Huzella Júlia: Megütött, hogy ez egy ilyen szakma
Hiába érkezett híres családból, nehéz dolga volt. Nagyágyúk mondták neki, hogy soha nem lesz színésznő, aztán – hiába ritka ez mostanában a fiatal színésznőknél – gyerekeket szült, bevállalva az évekig tartó parkolópályát. Végül megcsinálta. Tökéletes Roxy volt az Alföldi Róbert-féle Chicagóban, Rosamund Pike-kal játszott egy amerikai történelmi filmben, és nemsokára főszerepben láthatjuk a mozikban. Tehetséges, szellemes, magas, és igazi küzdő. Huzella Júliával beszélgettünk.
hvg.hu: Olvastam egy interjút az édesapjával (a Kossuth-díjas Huzella Péter, a Kaláka együttes egykori tagja – a szerk.), amelyben elmeséli, hogy neki nem volt szabad megszólalnia a házban, ha az apja (Huzella Elek zeneszerző) otthon volt, nehogy belezavarjon a komponálásába. Önöknél is volt ilyesmi?
Huzella Júlia: Ez a fajta szigor nem. De sokszor éreztem, hogy apukámat nem is tudnám zavarni, mert nincs jelen. Amikor együtt voltunk, akkor sem voltunk együtt. A férjemet nézve jöttem rá, hogy kevés olyan élményem, amikor az apám átadja magát az együttlétnek. Rövid távon megy neki, az unokákkal vagy a színpadon a gyerekekkel.
hvg.hu: Önnek miért lett vonzó a művészvilág?
H. J.: Fogalmam sincs. Nyilván apám miatt is: áll a színpadon, lubickol a sikerben. Ez vonzónak tűnt. De nem voltam az a szereplős típusú gyerek. Van egy „bocs, hogy élek” attitűdöm. Mégis, zsigerileg éreztem, hogy ezt akarom csinálni. Hatévesen beleszerettem Malek Andreába, onnantól musicalszínésznő akartam lenni.
hvg.hu: Csak ötödik próbálkozásra vették fel a Színművészeti Egyetemre. A sorozatos visszautasítás nem ingatta meg?
H. J.: Nem. Eltántoríthatatlan voltam. Szerencsére mindenki támogatott, és mindig volt hova visszamennem: jártam Földessy Margit színistúdiójába, stúdióztam két évet a Pesti Magyar Színházban, aztán a Nemzetiben. Nem az volt, hogy elmentem francia szakra, ami evidens lett volna, és közben néha elmegyek felvételizni, hanem folyamatosan ezzel foglalkoztam.
hvg.hu: Említette egy interjúban, hogy ebben az időszakban volt egy szakmabeli, aki azt mondta, soha nem lesz önből színész. Ő ki volt?
H. J.: Jordán Tamás, karöltve Benedek Miklóssal, Valló Péterrel és Blaskó Péterrel. „Azt gondoljuk…”, így fogalmazott. Ez a nemzeti színházas felvételin volt. De kiálltam magamért. Azt mondtam, hogy de, színésznő leszek. Erre mégis felvettek. Két fontos esemény volt az életemben, amikor kiálltam magamért: ott, és később szülés közben.
hvg.hu: Ott mi történt?
H. J.: Kitolási szakasz, fáj minden, a szülésznő meg az orvos dolgozik rajtam, erre bejön egy nővérke, és elkezd trécselni a dokival. Mondtam, hogy „lehet, hogy most nem beszélgetünk?!” Erről, ami itt történik, igen, de a Volánbuszról ne.
hvg.hu: Szóval végig biztos volt abban, hogy színésznő akar lenni?
H. J.: Igen, csak a megfelelő emberre vártam, hogy ebben nekem segítsen. Máté Gábor lett az. Először nem vett föl, csak öt évvel később, a következő osztályába.
hvg.hu: Amikor ötödikre felvették, az élete egyik legörömtelibb eseménye volt?
H. J.: Igen.
hvg.hu: Mik vannak még a top ötben?
H. J.: A férjemmel való találkozás, aztán a két gyerek.
hvg.hu: A férjével mikor találkoztak?
H. J.: 2010-ben, amikor a Cserenadrág című előadást próbáltuk a TÁP Színházzal. Ő csinálta hozzá a vetített díszletet. Emlékszem, amikor először megláttam, azt gondoltam, úristen, egy ilyen szép csávó mit keres itt a Tűzraktérben, ezen a lepattant helyen. Nem váltottunk a premierig egy szót sem, de amikor megbeszélés volt, és mondtam vicceket, mindig nevetett. Kilenc éve vagyunk együtt, és a mai napig nem hiszem el, hogy milyen szép a mosolya. A premier után aztán kikérdezett. Tudni akarta, hogy olyan színésznő vagyok-e, mint a többi, akit ismer. Átmentem a vizsgán. Sétáltunk az Erzsébet hídon néma csöndben, és én nem értettem, hogy miért nem szól semmit. Hívtam taxit, és ahogy ott álltunk, megcsókoltuk egymást. Tökéletes volt.
hvg.hu: A gyerekvállalás soha nem volt dilemma?
H. J.: Nem. A pályám biztos máshogy alakul, ha nem szülök azonnal. De gondoltam, majd lesz valahogy. Világos lett, hogy ezt akarjuk. Aztán persze, amikor láttam az osztálytársaimat, hogy menetelnek előre, nyilván volt bennem egy kis rossz érzés, hogy nekem is itt kellene tartanom. Amiket viszont mostanában csinálok, mind olyan, hogy úgy érezhetem, bepótolom.
hvg.hu: Az Oscar-jelölt Rosamund Pike barátnőjét játszotta egy Magyarországon forgatott amerikai filmben (HHhH – Himmler agyát Heydrichnek hívják). Az milyen élmény volt?
H. J.: Meglepően örömteli. Két napig forgattunk együtt, együtt sminkeltünk, hajaztunk. Dumáltunk a gyerekeinkről, akkor nekem még csak egy volt, mutattam képet Blankáról, mondta, hogy neki fiai vannak, és nem tudja, hogy bevállaljon-e a lány reményében még egyet. Akkor voltam friss terhes, még nem tudta senki, de neki elárultam. Aztán a filmben láttam, hogy azért már domborodott a ruha alatt a hasam. Amikor lement az utolsó jelenetem, jött, és megölelgetett, irtó cuki volt.
Huzella Júlia és Rosamund Pike közös jelenete a HHhH - Himmler agyát Heydrichnek hívják című filmben. pic.twitter.com/htRPLrDecT
— Varga Ferenc (@filmklub) 2019. szeptember 10.
hvg.hu: Amikor megkapta a Chicago főszerepét, minden szempontból úgy tűnt, hogy ez élete nagy lehetősége?
H. J.: Abszolút. Egy zenés-táncos főszerep, amire Alföldi Róbert választott ki – ez óriási dolog.
hvg.hu: Melyik a legélvezetesebb része a munkának az ön számára?
H. J.: Az, amikor annyira magabiztos és laza tudok lenni a színpadon, hogy nem kell koncentrálnom semmire, csak élvezem a játékot. Most az utolsó Chicagók alatt egy csomó helyzet volt, hogy megleptem a közönséget és a partnereket egy-egy viccel vagy ötlettel. Nagyon szerették. Ilyen volt, amikor jelenet közben eszembe jutott, hogy apám is ott ül a nézőtéren, őt fogom megkérni, hogy olvassa fel a kezemben tartott újság szalagcímét: „Roxie Chicago bálványa”. Így kapott egy extra töltetet ez a gesztus, hiszen a lányáról volt szó.
hvg.hu: Interjúkban beszélt arról, hogy a próbák alatt rendesen szívatta Alföldi. Csak önt?
H. J.: Nem, de azért engem nagyon. Biztos azért is, mert engem nem ismert, és kockázatot vállalt azzal, hogy engem választott. Mindenki mondta, hogy ez lesz. De erre nem lehet felkészülni. Miközben osztott, azon gondolkoztam, hogy mikor lesz időm majd sírni aznap. Hogy fogom azt menedzselni, hogy amikor a gyerekeimmel találkozom, már ne sírjak.
hvg.hu: Nem lehetett volna, hogy poénnak fogja fel az egészet?
H. J.: Nem. A legfájóbb pontjaidon talál meg. A premier után azt mondta, hogy a legvagányabb dolognak tartja, hogy a főiskola után egyből szültem, és hogy ez a szakma igazságtalan, de talán majd a Chicagóval sikerül beindítani a dolgot. De a próbafolyamat alatt, amíg még türelmetlen volt, mert nem kapta meg, amit akart, addig ugyanezt ellenem fordította. „Tudom, hogy neked fogalmad sincs, milyen reflektorfényben állni, most megmutatom.” Ordítva. Ezzel együtt sokkal erősebb bennem a hála, amiért vállalta ezt a kockázatot és bízott bennem.
hvg.hu: Lett volna ilyen jó az alakítása, ha Alföldi nem olyan kemény önnel?
H. J.: Nincs „mi lett volna, ha”. Ez volt. Ugyanazt akartuk igazából. Ő az eszközeivel zaklatott helyzetet teremtett, amitől nagyon szélsőséges lett a szerep, aztán kicsit visszafinomodott és lazult.
hvg.hu: Volt hasonló élménye színházban?
H. J.: Emlékszem, mennyire meglepődtem akkor, amikor 22 évesen először bekerültem egy színházba, a Pesti Magyarba, és hallottam azokat a bájos, kedves kis naiva színésznőket kurvaanyázni a folyosón. Egy híres színésznő úgy szidta a rendezőt, mint egy kocsis. Az egész olyan csúnya volt. Ez eléggé megütött akkor. Ez egy ilyen szakma, hogy nem is szeretik egymást, csak úgy csinálnak?!
hvg.hu: Mintha ezt a naivitást ön megőrizte volna egy kicsit.
