
Gyilkosságot sejtet a csillogó víztükör – íme a filmtörténet legendás medencés jelenetei
Igazi filmes toposz a nyár kötelező kelléke: a medence. Az éjszaka sejtelmesen megvilágított, nappal pedig a nyári fényben tündöklő kék uszoda státuszszimbólum, a jólét jelképe, a szerelem, az erotika helyszíne, de ha egy film központi elemeként jelenik meg a medence, akkor az is lehet, hogy a történet végére valaki bele fog fulladni. Júliusi frissítő gyanánt összegyűjtöttük a kedvenc medencés jeleneteinket.
Jacques Deray: A medence (1969)
Deray filmje nemcsak a címe miatt kihagyhatatlan egy ilyen listán, hanem azért is, mert egy olyan alapmű, amit később – mint látni fogjuk – többször is feldolgoztak, és számos alkalommal utaltak rá a filmes utódok. A lélektani krimi arra épül, hogy a Saint-Tropez-i villában pihenő milliomosok luxus-életmódja mögött szépen lassan felsejlik, micsoda feszültségeket takar el ez a mindenki számára idillinek tűnő világ. A medence a tökéletes jómód engedte semmittevés jelképe, ami a filmben fokozatosan alakul át egy kifejezetten fenyegető hellyé.

A Jean-Emmanuel Conil regénye alapján készült film Alain Delon és Romy Schneider jutalomjátéka, akik Jean-Paul és Marianne szerepében kezdetben még szenvedélyesen ölelkeznek a medence partján, de érezni, hogy kapcsolatuk kihűlőben van. Váratlanul betoppan ráadásul régi barátjuk (és Marianne exe), Harry, a nővé válás küszöbén álló lányával Penelopével. Megint csak látszólag alakul harmonikusan e baráti találkozó, igazából a két férfi vetélkedése hamar mérgezi a légkört. Naná, hogy előbb-utóbb a vetélkedés egyértelműen Marianne-ért folyik, és közben Jean-Paul sem marad érzéketlen a fiatal Penelopé iránt. Ahogy az minden jó lélektani krimiben alap, szépen, lassan derül ki, hogy bár a négy ember között a felszínen látszólag minden rendben van, érződik, hogy a mélyben felgyülemlett feszültségek valamilyen formában hamarosan előtörnek.
A film második felében a lélektani krimi átvált igazi, nyomozós krimivé. Hogy mi történt a medencénél, azt most nem áruljuk el, de a felügyelőnek mindenestere feltűnik néhány gyanús részlet. És ami a film végét illeti: a bűnös igazából jogilag nem bűnhődik meg, továbbra is nyugodtan napozhat az ehhez hasonló sokat megélt medencék partján.
Jonathan Glazer: Szexi dög (2000)
Egy bazi nagy kő beleesik a medencébe. Ha valaki látta a filmet, akkor erről az egy mondatról, már biztosan eszébe jutott Jonathan Glazer első nagyjátékfilmjének, a Szexi dögnek a zseniális nyitójelenete. Gal (Ray Winston) visszavonult gengszterként élvezi a gazdag nyugdíjas élet örömét spanyolországi villájában. Édes semmittevésében pirítja magát a déli napsütésben; élvezi, ahogy a hőségtől serceg testén az olajjal sűrített izzadság, miközben a háttérben, a medence partján az igazi uraknak kijáró szolga, egy helyi fiú sepreget. Galnek megvan mindene, amiért a bűnös élete során megdolgozott: szerelem és nyugalom a gengszter jutalma. Vagyis csak jutalma lenne, ha nem ütne be a ménkű a szó szoros és átvitt értelmében is.

A film elején a hegyoldalról leszakadó óriási kőtömeg majdnem agyoncsapja, de szerencsére, Gal feje helyett a medencében landol a szikla. Ott is marad egy ideig a víz alatt, szimbolikusan előrevetítve a bosszúságot okozó fordulatot főszereplőnk életében, hamarosan ugyanis feltűnik a színen egykori bajtársa, a kissé őrült és nagyon erőszakos Don (Ben Kingsley), aki egy londoni meló erejéig vissza akarja csábítani Galt a bizniszbe. A filmet humoráért, Kingsley Oscart érő alakításáért, de már csak a nyitányáért is nagyon ajánljuk.
Harmony Korine: Spring Breakers - Csajok szabadon (2012)
Négy kollégista lány úgy dönt, hogy a tavaszi szünetben hátrahagyják unalmas hétköznapi életüket, majd kirabolnak egy büfét, és az abból szerzett pénzből elszabadulnak Floridába, ahol reményeik szerint rengeteg parti, drog, de leginkább érzékiség vár rájuk. Számításaik bejönnek, és egy napokig tartó őrült buliba érkeznek – bongok, fedetlen mellek, bikinik és kokaincsíkok közé –, aztán egy általuk nem várt fordulatként hamarosan egy gengszter-rapper mocskos bizniszében találják magukat. Itt külön említést érdemel, hogy James Franco fegyverkereskedő-imázsától a hideg kiráz bennünket, annyira jól csinálja.

A független filmes fenegyerek, Harmony Korine rendezése egy videoklip-szerű látomás a torz amerikai ideálokról és álmokról, egy generáció a videojátékok és a filmek miatt totál félrevitt valóságérzékeléséről. Ebben a közegben még szép, hogy a medencék fontos szerepet kapnak, hiszen ezek a jólét, a fesztelenség és talán a realitásoktól való elszakadás szimbólumai is. Nem véletlen az sem, hogy a film egyik emblematikus jelenete, egy igen explicit szexuális aktus is egy medencében történik.
Luca Guadagnino: A Bigger Splash (Vakító napfényben, 2015)
Guadagnino úgynevezett Vágy-trilógiájának második része (a Szerelmes lettem és a Szólíts a neveden közötti állomás) az A Bigger Splash Tilda Swinton, Ralph Fiennes, Dakota Johnson és Matthias Schoenaerts főszereplésével. Guadagnino úgy döntött, hogy ha már a kísértésről és a bonyolult felnőtt viszonyokról akar filmet csinálni, akkor az archetípushoz nyúl vissza, a korábban említett A medencéhez (noha a címet David Hockney egy festményétől kölcsönözte), és elkészíti annak parafrázisát.

A csillogó víztükrű medence az a tér, ahol a vonzalmak és az erőszak sajátos egyvelege a film végén robbanáshoz vezet. Így lesz gyilkosság helyszíne az a földi paradicsom, ahova a hangszálgyulladása miatt félig néma rocksztár (Swinton) és filmrendező pasija (Schoenaerts) elvonulnak kiengedni a gőzt. Az idilli pihenésüket azonban hamarosan megzavarja az énekes korábbi szerelmének és lelki társának (Fiennes), valamint a vele érkező fiatal lány (Johnson) hirtelen felbukkanása. Van itt minden, ami egy jó kis lélektani drámához kell: csodálatosan játszó, a humort érzékenyen értő színészek, érlelődő féltékenység, feltóduló emlékek, olasz bor, kis meztelenség, árulkodó pillantások.
François Ozon: Uszoda (2003)
A francia filmrendező erotikus thrillere szintén a hatvanas években készült A medence kabátjából bújt elő. A film Charlotte Rampling és Az ifjú pápából is ismert Ludivine Sagnier különös, zavarba ejtőn intimmé váló viszonyát térképezi fel egy dél-franciaországi villa medencéjének partján, természetesen az Ozontól megszokott fülledt és elegáns módon.

Rampling egy fásult, brit krimiírót alakít, aki megkapja egy időre a kiadója mediterrán lakját, hogy feltöltődjön, inspirálódjon. Itt minden idegszálával az új regényére koncentrálna, ha azt hagyná a villában váratlanul megjelenő szőke Julie (Sagnier), aki Rampling karakterével ellentétben maga a kirobbanó felszabadultság: fiatal női teste éjszakánként más-más férfiakat csábít el. A krimiírót eleinte bosszantja a ház minden zugába beférkőző laza erkölcsiség, majd átfordul benne valami, és hirtelen beindul a fantáziája. Az Uszoda az erotikához hitchcocki feszültséget és egy rejtélyes gyilkosságot kever, de attól lesz igazán sejtelmes, hogy a végére már magunk sem tudjuk eldönteni: a valóságot látjuk, vagy a Julie után egyre leskelődő írónő képzelgéseit csupán.
Luca Guadagnino: Szólíts a neveden (2017)
Luca Guadagnino másik rendezéséért, a Szólíts a nevedenért is bevallottan rajongunk: ott a helye minden idők legszebb szerelmesfilmjei között, még annak ellenére is, hogy tulajdonképpen semmi egetrengető nem történik benne. A film alapját szolgáltató könyv szerzője, André Aciman budapesti látogatása alkalmával elmondta, eredetileg egy nehezebb és komplexebb könyvön dolgozott, és kivett néhány nap szabadságot a nyáron, hogy utat adjon az ihletnek. Mikor szabadjára engedte a gondolatait, egy mandulafenyőkkel körbevett olaszországi házat látott a lelki szemei előtt, a cselekmény kiindulási pontja pedig egy idegen érkezése lett.

Az Elio (Timothée Chalamet) és Oliver (Armie Hammer) közötti vonzódásban ott van a nyár minden zamata, a friss gyümölcsillat, a késő esti forróság, a biciklizés, na meg persze, a víz. Főhőseink nemcsak a természetben fürdőznek, többször is összefutnak az olasz nyári lak kőből épített medencéjénél, hogy először a korai görögökről értekezzenek, majd később, amikor már nagyon feszíti őket a vágy, egy francia novella apropóján megvitassák, melyik lehetőség jobb: színt vallani vagy meghalni. A kéztördelős, orrvérzős románcot jó érzékkel hűtik le a vizes jelenetek, hogy aztán nehogy elfelejtsük: ha mélyre is rejtettük, az első szerelem érzése még a fájdalom ellenére is ott van mindannyiunkban.
Roger Kumble: Kegyetlen játékok (1999)
A Kegyetlen játékokra a Veszedelmes viszonyok egyik modernizált változataként szoktak tekinteni. A történet szerint két New York-i tinédzser szülei egybekelnek, majd dúsgazdagon tengetik hétköznapjaikat, amelyeket válogatott kegyetlenségekkel tesznek kicsit izgalmasabbá. Kathryn (Sarah Michelle Gellar) a hírnévben fürdőzik, Sebastian (Ryan Philippe) pedig igazi rohadék nőfaló, akinek egyetlen célja, hogy még a tanév kezdete előtt elcsábítsa az új iskolaigazgató lányát, Anette-et (Reese Witherspoon), és erre még egy fogadást is köt mostohatestvérével.

A tinitrash-film szerencsére nemcsak a világ egyik legbénább balesetéről, hanem pikáns jeleneteiről és piszok jó zenéiről is híres. Sebastian gyors tempóban igyekszik felmérni, milyen viselkedéssel és milyen bókokkal vágódhatna be Anette-nél, így jó ötletnek tűnik egy közös fürdőzés. Sebastian szinte cápaként köröz a lány mellett a medencében, amikor azonban megpróbálja behálózni, Anette szerencsére faképnél hagyja. Reese Witherspoon és Ryan Philippe egyébként a film megjelenésének évében össze is házasodtak, 2007-es válásuk előtt két gyermekük született.
Baz Luhrmann: Rómeó + Júlia (1996)
Szerelmes, titokban találkozós medencés jelenet a kölyökképű DiCaprióval – nem létezik, hogy a Rómeó + Júlia ide vonatkozó részlete lemaradjon a listánkról. A modern, Verona Beachen játszódó adaptációban kulcsfontosságú a medence (és környéke), ide lopózik be ugyanis Rómeó (Leonardo DiCaprio), hogy épp meghallja Júlia (Claire Danes) kesergését a két család közti viszályról. Itt hangzik el a híres frázis is, hogy „ó, Rómeó, miért vagy te Rómeó?”, hogy aztán mindketten beleessenek a medencébe és egy heves beszélgetés során bevallják, miként éreznek egymás iránt.

A szenvedélyes csókjelenetnél a fiataloknak óvakodniuk kell, ugyanis a medencét bekamerázták, Rómeó pedig semmiképp nem bukhat le. Az eredmény egy fülledt, vizes párbeszéd lesz, ahol a két szerelmes egyszerűen képtelen lekattanni egymásról. Bár a Rómeó és Júlia-feldolgozások közül a legtöbben Zeffirelli alkotását tekintik klasszikusnak, Baz Luhrmann rendezése mindent elkövet azért, hogy maivá tegye a tragédiát – ebben pedig többek között a Radiohead, a Garbage és a The Cardigans zenéi segítenek neki.
Bacsó Péter: A tanú (1969)
Van ám nekünk, magyaroknak is emlékezetes filmünk, amiben egy medence a helyszín. Nem épp romantikus jelenetről van szó, még csak nem is lélektani krimiről. Kelet-Európában a medencéről is leginkább a szatíra jut eszünkbe.
Az egyik legelső helyen jegyzett kultfilmünket Bacsó Péter követte el A tanú címmel. Pelikán gátőr ötvenes évekbeli abszurd kalandjainak története a nemzeti identitás része lett. A legtöbben kapásból tudnak idézni egy-egy jó mondatot a filmből, egy hetilap viseli az ott szereplő citrom „csakazértis nevét”, a Magyar Narancsot, ami mellesleg a mai kormánypárt imázsára és színére is hatással volt.

Egy igazi kultuszfilmben minden benne van, azt szokták mondani. Az biztos, hogy medence van benne.
Az egyik legemlékezetesebb jelentben az „ideológiailag nem elég képzett” Pelikán gátőr hirtelen a fedett uszoda igazgatója lesz, és amikor munkába áll, hatalmas sort lát a bejáratnál. Kérdi a jegyszedőtől, miért nem engedi be az embereket, mire az bizalmasan a fülébe súgja, hogy „odabent úsznak”. Ő meg szegény csak annyit érzékel mindebből, hogy a nagy medencében egyetlen ember lubickol, akit a parton néhány bőrkabátos, fegyveres ember néz. Pelikán erre utasítja hát a jegyszedőt, hogy mindenkit engedjen be, akinek van jegye. A tömeg betódul, és felszabadultan a medencébe ugrál, de ezzel veszélyeztetik Bástya elvtárs biztonságát. Mert, bizony a vízben maga Bástya elvtárs volt, a legfőbb hadügyér. Pelikán azonnal börtönbe kerül. Nem először és nem utoljára, de hiszen, ő megmondta, hogy ideológiailag nem elég képzett.
Mike Nichols: Diploma előtt (1967)
A felnőtté válás kultuszfilmjévé vált, Oscar-díjjal is jutalmazott Diploma előttben szintén többször feltűnik a medence, mint a már annyiszor emlegetett jólét szimbóluma. Itt azonban a fiatal főhős szüleinek a világát is jelképezi ez, a világot, amiből épp kitörni készül a fiú (Dustin Hoffmann). Leginkább mindez abban a jelentben válik nyilvánvalóvá, amikor szülei nyomására, magából hülyét csinálva, búvárruhában kénytelen kimasírozni a röhögő felnőttek között a kertbe és beugrani a medencébe. Mutatja a kamera, hogy szinte fuldoklik a búvármaszkban, majd, hogy hülyén áll a medencében, teljesen értelmetlenül. Amikor ki akar jönni, vissza-visszanyomják a szülők a víz alá.

A fiú épp ebből a világból szeretne kitörni, és ennek egyik útja – legalábbis először úgy tűnik –, hogy elfogadja a szülei barátnőjének közeledését. Ehhez is a medence nyújt allegóriát: miközben matracon napozva a felnőttek osztják az észt a magával a NAGYBETŰS életben kezdeni nem tudó fiúnak, ő inkább úszik egyet, és amikor a felszínre tör, vagy a matracon, vagy Mrs. Robinson karjaiban találja magát. Aztán persze megjelenik az igazi szerelem is Mrs. Robinson lánya személyében, de igazi happyend nincs.
A Diploma előtt egy ma is abszolút vállalható, elgondolkodtató és szórakoztató film a szülők értékrendjétől eltávolodni igyekvő, saját sorsuk irányítására vágyó fiatalok érzéseiről, félelmeiről. Ja, és persze, már csak a Simon és Garfunkel-dalok miatt sem tudjuk kiverni a fejünkből a fiatal Dustin Hoffmann és Anne Bancroft generációk közti (nem működő) kapcsolatát.
Quentin Tarantino: Volt egyszer egy... Hollywood (2019)
Mire is lenne jó a medence egy Tarantino-filmben, ha nem egy epikus, lángszórós mészárlásra? A munkanélküli színész, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio), és dublőr-kaszkadőre, barátja, Cliff Booth (Brad Pitt) éppen Hollywood új szabályait igyekeznek feltérképezni. Tarantino világában Dalton szomszédja éppen Sharon Tate és Roman Polanski – éppen 1969-ben.

Számos cikkben foglalkoztunk azzal, hogyan vetett véget a vérfürdő a hippikorszak romantikájának, és azzal is, mennyi gyönyörű pillanatot tartogat a mozifanatikusoknak a Volt egyszer egy… Hollywood, a medencés és az előtte lévő harci jelenet azonban annyira meghökkentő, hogy egyértelműen itt van a helye a listán. Brad Pitt karaktere (és kutyája) itt már körülbelül szuperhősként száll szembe a rosszfiúkkal, a Rick Dalton mellé bezuhanó véres, torkaszakadtából üvöltő nő látványa és hangja pedig hosszú időre rátelepszik a gyomrunkra, hogy utána, a stáblista alatt csak meredten bámuljunk magunk elé.
Elite (bónusz sorozat)
A Netflix spanyol sorozata lehetne akár a 2010-es évek végi Diploma előtt, itt is a fiatalok útkereséséről van szó, csakhogy már nemcsak a felnőttek generációja ellen lázadnak, már rég nem lenne elég egy idősebb nővel/pasival ágyba bújni menekülésképp.
Az elitiskola gimisei – akik közé egy ösztöndíjprogram keretében bekerül három szegény és még csak nem is hasonló kultúrkörből, (migráns) családból érkező kamasz –, minden mai problémával szembesülnek. A különböző kultúrák és a különböző szociális helyzetű diákok keveredésén túl, az állandó érvényesülési kényszerrel, a családi elvárásokkal, az önmagukban esetleg felismert, de titkolnivaló homoszexualitással, és mindezt a túl korai és érzelemmentes szexszel, drogokkal, bulikkal próbálják túlélni. Az alapfeszültséget a „három oda nem illő jövevény” megjelenése okozza, de gyorsan kiderül, hogy az úrigyerekek úriiskolájában egészen más problémák is feszítik a diákokat. Mindenki érvényesülni akar, és mindenki egyre rosszabb helyzetbe kormányozza magát.

Az idősíkokon ugráló történetvezetés miatt rögtön kiderül, hogy tragédia lesz a vége már az első évadnak is, de lassan csöpögtetik az információkat, míg végül a medence partján (mert naná, hogy egy elitiskolának van egy pöpec uszodája) a szemünk láttára ez is bekövetkezik. Krimi, társadalomkritika és tinifilm egyszerre: az Elite-ből már három évad látható a Netflixen. Megjegyeznénk, hogy manapság a tinifilmek kifejezetten borúsak, aggasztóak. Bezzeg a mi időnkben ezeken még inkább szórakoztunk, ma már inkább gombóc keletkezik a torkunkba ezek láttán.