Helyesen tette-e Angela Merkel, hogy nem zárta le a német határt a menekülők előtt? Lehet azt mondani, hogy a kancellár a lelkiismeretére hallgatott, de azzal is lehet érvelni, hogy döntése mégis felelőtlen.
Száz éve veretes szakkifejezések is születtek arra, mi vezérli a politikusok cselekedeteit: Gesinnungsethik, illetve Verantwortungsethik, azaz érzület- (ritkább fordításban lelkiismereti) etika, illetve felelősségetika. Az azóta állandóan idézett és újraértelmezett definíciók 1919 januárjában hangzottak el az időközben klasszikussá vált Max Weber szociológus A politika mint hivatás című müncheni előadásában. A dilemma: ragaszkodjon a politikus az elveihez, meggyőződéséhez, vízióihoz?
„Ha egy tiszta érzületből fakadó cselekedet következményei rosszak, akkor ezért a cselekvő szemében nem saját maga, hanem a világ, mások ostobasága vagy az azokat ekképp teremtő Isten akarata felelős”
– inti az így gondolkodókat Weber.
Már csak az 1919. eleji körülmények miatt is elterjedt vélekedés, hogy Weber a reálpolitikusok mellé állt az idealistákkal szemben. Éppen véget ért a nemes célokra hivatkozva vívott, ám rengeteg szerencsétlenséget hozó első világháború. Közelgett a Németországot is súlyosan büntető és megcsonkító Párizs környéki békeszerződés (a tárgyalásokon Weber a német küldöttség egyik tanácsadója volt). 1918 novemberében Berlinben kikiáltották a német, Münchenben a bajor köztársaságot. II. Vilmos német császár száműzetésbe menekült, III. Lajos bajor király és az összes többi német uralkodó is eltűnt a színről.
Az új, szociáldemokrata bajor miniszterelnököt, Kurt Eisnert februárban meggyilkolta egy nacionalista és antiszemita egylet aktivistája. Bajorországban áprilisban kikiáltották az alig egy hónapig élő tanácsköztársaságot. Januárban Berlinben jobboldali szabadcsapatok meggyilkolták a kommunisták két vezetőjét, Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet. Ilyen körülmények közepette ülésezett Weimarban februártól májusig a fiatal német köztársaság alkotmányozó nemzetgyűlése.
Csoda-e, ha Weber nem volt jó véleménnyel az idealistákról, az utópistákról, a forradalmárokról – ahogy az utasításokat végrehajtó hivatalnokokról sem –, hanem gyakorlatias, erős, tehetséges politikusokra vágyott? Már csak azért is, mert az ő idejében „tömegesen felbukkanó” érzületpolitikusok nagy többségét üres fecsegőknek tartotta.
Weber a plebiszciter (a nép által megszavazott) vezér demokráciáját javasolta egy korábbi munkájában, és sokat emlegette a karizmatikus vezért 1919-es előadásában is. Bár akkor még gond nélkül használhatta a Führer, azaz vezér szót, utóbb már Hitler szálláscsinálójának tűnhetett. Pedig Weber a liberális parlamenti demokrácia egy formájára gondolt. Pontosabban – egy mai kutatója, Sár Eszter filozófus szerint –
olyan karizmatikus vezért képzelt el, akinek nyilvános bírálhatósága „megakadályozza, hogy az általa irányított, alapvetően demokratikus berendezkedésű rendszer az autoritárius, diktatórikus jellegű társadalomnak a lejtőjére kerüljön”.
Az 1919. januári eszmefuttatás tételei közé tartozik, hogy „aki politikára adja a fejét, az diabolikus erőkkel szerződik”. Webernél azonban ez nem feltétlenül jelent gátlástalanságot vagy erőszakosságot. Szállóigévé vált kijelentése szerint „a politika kemény deszkák erőteljes és lassú átfúrása, szenvedéllyel és szemmértékkel”. Vagy kevésbé képes beszéddel: „Az érzületetika és a felelősségetika nem abszolút ellentétek, hanem inkább kiegészítők.”
Weber száz évvel korábbi véleményéhez hasonlóan most is emlegetik, hogy Németországban sokan ma is az érzületetika hívei. Nagyjából ők azok, akiket ma az arrafelé egyáltalán nem hízelgő Gutmensch, azaz „jóember” szóval illetnek. Az erkölcsi alapú politizálás a szörnyű náci múlt ellenhatásának is tekinthető.
| Máig szól |
A német szociológia egyik megalapítója azzal az 1905-ös kötetével vált világhírűvé, amelyben a protestáns etika alapján magyarázza, hol és miért fejlődött különösen hatékonyan a modern kapitalizmus. A szakterület egyik legtöbbet idézett művét azóta is sokan elemezték, többen vitatják is, de alapjában mindmáig érvényesnek tűnik. Weber a szociológia mellett a gazdaságtudományt is művelte. Sokat betegeskedett. 1920 júniusában, 56 évesen, a spanyolnátha szövődményeként, tüdőgyulladásban halt meg. |
Szép és immár történelmi példa az 1980-as évek fegyverkezésellenes mozgalma. A nyugatnémet békeharcosokkal szemben akkor Helmut Schmidt szociáldemokrata kancellár jelenítette meg a felelősségetikát. Hozzájárult a vitatott amerikai rakéták telepítéséhez – és ezzel részt vállalt abban, hogy néhány év múlva a túlfegyverkezés miatt is megrokkant Szovjetunió hagyja leomlani a berlini falat.
Napjaink dilemmája Merkelhez és a menekültügyhöz kapcsolódik. Segíteni kell minden emberen, aki bajban van – mondják a lelkiismereti alapon gondolkodók. Ha valaki mindenkinek segíteni akar, végül nem bír el annyi terhet – érvelnek a következményekre gondolók.
E két álláspontot elemezte 2016-os, Bevándorlás és erkölcs című könyvében Konrad Ott, a filozófia és az etika professzora. Szerinte Merkel az emlékezetes 2015. szeptemberi napokban érzületetikai alapon elgaloppírozta magát. A professzor nem ítéli el az emberiességnek ezt a megnyilvánulását, és azt is látja, hogy a kancellár nem sokkal később visszatért a következményekre ügyelő politikához. Morális szempontból vitatható kezdeményezései közé tartozott például, hogy a menekülthullám megállítására az EU lepaktált Recep Tayyip Erdogannal, a nem túl szalonképes török elnökkel – írta 2016-ban a londoni The Economist is, amely szintén weberi kategóriákkal elemezte Merkel politikáját. Idézve egyúttal Wolfgang Nowakot, Gerhard Schröder volt szociáldemokrata kancellár tanácsadóját: „Németországban túlkínálat van érzületetikából.”
A Weber más műveiből is kibontakozó karizmatikus egyeduralkodó személyére a nevezetes beszéd évfordulóján Vlagyimir Putyin vagy Erdogan mellett Orbán Viktor is felbukkant a példák között a The Economist nemrégi cikkében. Hasonló párhuzam foglalkoztatta Körösényi András politológust is, amikor egy 2017-es tanulmányában a weberi plebiszciter vezérdemokrácia teóriája alapján vállalkozott „az Orbán-rezsim elméleti megragadására és empirikus leírására”. Részletes elemzés után levonta a következtetést:
„A fideszes pártgépezet centralizáltsága, a kormánnyal szembeni hatalmi ellensúlyok gyakorlati meggyengítése és az állam példátlan centralizációja következtében 2010-től Orbán »plebiszcitárius diktátorrá« vált.”
Ami már nem ugyanaz, mint a Weber által egy demokráciában elképzelt erős és karizmatikus vezető.
BEDŐ IVÁN