H. J.: Nem érzem magam igazán betagozódva a szakmába. Nem természetes közegem nekem.
hvg.hu: Szuper filmes produkciókban szerepelt eddig, de csak kis szerepekben. Most az első főszerepét játszotta Grosan Cristina A legjobb dolgokon bőgni kell című filmjében. Ön szerint itthon be lehet futni filmszínésznőként?
H. J.: Pont ez jutott eszembe valamelyik nap, amikor anyósom az egyik napi sorozatot nézte a tévében. Elkaptam egy jelenetet, és arra gondoltam, hogy de jó, hogy én most nem ebben vagyok, hanem Grosan Cristina filmjében. Az Éjjel-nappal Budapestből már felhívtak, és iszonyúan rágódtam, hogy hogyan mondjak nemet.
hvg.hu: Hogy került bele a filmbe?
H. J.: Volt korábban Cristinek egy kisfilmötlete, amit velem képzelt el. Azzal kapcsolatban leveleztünk, akkor mondta, írnak épp egy nagyjátékfilmet. Mondtam, hogy szuper, akkor írjatok bele nekem is egy szerepet. Nemsokára felhívott, hogy milyen jó, hogy mondtam ezt, mert kitaláltak egy karaktert, és jöjjek, mert az inkubátorprogramos pályázathoz forgatnának egy kis ízelítőt. A szerep egy régi gyerekkori barátnő, aki színésznő, kisgyerekkel van otthon, és most készül vissza a pályára. Leforgattuk ezt a kis teasert, amiben a kisebbik lányom is benne volt. Aztán megnyerték a filmre a pénzt. Felhívtak, hogy bár velem képzelték el, mivel a karakter most nagyobb súlyt kapott, castingot kell tartaniuk rá. Magamban rögtön azt gondoltam, hogy fenébe, inspiráltam egy szerepet, erre tuti odaadják másnak. Elmentem a castingra, ahol Nórával (Rainer-Micsinyei Nóra, a másik főszereplő – a szerk.) tök jól összehangolódtunk, de még egy csomó színésznőt megnéztek a szerepre. Hónapokkal később hívott Cristina, hogy nem találtak nálam jobbat, enyém a szerep.
hvg.hu: Egy filmhez képest szokatlanul hosszan próbáltak a forgatás előtt.
H. J.: Igen, például Cristi mondott fontos élethelyzeteket, és mi azokra rögtönöztünk jeleneteket. Végül is felépítettük a két lány karakterét, a kapcsolatukat, a közös múltjukat az óvodától kezdve a film kezdetéig. Aztán elmentünk a lakásba, ahol később a film forgott, és ott lepróbáltuk a forgatókönyv minden jelenetét. Ott is volt egy csomó impró, és azokból több be is került a filmbe.
hvg.hu: Álriporterként szerepelt a Heti Dörgés Villám Gézával című humorosnak szánt műsorban, ami a magyar közéleti történéseken élcelődött az amerikai éjszakai talkshow-k stílusában. Ön szerint mennyire volt sikeres az a kísérlet?
H. J.: Az első részt láttam csak, az jobb volt, mint amire számítottam. Amit én csináltam benne, azt szerettem. Azokat a részeket én abszolút vállalom, szerintem viccesek.
hvg.hu: Volt beleszólása, hogy azokban a részekben mit mond?
H. J.: Valamennyi volt, együtt ötleteltünk az írókkal, és fogadtak el ötleteimet. Én azért lettem kiválasztva, mert a producer szereti a videókat, amiket csináltam a Facebookra, és imádja a humoromat. Nem is volt casting, hanem felkértek, hogy kell a női energia András mellé (Villám Géza igazi neve). Kicsit féltem ettől a műsortól, a politikai vonatkozásai miatt is, de mivel bevontak, és semmi olyat nem kellett csinálnom, ami kedvem ellen lett volna, így ezt a kellemes élmények közé sorolom.
hvg.hu: Amiatt nem vacillált, hogy ezzel a műsorral elhelyezte magát valahova politikailag?
H. J.: Csak helyezze el magát az ember, nem? Szörnyű érzés, hogy a szakmám ekkora nagy szarban van, különösen a függetlenek, az oktatással szívóznak, az egészségügy olyan, amilyen. Miért ne beszéljünk ezekről?
hvg.hu: Mi van a fejében akkor, amikor a Chicagóban azt mondja a közönségnek, hogy „köszönjük, hogy olyanná teszik az országot, amilyen”?
H. J.: Hogy elviseljük ezt a helyzetet, és mégsem teszünk semmit. Végül is rajtunk múlik minden.
„Mi lenne, ha nem mennénk a Margóra, és szexelnénk reggelig?” Huzella Júlia jó pár arcát megmutatja ebben a Reisz Gábor (VAN, Rossz versek) által rendezett remek kisfilmben, amely egy szerelem születését, virágzását és halálát mutatja be kevesebb, mint hét percben. |
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
