Szvoren Edinának elképesztő megfigyelő tehetsége, nyelvi gazdagsága és különös, abszurdra fogékony humora van, novelláinak már a struktúrája is valami újszerű, egy-egy formai csavartól meglepődést kiváltó élményt ad az olvasónak. Szövegről szövegre. A Mondatok a csodálkozásról című könyvének első novellája például valójában pontokba szedett bölcsességek halmaza a csodálkozásról, arról az interakciót segítő kommunikációs aktusról, amikor valójában nincs is min elámulni, mi mégis meglepődünk. És amely aktusra valójában az elbeszélő képtelen, és csak mímeli a csodálkozást. Így írja például: „Amikor kinyitom az ajtót, és meglátom a barátaimat a lépcsőházban ácsorogni, úgy kell tennem, mintha csodálkoznék, és azt mondanom, hogy ó, pedig tudtam, hogy jönni fognak, hiszen felszóltak kaputelefonon.” Máskor meg azt mondja:

A csodálkozás egy rés, amibe bele lehet csúsztatni a lábat.

Szvoren Edina a csodálkozásról való elmélkedések után a kötetében rövidebb novellákat (úgynevezett Ohrwurmokat, fülkukacokat) rendezett egymás után, majd pedig hét nagyobb, klasszikusabb novellát is befűzött a végére. Az író az Ohrwurmok megírásához ébredéskor észlelt álomtöredékeket, emlékdarbokat használt fel – erről maga beszélt a Margó Fesztiválon –, ezek között bravúros darabok a Vakok a libegőn vagy a Lópánik című. Ez utóbbiban például egyszerűen csak felsorolja, hogy hányféleképpen tud egy ló megijedni, és nem is hinnénk, de a listával oldalakat lehet megtölteni. Pontosabban: Szvoren Edina képes rá, hogy a lóijedésről oldalakat töltsön meg. Mi pedig élvezettel olvassuk.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: