Megtaníthat egy előadás az érintés nyelvére?
Miközben ma egyre kevesebbet érintjük meg egymást, egy budapesti társulat arra vállalkozott, hogy a test nyelvén szólítja meg a közönségét, és a nézőket „érzőkké” teszi. A bOdyssey projekt – Testodüsszeia célja, hogy miközben végigjárjuk Odüsszeusz csodákkal és kalandokkal teli útját, magunkat is megfigyeljük: kik vagyunk, miként döntünk és reagálunk az életre oly jellemző helyzetekben.
Fekszem a linóleum padlón, amely valójában homokos tengerpart. Túléltük a hajótörést, most kicsit megpihenünk, mielőtt tovább küzdjük magunkat próbák, kísértések, kalandok, harcok közepette. Én vagyok Odüsszeusz, körülöttem a társaim. Nem látom, de érzékelem, hogy itt vannak ők is a térben. Mindannyian egy-egy Odüsszeusz, számukra én is csak egy vagyok a legénységből. Mindenki a saját történetének főhőse, a leleményes Odüsszeusz, aki találkozik a lótuszevőkkel és Kalüpszó nimfával, aki túljár a Küklopsz eszén, és aki leszáll az alvilágra. Aki haza akar jutni valakihez, aki a fontos számára.
Hogy kihez, az minden résztvevőnek más, ami viszont közös élmény, hogy ez már nem egy tankönyvszagú találkozás a több ezer éves eposszal, hanem konkrét emberi helyzetek, amelyekben dönthetünk, amelyekre reagálhatunk szóval, tettel, hallgatással vagy tétlenséggel. És eközben nemcsak Odüsszeusz történetét érthetjük meg egy kicsit jobban, hanem magunkhoz is közelebb kerülhetünk.
Nem tudunk, de nem is merünk kapcsolódni?
Fekszünk hát a tengerparton. Amikor a kísérőm megérinti a vállamat, hogy indulni kell tovább, érzem, ahogy az érintés nyoma végighullámzik a bőröm alatt. Egyszerre jóleső és feszültséggel teli.
Jólesik, mert megérintenek, és feszült, mert egy idegen teszi. Furcsa.
Egész nap ültem az irodában, a hátizmaim görcsben, hozom a munka stresszét magammal, és most, este mégis feltétlen bizalmat szavazok egy idegennek, aki végigkísér Odüsszeusz utazásán. A szememen kötés, nem látok, ami bizonytalan érzés, de ha megbotlanék, van, aki megtart.
És az a különös élmény, hogy mivel nem látok, mintha a folyton racionalizáló tudatom is háttérbe szorulna, és jobban teret engedne az ösztönös, intuitív reakcióimnak és válaszaimnak egy-egy helyzetben.
A Keleti István Művészeti Iskola (KIMI) bOdyssey előadására egy ismerősöm hozott el – bár az előadás nem a legpontosabb definíció, hiszen nem passzívan befogadó nézők vagyunk, hanem aktív érzők, akik interaktívan részt vesznek a történetben. Hasonlít az élmény a pszichodrámára, de mégsem az, hiszen Odüsszeusz ősi meséje és utazásának állomásai, a találkozások sorrendje kötött, a kérdés csak az, hogy az én Odüsszeuszom hogyan reagál – és mit tanulok ebből magamról.
Nem sokan vagyunk résztvevők, talán tízen, a színészek, köztük a kísérők többen, de így férünk el, és így tudja minden érző párhuzamosan átélni, mi történik. Az előadás előtt elmondták, mire számíthatunk. Miután feltettük a szemkötőt, odamegy mögénk egy kísérő, aki végigvisz az úton. Meg fog érinteni, simítani, gyúrni, ölelni, vagy kézenfog, néha bábozik a karunkkal vagy felemel, leültet, de ahogy írják is, ezek az érintések soha nem erősebbek egy közepes erejű masszírozásnál. Szóval ott van a projektben az érintésterápia is.
Ezek az érintések nem szexuálisak – ezt tisztázzuk már most. Amikor később otthon dolgozom fel magamban az élményt, minduntalan visszatérek ahhoz a gondolathoz, hogy valahol erről is van szó:
az érintés felszabadításáról.
Hogy miközben a kutatások szerint egyre kevesebbet érintjük meg egymást, mintha nem is tudnánk vagy mernénk az érintés által kapcsolódni egymáshoz. Mintha ebben a átszexualizált korban csupán úgy kerülne szóba az érintés, ha erotikus. Vagy hogy az érintésről nem az jut először eszükbe, hogy valaki, aki fontos nekünk, bátorítóan megszorítja a kezünket, hanem az, hogy milyen zsúfolt reggel a villamos vagy a busz. Vagy hogy az érintés gyakran csak mint potenciális veszélyforrás jelenik meg, miközben persze vitathatatlanul tisztában kell lennünk a testi integritásunk fontosságával, azaz, hogy csak mi dönthetjük el, ki és hogyan érinthet meg.
Viszont ebben a darabban éppen ez történik: a résztvevő engedélyt ad, hogy tisztelettel és biztonságosan megérintsék.
Az tény, hogy a KIMI előadása nem való mindenkinek. Nem vagyunk egyformák: valaki szereti, ha megérintik és maga is ölelgetős típus, más a gondolatától is irtózik.
És kell ehhez a darabhoz egy adag nyitottság és bátorság is, de ha bevállaljuk, valószínűleg nem bánjuk meg.
Mi történik, ha a test nyelvén szól a darab?
Az előadás után pár héttel felkeresem Papp Katikát, a projekt közönségszervezőjét és egyik színészét, és Keserű Imrét, aki volt tanítványaival megalkotta a darabot. Sápadtan süt a nap a téli délutánban, hamarosan érkeznek majd a színészek is, hogy együtt felkészüljenek az esti bOdyssey-alkalomra. „Ide nem lehet csak úgy beesni a villamosról” – mondja Keserű, utalva arra, hogy szükség van a bemelegítő gyakorlatokra, hiszen a hétköznapokban a színészek sem a test nyelvén kommunikálnak.
A bOdyssey mostanra több mint 300 előadást megélt, és amikor elkezdtek dolgozni rajta, az volt a kérdés, hogyan tud több lenni az érintés, mint egyszerű gyakorlat, tréningmódszer a színjátszáshoz. A cél az volt, hogy olyan darab szülessen, amiben az érintés, és az általa történő bevonódás játszik fontos szerepet, így a nézőből érző válik.
Az Odüsszeia a maga ősi utazástörténetével pedig jó keretet biztosított, hogy belső utazássá formálhassák. És persze az sem volt utolsó szempont, hogy az emberek ismerik, „benne van a kulturális emlékezetünkben”. A színi tanár Keserűt az is foglalkoztatta, hogy ha ennyire nézőre és színészre tagozódott a színház, hogyan lehet ezt feloldani, lebontani, hogy a néző is részt vehessen a játékban, amit a színészek csinálnak. Ezáltal pedig egy sokkal sűrűbb élményt kapjon.
Az érintés nyelvét, és hogy melyik jelenetben mikor masszíroznak, mikor simogatnak, mikor vezetnek, fokozatosan és nagyon körültekintően alakították ki. Az alkotófolyamat során természetesen adta magát az a kérdés is, hogy ez a testnyelv mennyire szükségszerűen csupán egy mély és meghitt kapcsolat eredménye lehet, vagy mennyire működhet egy olyan rövid találkozásban, mint egy másfél órás előadás. És egyáltalán, hogy mi mindenre alkalmas a testnyelv? Dolgoztak a különböző hangnemekkel is, hogy az érintés mikor vicces, mikor gyöngéd, vagy mikor erős.
Az ilyen interaktív, sok spontán kölcsönösségre épülő helyzetekben azért felvetődik a kérdés, hogy elronthatja-e valaki a darabot. Ez már az előadás során ott motoszkált bennem néhányszor, noha előtte mondták, mindenki úgy próbálja meg átélni ezt az utazást, hogy ha vége lesz, akkor ne érezhesse úgy, bárcsak ezt vagy azt megtettem volna. De mégis, meddig tart az Odüsszeia, és hol kezdődik a személyes reakció?
A jelenetek úgy vannak kitalálva és begyakorolva, hogy történet íve ne sérüljön, döccenés nélkül folyjon tovább. Olyan sem fordult elő soha, hogy meg kellett volna szakítani az előadást, mert egy érző „rosszul” reagált – nincs is rossz reakció, és a kísérők dolga, hogy ott és akkor találjanak megoldást. A fizikai reakciód, amit a jelenetre adsz, beépül a jelenetbe. A részese vagy.
Van például az a jelenet, amikor a Küklopsz elragad és felfal valakit. Ott Keserű szerint adott a lehetőség, hogy azt az embert a résztvevők megmentsék. És vannak is olyan érzők, akik nem hagyják hogy a baj megtörténjen, mások jobban félnek. Az, hogy az érző mit érez, hogy milyen keretek között mozog, az alkotók szerint sokban tükrözi azt, ahogyan az illető életében is reagál, például ha durván szólítják meg vagy elindul a lökdösődés a villamoson.
A darab tehát azt is modellezi a számunkra, milyen helyzetekben vagyunk résztvevői, mikor csupán megfigyelői a saját életünknek.
A belegyezésünkhöz természetesen az is hozzátartozik, hogy bármikor kiszállhatunk, vagy jelezhetjük, hogy ezt most ne. A több száz előadáson ugyanakkor csupán páran léptek ki. Ezek között volt olyan, aki fesztiválon részegen jött be, és tulajdonképpen alkalmatlan állapotban volt, és olyan is, akit úgy beszélt rá kicsit erőszakosan a párja, és nem igazán tudta, mire számítson.
De vannak olyan példák is, mint azé a nőé, aki minden gesztus ellen hevesen védekezett az első tíz percben és több jelenettől megijedt, de utólag nagyon büszke volt arra, hogy túl tudta tenni magát a védekező reflexein, és megnyílt számára a darab. Ő azóta is küldi az ismerőseit.
Az érzőknél csak a kísérők kapnak többet
Az előadás után lehetőség van arra, hogy az érzők megbeszéljék a kísérőjükkel a tapasztalataikat, benyomásaikat. Persze csak azután, hogy felsorakoznak a színészek, és immár a szemkötő nélkül, látva is sikerül kiválasztani a társunkat az úton. És hogy mi segít ebben? Nem is gondolnánk, mennyi meghatározó benyomást szerezhetünk egy másik emberről és a környezetünkről anélkül is, hogy látnánk – ebben a darab akár a Láthatatlan kiállítás párja is lehetne.
A színészek tapasztalatai szerint az is változatos, hogy az érzők hogyan élik meg a látásuk időszakos elvesztését: van, aki képeket vetít magában, és arról számol be utólag, más inkább fizikailag vesz részt a darabban. Vannak olyanok, akik az első pillanattól irányítják az eseményeket, mások kívülről passzívnak tűnnek, és csak sodródnak az eseményekkel, de utólag gazdag érzelmi utazásról mesélnek a kísérőjüknek, meséli Papp.
Volt, aki táncmozdulatokkal járta végig az utat. Varázsolt.
És hogy milyen kísérőként ez az előadás? Ők a különleges kapcsolatról beszélnek, amely a bizalom és az érintés nyomán megszületik arra a másfél órára az érző és a kísérő között. Papp pedig hozzáfűzi a kedvenc részét az előadásból: "Mielőtt felszállunk a hajóra, megkérem az érzőt, hogy azt lássa maga előtt, akit a legjobban szeret. Nagyjából három másodperc, mire a lelki szemei elé kerül, akit a legjobban szeret. Ezt onnan tudom, hogy amikor megtalálta, megváltozik az arca, a tartása, ahogy áll, ha fogja a kezem, akkor az, hogy kicsit rászorít, hogy megvan. Nem baj, hogy nem látom a tekintetét, mert közben látom az egész arcát. És hogy ezt minden előadásban megtapasztalom, az az, amiért megéri csinálni."
Mert anyagilag nem éri meg. A 2-3000 forintos jegy nem fedezi az időt, energiát, gyakorlást, ami a projektben van. Bár nem költenek reklámra, inkább szájhagyomány útján terjed a hírük, a kisszámú résztvevővel dolgozó előadásaik mindig hamar betelnek, nemcsak a bOdyssey, hanem az Escape is.
Ez utóbbiban nem Odüsszeusz, hanem egy menekült helyzetébe kerülünk, és az a feladatunk, hogy gondoskodjunk a családtagjainkról. Amennyire a bOdyssey egy belső utazás, az Escape sokkal inkább „a haza elvesztéséről szól, arról, hogy hogyan lehet feldolgozni a halált, hogy milyen érzés az otthontalanságban létezni, hogy mennyire fontos a család, hogy mennyire szélsőségesek az emberek, hogy meg kell nézni, nem ítélni, csak egyszerűen jelen kell lenni és emberként viselkedni.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
