Amikor a restaurálási munkálatok során felállított állványzat kigyulladt, a tűz azonnal továbbterjedt a katedrálisra. A lángok megsemmisítették a padlásszerkezet évszázados fagerendázatát, a tető külső burkolata pedig megolvadt, és az ólom a híres vízköpőkön keresztül folyt le a földre vagy került a légkörbe.
A felidézett katasztrófa nem két hete történt Párizsban, hanem több mint száz éve – a reimsi székesegyházban.
A reimsi Notre Dame
AFP
Az egykor 33 francia király koronázásának helyet adó templom 1914. szeptember 19-én esett áldozatul a német tüzérség lövegeinek, a tűzvész terjedéséhez pedig nagyban hozzájárult, hogy a háború idején kórházzá átalakított katedrális főhajójában rengeteg szalma volt szétterítve a sebesülteknek. A forróságban a rózsaablakok állítólag szinte kirobbantak. A szerencsétlenségben nem az eredeti fagerendák váltak hamuvá, mivel bő évszázaddal a reimsi Notre-Dame befejezése után, 1481-ben a tetőt javító munkások hanyagsága miatt kitört tűzvészben egyszer már megsemmisült a faszerkezet.
| Az újraértelmező |
Egy épület restaurálása nem azt jelenti, hogy karbantartjuk, kijavítjuk vagy újraépítjük, hanem hogy helyreállítunk egy olyan teljes állapotot, amely korábban talán sosem létezett. Eugene Viollet-le-Duc híres jelmondata manapság különösen aktuális, amikor Franciaországban azon vitáznak, hogyan nyúljanak a leégett párizsi Notre-Dame-hoz. Az 1814-ben Párizsban született, intuitív, állandóan rajzolgató és utazgató építészt 26 éves korában bízták meg a középkori műemlékek felújításával, és máig az ő szemléletét őrzi számos francia történelmi épület. A középkorba valósággal beleszerelmesedő Viollet-le-Duc – aki a politikai körökben legalább olyan otthonosan mozgott, mint a szakmaiakban – fő újítása az volt, hogy az ipari forradalom korában divatba jött modern építőanyagok helyett hagyományos, korhű technikákkal nyúljanak az egykori épületekhez. Az eredeti technika azonban nem jelentette az eredeti tervek tiszteletben tartását, hiszen a különféle korok hozzáépítései miatt azt nem is mindig lett volna könnyű megvalósítani. Így aztán a restaurátor-építész bátran bánt a rábízott épületekkel Carcassonne dél-franciaországi várától Mont-Saint-Michel apátságán át a nagy katedrálisokig, köztük a párizsi Notre-Dame-ig, amelyen egyebek mellett „saját” (a minap a lángok martalékává vált) huszártornyát építette fel az 1792-ben ledőlt eredeti helyébe. Sokszor önkényesnek tartott újraértelmezéseit utóbb elrettentő példaként emlegette az „eredetihez” nála jobban ragaszkodó szakma, ám amikor két évtizede visszaépítették a toulouse-i Saint-Sernin-bazilika Viollet-le-Duc által teljesen átalakított tetőzetét, az ahhoz már hozzászokott város polgárai hördültek fel. |
Korhű rekonstrukció vagy modernizált újjáépítés?
A párizsi Notre-Dame híresebb gótikus kortársai közül nem csupán a francia koronázótemplomot érték ilyen csapások, és korántsem csak a középkorban. A főként a XIII. század elejéről származó üvegablakai okán világhírű chartres-i katedrális szintén ügyetlenkedő munkások miatt került veszélybe 1836 nyarán, amikor a szemtanúk szerint 15 méterre is felcsapó lángokban „csak” a gesztenyefából készült padlásszerkezet semmisült meg.
A londoni westminsteri apátság, illetve a kölni dóm tetejét pedig a második világháborúban szemben állók bombái szaggatták és gyújtották fel. Előbbiét 1940 novemberében találták telibe német gyújtóbombák, és az olvadt ólom a beszakadt boltívek helyén tátongó lyukon csöpögött be a templomhajóba.
Ezen esetek egy részére hivatkoznak is mostanában a leghíresebb párizsi templom újjáépítése kapcsán. Merthogy az Emmanuel Macron köztársasági elnök által igen gyorsan bejelentett és – a 2024-es párizsi olimpiától aligha függetlenül – sürgetett ötéves helyreállítási határidőbe szakértők szerint nemigen férne bele a Notre-Dame tetőszerkezetének korhű rekonstrukciója.
A hiteles visszaépítést amúgy a műemlékeseknek csak egy része szorgalmazza, és ehhez a világörökségi helyszín felügyelőjeként érintett UNESCO képviselői sem ragaszkodnak, elismerve, hogy minden generációnak joga van a múlt emlékeit a „technológiai fejlődés nyújtotta új lehetőségek” segítségével ápolni. Ebben az esetben ez azért is tűnik elfogadhatónak, mert a padlástér nem látogatható és látható része a székesegyháznak.
Az emlegetett történelmi példák esetében sem mindig építették vissza az eredeti tetőszerkezetet. Chartres-ban – az ipari forradalom bűvöletében – öntöttvas elemekkel pótolták a favázat, a tetőfedésre használt ólom helyett pedig rézlapokat raktak fel – éppen öt év alatt. Reimsben pedig (ahol a „mártírként” emlegetett katedrális újjáépítéséhez nemzetközi felajánlások érkeztek, köztük John D. Rockefeller amerikai olajmágnás 5 millió frankja) vasbetonból „ácsoltak” új tetőstruktúrát. Igaz, az 1938-ra rekonstruált padlás esetében azért választották ezt a megoldást, mert az első világháború után komoly fahiánnyal küzdött Franciaország.
A lángoló chartres-i Notre Dame
A tetőfedés során az ólom rézzel való helyettesítése Párizsban is kézenfekvőnek tűnhet, hiszen ezzel akár hetedére lehetne csökkenteni az eredeti „ólomcserepek” együttesen 210 tonnás súlyát. Alá pedig jöhetne valamilyen modern, szálerősítésű betonszerkezet, ami szintén enyhítene a falak terhelésén. Több építész ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy a „középkorhű” helyreállítás nagyszerű lehetőség lenne a korabeli építési technikák tanulmányozására.
Ötletekből nincs hiány
Az eredeti formák és a XIX. századi huszártorony visszaépítése kapcsán így kialakult két tábor elképzelései mellett ugyanakkor máris röpködnek a hagyományokat (még) kevésbé tisztelő javaslatok. A „minden kor hozzátette a Notre-Dame-hoz a magáét” elv jegyében van, aki a székesegyház tetejére fából készült látogatóteraszt képzel, míg Norman Foster brit építészirodája üvegtetőt, illetve kristály és rozsdamentes acél kombinációjából készült huszártornyot tervezne. A francia sztárépítész, Jean Nouvel sem idegenkedne a modern anyaghasználattól az újjáépítés során, ám ő ragaszkodik az ólommal borított fából készült tornyocskához mint „a katedrális sérthetetlen részéhez”.
AFP / PHILIPPE LOPEZ
Akármelyik elképzelés győz, jelenleg a legfontosabb a tűztől és a rázúdított nagy mennyiségű víztől is megrendült épületszerkezet stabilizálása, illetve a károk pontos felmérése (ami akár évekig húzódhat). A stabilizálás azért fontos, mert, mint arra ugyancsak történelmi példák figyelmeztetnek, a gótika egyik jellegzetességének számító elvékonyított, hatalmas ablakokkal áttört, kívülről támívekkel és pillérekkel megtámogatott falak könnyen leomolhatnak.
A nagyravágyás katasztrófához vezethet
A leghíresebb ilyen eset a Párizstól jó 70 kilométerre északra található Beauvais katedrálisával történt 1284-ben. Egy novemberi vihar megtépázta a támpilléreket, és – alig 12 évvel a befejezése után – beomlott a szentély. A beauvais-iek azonban magukat is okolhatták a tragédiáért, mert – a legmagasabb belső terű gótikus templom címének elnyerése érdekében – 48 méter fölé tornázták a boltíveket, amit a korabeli építési technológiával már nem lehetett biztonságosan megoldani. Fél évszázadig tartott a helyreállítás, ám a pikárdiai város lakói nem tanultak a hibájukból, és ahelyett, hogy megépítették volna a főhajót, 1569-re – ezúttal a legmagasabb keresztény építmény dicsőségére pályázva – egy 153 méteres magasságig nyújtózó tornyot húztak fel a kereszthajó fölé, ami azonban már négy év múlva leomlott. A katedrális máig torzóban maradt.
Szerencsésebbek és óvatosabbak voltak a Keresztelő Szent János állítólagos fejereklyéjét őrző francia székesegyházban, Amiens-ben. Az ottani kőművesmunkák felügyelője 1497-ben rájött, hogy a fő pilléreken mutatkozó aggasztó repedések azt jelzik: a „csupán” 42 méter belmagasságú templom hamarosan összeomolhat. Rohamtempóban, két éven belül kiegészítő oszlopokat és új támíveket építettek be, az egész katedrálist pedig az oldalkarzat magasságában egy karvastagságú vaspánttal fogták körbe. Ez a megerősítés tartja stabilan ma is a templomot.
Bő másfél évszázada került az összeroskadás határára a francia gótikát Spanyolországban a legharmonikusabban képviselő leóni székesegyház. Ott 1857-ben figyeltek fel a boltívek omladozására. A templomot – a teljes lebontást is fontolgató építészek után – a francia gótikát jól ismerő Juan de Madrazo mentette meg, aki mindent lehántott az épületről (kezdve a XVII. században a kereszt- és főhajó találkozása fölé „biggyesztett” barokk kupolával), ami nem tartozott az eredeti struktúrához. A speciális állványzatot 1878-ban bontották el, miközben az egész város lélegzet-visszafojtva figyelte, hogy működik-e a gótikus egyensúly.
Többen is pályáznak az évszázad örökségvédelmi projektje címre
Más megoldáshoz folyamodtak a Párizzsal egybeépült Saint-Denis város azonos nevű bazilikájában. A gótika bölcsőjeként számon tartott templom északi tornya állapota egy villámcsapás és több heves tornádó nyomán annyira meggyengült, hogy – a katedrálisok restaurálójaként elhíresült (fentebb már bemutatott) Eugene Viollet-le-Duc útmutatására – 1847-ben lebontották. A gondosan beszámozott és azóta őrizgetett darabok visszaépítését már évtizedek óta fontolgatják, nemrégiben dőlt csak el, hogy a középkori katedrálisépítéseket idéző vállalkozásba jövő tavasszal vágnak bele.
A tervek szerint több mint egy évtizedig tartó toronyrekonstrukciót „az évszázad örökségvédelmi projektjeként” reklámozzák, ám könnyen lehet, hogy ezt a címet a francia királyok temetkezési helyétől időközben „ellopja” majd a francia köztársasági elnökök temetési szertartásainak helyet adó, a minap bajba került párizsi székesegyház.
ILLÉNYI BALÁZS
szerzo@hvg.hu
