon múlik. Mintha a fiatalabb rendezők valamilyen rosszul értelmezett tisztelet okán félnének hozzányúlni a jól bevált kettősünkhöz. A másik okát ennek abban látom, hogy a filmkomédiák műfaja manapság más irányba tart. Többnyire társadalmi problémákat feszegetnek.  

hvg.hu: A Fejjel a falnak volt az utolsó filmje, amelyet teljes körű alkotóként jegyzett forgatókönyvíró, színész, rendező minőségében. Több mint húsz év után újabb dobásra készül a kamera két oldalán. Mi árulható el a készülő filmjéről?

P. R.: Korunk hivalkodó, torz jelenségeire szeretnék reflektálni egy chaplini ihletésű, költői hangvételű burleszkkel, amely egy társadalmon kívüli ember, egy besúgó történetén keresztül mesél a média hatalmáról, a tévéreklámok és valóságshow-k sugallta ostobaságról. Más szóval egy könnyed stílusba öltöztetett komoly témájú filmnek szánom.

hvg.hu: Időről időre színpadi one man show-kkal is hallat magáról. A költészet iránti szerelmének adózik legújabb estjével, Az éjszaka dicséretével?

P. R.: Egy fiatal rendező barátom, Gérald Garutti ösztönzésére vállalkoztam erre a furcsa, fantáziajáték-szerű utazásra, amelyben Baudelaire költészete, Maupassant, David Lynch szövegei váltakoznak film- és operarészletekkel. Ez az első alkalom, hogy ilyen kísérleti jellegű előadásban veszek részt. Nagyon élvezem. Remek formában érzem magam.

A játék az életem.

Képtelen volnék felhagyni vele azzal együtt, hogy tudom, egyszer vége lesz a dalnak, de remélem nem most. Ebben bízom.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: