Popper Péter élete számokban és titulusokban valahogy így nézett ki: 1933-ban született, filozófia-logika-pszichológia szakos középiskolai tanárként először a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán tudott elhelyezkedni 1957-ben, majd a Fiatalkorúak Átmeneti Nevelőintézetének pszichológusa lett. 1960-ban felvették az ELTE Jogi Karának Büntetőjogi Tanszékére aspiránsnak, 1963-tól a SOTE I. sz. Gyermekklinikáján tudományos munkatárs, majd tudományos főmunkatárs beosztásban dolgozott. 1969-ben lett a pszichológia tudományok kandidátusa, 1980-ban kinevezték docensnek, 1984-ben egyetemi tanárnak. A SOTE orvospszichológiai oktatási csoportjának vezetésével bízták meg, ezt a feladatot 1980-tól 1992-ig látta el.

1992–1994 között az izraeli Bar Ilan Egyetem vendégprofesszora volt, hazaérkezve 1994–1996 között Horn Gyula miniszterelnök személyes tanácsadója lett.

Ungváry Krisztián kutatásai szerint „Professzor” fedőnéven a Kádár-korszak titkosszolgálatának is dolgozott egy ideig: elsősorban a galerik ellen fellépő ügynököknek és rendőröknek tartott kihallgatási technikákról oktatást, illetve szakértőként közreműködött egyes kihallgatásokban.

Több egyetemen volt kedvelt sztárelőadó. Könyvei, televíziós műsorai rendkívül ismertté és népszerűvé tették szélesebb körben is. Hosszú betegség után, 2010. április 16-án hunyt el. Ő távozott először a „nagy pszichológus triászból” (Popper Péter – Ranschburg Jenő – Vekerdy Tamás), amelynek ma már egyik tagja sem él.

Popper Péter gondolatai azonban a halála után tíz évvel is érvényesek, az emlékét ezért most inkább ezekkel idézzük fel.

Többször beszélt aktuális társadalmi kérdésekről, a magyarok demokrácia-igényéről például a HVG-nek ezt mondta 2008-ban:

„Ha egy országot és népet sokszor ér ugyanaz a sors, akkor megszokja, és rutint szerez. Török Sándor barátom mondta egyszer, hogy kétféle nép van: szabad nép és szabadságszerető nép. A szabad nép az szabadon él, és országában kialakultak a szabad élet hagyományai. Mi szabadságszerető nép vagyunk. Mindig szerettünk volna szabadok lenni, de mindig ült a nyakunkon valaki, vagy a tatár, vagy a török, vagy a németek, vagy az osztrákok, meg az oroszok. Hol volt itt lehetőség arra, hogy kialakuljanak olyan stabil nemzeti hagyományok, identitások, amelyek mondjuk Angliában kialakultak?

Menjen el a Westminster apátságba, és azt látja, hogy ott fekszenek a királyok. Egy királyt ki nem dobtak, egy királyt sem temettek át. Ott van a skóciai Mary, ott van Erzsébet. Erzsébet kivégeztette a skóciai Maryt, és ott fekszenek egymás mellett. Ugyanígy Anglia miniszterelnökei is. Az őrült, a zseni, aki romlásba vitte Angliát, és aki fölvirágoztatta ... mindenki ott van. Én ezt azért tartom fontosnak, mert ahogyan Romain Roland, a világhírű francia író írta: ’Egy ember karaktere a megtörténtek vállalásán múlik’. Azon, hogy vállalja-e múltját, összes gonoszságával, aljaságával, jóságával, bátorságával, gyávaságával egyben, vagy nem. És egy nemzet identitásának biztonsága ugyanettől függ.”

A 2009-ben megjelenő kötetéről, a Válság és megújulásról beszélt Popperrel a Könyvhét című lap, amelyben a társadalom lezülléséről is szólt:

„Ma a legnagyobb baj Magyarországon, hogy elmosódott a határ a lehet, és a nem lehet között, s ez a normák elvesztésével jár.

Egy normák nélküli társadalom pedig menthetetlenül lezüllik.

Ha például Mikszáth idejében egy képviselő azt mondta volna a másiknak, hogy „te hazaáruló”, akkor az incidens halálos párbajjal végződhetett. Az egyik fél nem ment haza. Ma? Lehet ilyet mondani következmények nélkül? Már miért ne lehetne?! Hol van a korlát, a médiában és a közéletben; hol van a határa a gorombaságnak, a hatásvadászatnak?!”

Bár, mint írta, személyesen nem találkozott vele, de 2005-ben felrajzolta több politikus mellett Orbán Viktor portréját is (a teljes írás itt olvasható):

„Bizalommal és várakozással fogadtam a rendszerváltás magyar módját, reméltem, hogy az akkori, bosszúért lihegő MDF helyett a rokonszenves Fidesz befolyásolja majd a hatalmat, igen, a fiatalok… És évről évre jobban megharagudtam rájuk. Mert kiárusították fiatalságukat, tisztaságukat, hitelességüket. Kiderült, hogy csak választásoktól választásokig terjed a látóterük, soha nem lesz belőlük a szó churchilli értelmében államférfi, csak politikai sakálok csoportja.

Valaki egyszer figyelmeztetett: Vigyázz! Ezek bűnözők! Nem hittem el. Ma már tudom. S Orbán Viktor neve számomra szimbólummá vált. Egy nyolcvan év óta lezüllött ország még mélyebb politikai lezüllesztésének a szimbólumává. Holott a sors megadta neki a ritka lehetőséget, hogy sarokkő lehetett volna a magyar történelemben. De ő pénzt akart keresni. Népvezér akart lenni. Tündökölni akart az emberek felett. Ezt is megkapta. Látni fogjuk még, amint eldobott kőként az út szélén hever…”.

Pszichológusként, gyermekpszichológusként és pedagógusképzőként természetesen megvolt a véleménye a magyar iskolarendszerről is. A Lélekrágcsálók című 2010-es válogatáskötetben megjelent előadásának tökfőzelékes része különösen érdekes lehet most, az otthoni tanulás idején.

„A középkor bomlása után kialakult kétfajta iskolatípus. Az egyiket nevezhetjük angolszász iskolának, a másikat közép-európai vagy német típusú iskolának. Ez a gyerekre kifejtett hatás szempontjából, két különböző pedagógiai út. Mi a különbség? A német iskola – nagyjából a mi iskoláink többsége is – didaktikus iskolatípus, vagyis elsősorban oktatóintézmény. A legfontosabb feladata, hogy tárgyi ismereteket oktasson, és megtanítsa a gyereket a tantárgyak alapjaira. Tehát lexikális tudást ad. Rondán fogalmazva ez a német típusú iskola olyan, mint egy futószalag.

Hat-hét évesen a gyereket ráteszik a futószalagra, a szalag két oldalán ott állnak a tanárok, és minden órán rászerelnek egy kis tudást a gyerekre. Egy kis matematika, egy kis történelem, egy kis magyar, egy kis biológia.

Ez a futószalag megy-megy évek sokaságán át, és a tanárok szerelgetik a tudást a gyerekre. Jó gyerek az, aki hagyja, hogy rászereljék a tudást, nem tiltakozik ellene, és mindazt zokszó nélkül megteszi, amit a szerelővel, vagyis a tanárral való együttműködés megkíván. Továbbá jó gyerek az, akinek a futószalag sebessége megfelel. Mert ha túl lassú a szalag, a gyerek meghal az unalomtól, ha pedig túl gyors, akkor nem tud lépést tartani, lemarad. Mind a két esetben pedagógiai csőd áll be, s ilyenkor sürgősen be kell nyomni a gyereket a nevelési tanácsadóba, hogy a pszichológus rendezze a problémákat. Ilyen a didaktikus iskola. És a szerencsétlen tanárt még azzal is nyomja az oktatási rendszer, hogy a nevelés hol marad (…)

Ez a helyzet termelte ki az ellenőrző kultuszt. Amikor az én fiam először hozta haza azt beírásul, hogy: ’Tisztelt szülő! A gyerek számtanórán fegyelmezetlen volt’ – elgondolkodtam. Tessék mondani, ennek mi értelme van? Persze, rögtön aláírtam. De én is beleírtam a könyvecskébe: ’Tisztelt tanárnő! A gyerek vacsoránál nem ette meg a tökfőzeléket.’ Ezen lehet nevetni, de pedagóguskörökben nagyon letoltak: hát nem veszem észre, hogy a család, a szülő és az iskola között a fő kommunikációs eszköz az ellenőrző?! Ha ezt komolyan gondolják, az már régen rossz! Mert én nem vagyok ott az órán, hát mit akar tőlem a tanárnő? Pofozzam meg a gyereket, szidjam le a sárga földig? Ő meg nincs ott a vacsoránál, mit akarjak tőle én tökfőzelékügyben? Egymásra passzoljuk a gyerekkel járó problémákat? A vacsora az én dolgom, érdekes órát tartani az övé.”

A nevelési problémáknak azt az aspektusát emelte ki 2009-ben egy interjúban Popper, hogy nem készítjük fel a kudarcokra a gyerekeket.

„Sem a családban, sem az iskolában nem tanuljuk meg, hogy a világban vereségek is vannak. Ha valami kudarc ér bennünket, akkor kétségbe esünk. De egy olyan bokszoló, akinek az életébe nincs bekalkulálva, hogy kiüthetik, az nem lehet bokszoló. Török Sándor, amikor hazajött a háborúból, találkozott egy piarista szerzetes barátjával, aki hogyléte felől kérdezte. ’Te, amikor kint voltam a fronton életveszélyben, aknák, pergőtüzek között, nekem olyan morális erőm volt, én olyan tiszta voltam. Hazajöttem, a lakásom megvan, a feleségem megvan, már van állásom, van szeretőm is, csalom is a feleségemet, úgy el vagyok piszkolódva’ – válaszolta Török. A szerzetes megölelte őt, és azt mondta: ’Sándorkám, ilyen az igaz ember élete. Mindig elesik, és mindig fölkel.’ Ezzel a felkeléssel van a baj. Hogy vége a világnak, ha kudarcba kerülök. Kétségbeesések, depressziók, azzal együtt inaktivitások, öngyilkosságok vannak. Mérei Ferenc egyszer úgy válaszolt egy rádióműsorban a sikeres élet titkát firtató kérdésre, hogy az nagyon egyszerű: nem kell mindig jól járni.

Aki el tudja fogadni, hogy nem kell feltétlenül minden szerelemből, kapcsolatból, minden üzletből, minden hivatásból nyertesen kikerülni, az nagyon szabad lesz belsőleg. És vannak az életnek olyan perspektívái, amit akkor vesz észre az ember, ha a földön fekszik.

Rengeteg vallásszociológiai, vallási (és több ezoterikus) kötete jelent meg, sőt ifjúsági televíziós műsort is épített, amelyben fiatalokkal vitatott meg valláspszichológiai kérdéseket. Talán A belső utak könyvében (1991) foglalta össze legrövidebben, amit a különböző vallásokról gondolt:

„Minden út jó, ami elvezet valahova. Zsidóság, kereszténység, iszlám, hinduizmus, buddhizmus, taoizmus – és még sorolhatnám az emberiség világmegértési törekvéseit – mind ugyanazt tanítják, csak egy más kultúra más nyelvezetén, más szempontokat helyezve előtérbe, a szellemi fejlődés aktuális igényeinek megfelelően.”

Utolsó interjújában többek között a média felelősségéről kérdezték:

„Ki nézne olyan tévét, ahol csupa jó híreket sugároznak?… Egy anekdota szerint a recski fogolytáborban Faludy Györgyöt időnként arra kérték a rabtársai, hogy meséljen már valami jó történetet, az sem baj, ha nem igaz. Átültetve a mai televíziózásra így festhetne a dolog: mondjon már valaki rosszat, az sem baj, ha igaz.”

Halála előtt néhány nappal, 2010 áprilisában a 168 Óra olvasói levélként közölte Popper minden bizonnyal utolsó írását, egy levelet, amelyet "Barátaim, fiam, lányom, szerelmeim, munkatársaim, szétszórt rokonaim"-nak címzett. Ez a levél így végződik:

„Nagypéntek éjszakáján túlságosan hirtelen és agresszíven ért az, amit Déry a végzet végső ebtámadásának nevez. Szívroham, gyomorvérzés, vesevérzés, általános ízületi gyulladás egyidejűleg. Intenzív osztály, dialízis és mindmáig tartó folyamatos beszélgetés a halállal. Várjuk meg, amíg néma csend lesz közöttünk.

De addig – kérem megértéseteket – ­igyekszem eltűnni az életetekből. Kol Nidré könyörgésének megfelelően min­den esküt, fogadalmat, elkötelezettséget érvénytelennek, tévedésnek nyilvánítani.

Kérésemre Kati jól működő barikádot szervezett körém. Csak egy őrült nőnek sikerült telefonon áttörnie. Előadást akart. Mondom, intenzív osztályon fekszem. Mit csinál ott? – kérdezte. Haldoklom. Kis szünet. Majd: különben hogy van? Különben?

Különben jól vagyok.

Péter”