Sose gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de ha csak meghallom azt a nevet, hogy Jordán Adél, már görcsbe rándul a gyomrom, annyira izgulok.

De közben biztos vagyok benne, hogy ha becsukom a szemem és hátradőlök, el fognak kapni. Nincs még egy közösség, amelyben ezt ennyire biztosan ki tudom jelenteni.”

Ezt maga Jordán Adél mondja, akinek persze nem a saját nevével kapcsolatban vannak kétes érzései: augusztus 5-én mutatják be a Jordán Adél című előadást, amely nem másról fog szólni, mint a színésznő életéről. Ez lesz a tizennegyedik, egyben utolsó hasonló előadás: a Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2003-ban végzett, ma már legendásként emlegetett Máté Gábor–Horvai István-osztály tagjai tizenöt éve határozták el, hogy akármi történjék is, minden nyáron színpadra viszik az egyikük életét.

Mészáros Máté, Péter Kata, Vajda Milán, Száraz Dénes, Szandtner Anna és Jordán Adél a Járó Zsuzsa című előadásban 2007-ben

Dömölky Dániel

„És ha hajótörötten is, de megcsináltuk” – utal arra Máté Gábor, hogy közben ketten kiszálltak a csapatból (de az előadás az ő életükről is elkészült). Az előadások eleinte a Zsámbéki Színházi Bázison voltak, hamar állandó telt házakkal, úgyhogy egy idő után felkerültek Budapestre. Idén hét előadást tartanak, és amikor megnyílt a jegyvásárlás, kilenc perc alatt fogyott el minden jegy. Nem csoda: ilyen színházi kísérletre még soha, sehol nem volt példa a világon.

Úgysem lehet megcsinálni

Az 1999-ben induló színészosztály volt az első, amelynek – Horvai István mellett – Máté Gábor, a Katona József Színház rendezője, ma már igazgatója is osztályfőnöke volt, „Az az igazság, hogy az első osztályára mindenki különös hangsúlyt fektet, talán azért is, hogy maga előtt bizonyítson”, mondja Máté Gábor. Elmondása szerint már az osztály első vizsgái is kiemelkedően jól sikerültek, aztán a másodév utáni nyáron közönség előtt, a szombathelyi Művészetek Házában, majd országszerte játszották Esterházy Péter Egy nő című kötetéből készült előadásukat, a következő nyáron pedig a mai Örkény Színházban, az akkori Madách Kamarában került repertoárra a teljes osztály részvételével A mi erdőnk alján című Dylan Thomas-darab, mindkettő Máté rendezésében. A szakma már erre felfigyelt: ilyen korábban még nem volt.

Olyan meg pláne nem, hogy egy osztály az egyetem elvégzése után is együtt maradjon. „Természetes, hogy az egyetem négy-öt éve után megjelenik a rivalizálás, hogy kiből lesz nagyobb színész, és mindenki örül, hogy már nem kell ugyanazokkal az emberekkel megküzdeni a szerepekért, más közegben is megmutatkozhatnak. De mi valamiért újra együtt akartunk dolgozni, továbbra is azt akartuk, hogy az osztálytársainknak tetsszen, amit csinálunk, és mi is gyönyörködhessünk az ő színészetükben” – emlékszik vissza Mészáros Máté. És ehhez jött hozzá egy különös esemény: a diplomaosztó utáni szilveszterkor teljesen véletlenül egy buliban kötött ki Máté Gábor és majdnem az egész osztály anélkül, hogy összebeszéltek volna.

Volt ebben valami spirituális

– mondja Máté. Így aztán eldöntötték, hogy minden nyáron elvonulnak két hétre, összeköltöznek Zsámbékon, és közös munkával létrehoznak egy-egy előadást; ez volt a Migrénes csirke (2004), a BelemenekülŐk (2005) és az „Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja” (2006), Parti Nagy Lajos pedig kitalálta az alkalmi társulatnak az AlkalMáté Trupp nevet.

Gál Kristóf, Czukor Balázs, Kovács Patrícia és Péter Kata a Czukor Balázs című előadásban 2019-ben

Dömölky Dániel

„Nagyon megerőltetőnek tűnt, hogy minden évben kitaláljak valami új témát, ami köré felépíthetjük az előadást. Rájöttem, hogy a legjobban nyilván a saját életük érdekli őket, és érdeklődnek annyira egymás iránt is, hogy fontosak legyen nekik a többiek. Úgyhogy bedobtam ezt az ötletet” – mondja Máté. „Már akkor éreztem a színháztörténeti jelentőségét: tudtam, hogy ilyet más még nem csinált. Hittem benne, hogy végig fogjuk tudni csinálni, tudtam, hogy ők is hisznek benne, és igazság szerint az is csak tovább bőszített, hogy a szakmában elkezdődött a cöccögés, hogy ezt úgysem lehet megcsinálni.

Be akartam bizonyítani, hogy de igen, meg lehet.”

Az első előadás Járó Zsuzsa életéről szólt. „Öt perc után lehetett érezni, hogy nagyon szeretik a nézők. Váratlanul nagy volt a siker, de ettől még minden évben megvolt bennünk a bizonytalanság, hogy összeáll-e majd az előadás két hét alatt. Igazából még most is bennem van ugyanez” – mondja Járó.

Vad dolgok

„Eleinte két hét buli volt az egész: együtt laktunk, és a zsámbéki kocsmában táncoltunk az asztalon reggel hatig. Aztán egyszer csak felnőttünk: reggel hatkor már a gyerekem ugrál a fejemen” – mondja Péter Kata. A módszer az első előadás óta ugyanaz: akinek a neve utolsóként marad a kalapban az adott év utolsó előadásának végén a húzáskor, az lesz a jövő évi címszereplő. A színészek és Máté Gábor minden nyáron összeülnek két hétre, és az első napokban a címszereplő életéről, emlékeiről, konfliktusairól, traumáiról, kapcsolatairól beszélgetnek, majd ez alapján elkezdnek kis csoportokban jeleneteket és dalokat készíteni. Az elkészült ötleteket megmutatják Máté Gábornak, aki persze korábban is segítette a folyamatot, és aki kitalálja a leendő előadás dramaturgiai ívét, vagy hogy mi hiányzik még belőle.

Mészáros Máté, Mészáros Béla és Dömötör András a Mészáros Máté című előadásban 2011-ben

Dömölky Dániel

„Mintha visszamennénk az egyetemen a 47-es terembe, a mesterségórára: a reflexek ugyanazok, legfeljebb a tempónk lett azóta olyan, mint a negyvenéveseké” – mondja Máthé Zsolt.

Eleinte fel sem ismertük, mi is a valódi dráma az életünkben, és azt hogyan kell úgy színpadra vinni, hogy azt jelentse, amit kell. Most már meglátjuk a másikban és magunkban, hogy mi kívánkozik az előadásba az életünkből

– teszi hozzá Péter Kata. Eleinte úgy tűnt, hogy maga az osztály, az osztálytársak közti viszonyok, az egyetemi évek jelentik majd a témát az előadásokhoz, de ahogy teltek az évek, ez egyre inkább elmaradt. „Minden évben két hetünk volt megmutatni, hogy nézzétek, mennyit változtam, én már ilyen vagyok, már nem az vagyok, aki voltam, de ti mégis annak láttok. Ez nem mindig volt könnyű” – mondja Szandtner Anna. Ugyanakkor mindenből, még a veszekedésekből is jelenetek lettek: „És ha megcsináltuk a színpadon, onnantól már az is összekötött, nem elválasztott minket” – magyarázza Máthé Zsolt.

„Tizenöt éve még nem gondoltam, hogy ennyivel komolyabbak lesznek az előadások, hogy ennyivel katartikusabb eseményeket hoz az életünk, hogy ennyire mélyen megmutatjuk magunkat. Amennyire fájdalmas, annyira kellemes is volt ez” – mondja Mészáros Béla. Az előadások készítése közben persze óhatatlanul mindenkiről szó van, lehetetlen csak egy ember életét elemezni, ezáltal az osztálytársak jellemzően egyfajta terápiaként beszélnek ezekről a hetekről. „Eleinte sokkal vadabbak és esetlegesebbek voltak az előadások, mostanra viszont már mindenki olyan szinten rálát saját magára, hogy tudja, miről akar beszélni, merre szeretné vinni a történetét, talán még azt is, hogy mi lesz az életéről szóló előadás tanulsága: mérföldkő számunkra ez az összegzés” – magyarázza Dömötör András. „Mi pedig óvatosabbak és tapintatosak lettünk, ami összefügg azzal, hogy a történetek is súlyosabbak: már nem az a sztori, hogy valaki szétfújt egy poroltót az egyetemi koliban.” Vagy ahogy Vajda Milán fogalmaz:

Eleinte azt akartuk, hogy vad dolgok történjenek velünk, hogy ezeket megmutathassuk a színpadon. Most már nem akarunk vad dolgokat, de mégis megtörténnek velünk.

A legtöbben a Gál Kristófról szóló, nyolcadik, 2014-es előadást tartják a fordulópontnak a sorozatban. „Előre készültünk, hogy milyen vicces jelenetek születnek majd abból, hogy Kristóf rendőr lett. Ehelyett elkezdett a saját magánéleti válságáról beszélni, olyan kitárulkozóan, hogy az mélyen félkavaró volt. Így a jelenetek is ilyenek lettek” – emlékszik vissza Jordán Adél. Máté Gábor is úgy véli, ez az előadás műfajilag is kijelölt egy új utat, és emberileg lökést adott azoknak, akik később kerültek sorra.

Mészáros Máté és Gál Kristóf a Gál Kristóf című előadásban 2014-ben

Dömölky Dániel

„A rólam szóló előadásban volt egy rész, amelyben mintha az engem sújtó átkokat soroltuk volna fel. Ahogy ezek elhangzottak, azt éreztem, hogy bármelyik pillanatban elájulhatok. De ez felemelő is: ha az ember kimondja ezeket a nehéz, súlyos mondatokat, onnantól már nem is olyan nehezek és súlyosak, mert levesz a teherből, hogy kiderül, ez millió más emberrel is így van” – mondja Péter Kata. „Ugyanakkor sokszor nincs a nézőnek köze ahhoz, hogy mi kerül elő ebben a terápiás szituációban. Ha olyasmivel szembesülünk, amit nem érdemes bolygatni, azt nem fogjuk színpadra vinni. De ha mégis azt szeretnénk, hogy egy kényesebb téma megjelenjen, mert hozzátartozik a személyiségéhez, a történetéhez, az igazsághoz, akkor a munkánk ezt úgy jelenetté formálni, hogy a címszereplő ne sérüljön, és inkább arra helyezzük a hangsúlyt, hogy a nézők között is biztosan van, akit érint ugyanez a téma” – fogalmaz Czukor Balázs.

Mert azt fontosnak tartják leszögezni, hogy még ha valós emberek valós történeteiről szólnak is az előadások, attól még színházról van szó. „Nem az a lényeg, hogy XY-t megcsalta a felesége Z-vel: ezek motívumok. Mindenkit megcsaltak már, és innentől ez mindenki története” – magyarázza Mészáros Máté. Vajda Milán azért hozzáteszi:

Minden évben van egy pillanat, amikor valaki épp könnyes szemmel, fájdalommal az arcán beszél az életéről, és mi mind élvezettel hallgatjuk, nekem pedig eszembe jut, hogy azért ez nem teljesen normális. Nem véletlen, hogy ilyen előadásokat senki más nem csinál.

Kovács Patrícia mindenesetre leszögezi: „Ez két hét gyógyító terápia, amikor egymásról és magunkról is rengeteg mindent kifejezhetünk. Akármi is történik, akiről már elkészült az előadása, elmondhatja, hogy utána más ember lett.”

Vérszerződés

Amikor Máté Gáborék kitalálták az éves előadásokat, mindennel számoltak, még az olyan szélsőséges esetekkel is, hogy mi van, ha valaki meghal, és persze számítottak a terhességekre és a szervezési nehézségekre is: akármi is lesz, végigcsinálják, ha végül egyetlen egy ember marad, akkor majd ő hoz létre valami sajátos performanszt. „Amikor először mondtam azt, hogy az adott évi előadásban nem tudok benne lenni, mert akkor elveszítek egy szerepet egy színházban, kitört a válság: ha nincs itt mindenki, akkor ez hol vérszerződés? – emlékszik vissza Kovács Patrícia. – De aztán kimondtuk: ha görcsösen ragaszkodunk ahhoz, hogy kötelező mindenkinek itt lennie, akkor mégsem igaz, hogy a szeretet tart össze minket. Mert ha ez így van, abba bele kell férnie, ha valaki nem tud itt lenni, vagy akár ki akar szállni az egészből.”

Jordán Adél a Fenyő Iván című előadásban 2018-ban

Dömölky Dániel

Így az első ilyen feszültségek után megállapodtak, hogy, ha nem is kötelező, azért ha csak lehet, valamilyen módon mindenki benne lesz minden előadásban, ha máshogy semmiképp sem megy, legalább videóbejátszással; többen érvként hozzák fel azt is, hogy ha egyszer az ő előadásukban részt vettek a többiek, ők sem tehetik meg, hogy „cserébe” ne segítsenek a másiké létrehozásában. Még a pályát elhagyó Gál Kristóf is minden évben visszatér a színpadra játszani, ha csak teheti, rendőrség ide, operatív törzs oda.

Az viszont, hogy két tag – előbb Száraz Dénes, majd Fenyő Iván – végleg kiszállt az AlkalMátéból, bizonyos tekintetben megviselte az osztályt, bár korántsem azért, mert ezzel felmerült volna, hogy vajon érdemes-e tovább csinálni: ez a maradóknak sosem volt kérdés. „Épp azért okozott válságot, mert komolyan vettük őket, és nem azt mondtuk, hogy jó, hát hadd menjen, ha ilyen hülye” – mondja Máthé Zsolt.

Fenyő Ivánnak magával az előadássorozattal voltak problémái, nem tudott teljes szívével mögé állni, Száraz Dénesben pedig a többiekkel ellentétben eleve nem jó élményként maradtak meg az egyetemi évek, kevésbé érezte sikeresnek magát, gátlásai alakultak ki a többiekkel szemben. „Az a rossz érzés, amit átéltem a mesterségórákon, ezeken a nyarakon mindig visszatért. Boldog lettem volna, ha nekem is olyan könnyedén megy ez az egész, mint nekik, ha én is annyira szeretem csinálni, mert nagyon jó dologról van szó, hatalmas teljesítménynek tartom, hogy ők ezt végigcsinálták, és én is nagyon szeretem ezt a fajta színházat. De nekem ez nem működött. Hosszú idő volt, amíg magamban tisztázni tudtam, hogy akkor nem muszáj csinálnom, nem kényszerít senki, és ezzel az ég adta világon semmi baj nincsen. És ezt ők is megértették” – mondja Száraz Dénes. Hozzáteszi: minden harag nélkül váltak el, nincs benne tüske, sőt jó érzésként élte meg, hogy lehetősége volt azt mondani, hogy kiszáll. „Egyszerűen annyiról van szó, hogy nekik ez most vasárnap ér véget, nekem meg már 2011-ben véget ért.”

Mészáros Béla, Dömötör András, Péter Kata és Vajda Milán a Száraz Dénes – Vele, de nélküle című előadásban 2013-ban

Dömölky Dániel

Mindenki azt mondja, megértik, vagy legalábbis elfogadják a kilépők érveit, még ha maguk nem is ugyanúgy élik meg az egészet. „Volt újságíró, aki arról kérdezgetett, nem esett-e rosszul, amikor az előadásban azon viccelődtek, hogy nagy a hasam. Pedig ez az egész csakis a szeretet hangján szólal meg: itt van tizennégy ember, és mind csak azon izgulnak, hogy elég jól fog-e sikerülni a rólam szóló előadás. Mi ez, ha nem a szeretet maga?” – filozofál Mészáros Máté.

Máté Gábor mindenesetre úgy érzi, a nézők jobban szerették azokat az előadásokat, amelyekben jelen volt a címszereplő is (mind a Száraz Dénes, mind a Fenyő Iván már az érintettek távozása után készült), talán mert a jelenlétünk egyfajta hitelesítő pecsétet nyom az előadásra. „Ez megmutatja, hogy igazi kapcsolat van a játszók és a nézők között, akik, azt kell hogy mondjam, mára közösséggé nőtték ki magukat” – mondja Máté Gábor. És a közönség a társulatnak is fontos: „Ahhoz, hogy ezek az előadások működni tudjanak, kell az az adrenalinfröccs, hogy egyszeri alkalomról, csak néhány előadásról van szó; és ez az energia a nézőkben is ott van. Ezért is utasítottunk vissza minden fesztiválmeghívást, és ezért nem játszottunk soha egy hétvégénél tovább az előadásokat, hiába volt telt ház” – magyarázza Mészáros Máté. Járó Zsuzsa hozzáteszi: ők maguk is könnyebben megosztanak akár bensőségesebb dolgokat is, ha tudják, hogy relatíve kis, ráadásul évről évre visszatérő, őket már jól ismerő közönség előtt teszik, mintha úgy kellene készülniük, hogy siker esetén akár évekig is repertoáron lehet az előadás.

Mészáros Béla és Dömötör András a Czukor Balázs című előadásban 2019-ben

Dömölky Dániel

Együtt a lövészárokban

Hogy minek nevezik a kapcsolatukat az osztálytársak, arról eltérnek a vélemények, bár abban mindenki egyetért, hogy egyáltalán nem olyan értelemben vett társulatról van szó, mint ami bármilyen színházban összejöhet; elhangzik a barát és a testvér szó is, végül Mészáros Máté azt mondja: „Ha valakivel együtt hasaltál a lövészárokban, akkor ha hazatérsz a háborúból, lehet, hogy nem jársz össze vele sörözni minden héten, de a másik akkor is meghatározza az életedet. Így vagyunk mi is: bajtársak vagyunk.”

Épp ezért okoz nagy fejtörést mindenkinek, hogy mi lesz, ha utoljára gördül le a függöny tizennégy évnyi előadás után. Van, aki szerint épp az lenne az igazán súlyos gesztus, ha tényleg, egyszer és mindenkorra véget érne vasárnap a történet, van, aki szerint most lesz pár év szünet, de aztán úgyis újra összejönnek majd, van, aki valamiféle folytatásban gondolkodik, akár csak dalestek létrehozásában. „Még egyszer tizennégy évre már nem lehet tervezni: én akkor már nem is élek majd. Amikor ezt kitaláltam, nagy súllyal esett latba, hogy tényleg végig tudom-e csinálni, életben leszek-e még egyáltalán” – mondja Máté Gábor. „Különben is, minden sorozat második évada rosszabb, mint az első” – fűzi hozzá Kovács Patrícia.

Dömötör András, Kovács Patrícia és Czukor Balázs a Kovács Patrícia című előadásban 2009-ben

Dömölky Dániel

Máté Gábor, visszatekintve erre a tizennégy plusz három évre, amíg minden nyáron az osztállyal dolgozott, azt mondja: „Nagyon boldog vagyok, hogy megcsináltuk. Nem mondom, hogy ne tartanék más munkákat is fontosnak az életpályámon, de ha arra gondolok, mit gondolok én a színészetről, a színésznevelésről, a saját tanári munkámról, ahogyan – az SZFE modellváltásakor egyesek által használt szóval – ezeket a pusztulatokat kineveltem,

talán kimondhatom, hogy ez volt életem főműve.

Hogy vasárnap este mivel ér véget a sorozat, azt most még nem tudni. Eddig minden évben az utolsó előadás után jött a húzás a kalapból, egy idő után már a neten közvetítették élőben, ki marad utolsónak, sőt, a legutolsónak maradt Jordán Adél az elsők közt került volna sorra, ha nem adódik anno egy félreértés: az utolsó két név közül elvileg az „esett volna ki”, akit kihúztak, de véletlenül fordítva, úgy konferelták fel, hogy akit a kettőből kihúznak, az következik. A kalapban utolsóként maradt Jordán Adél akkor valamiért azt érezte: ha akkor nem ő jött, valószínűleg ő lesz az utolsó.

Járó Zsuzsa, Czukor Balázs és Jordán Adél a Dömötör András című előadásban 2015-ben

Dömölky Dániel

És tényleg vele zárul le ez a történet. Ahogy Járó Zsuzsa fogalmaz:

Ez az egész egy előadás volt, amelynek nem mindenki játszott mind a tizennégy felvonásában, és amely tizennégy éven át tartott. Ami most jön, az ennek a hosszú előadásnak a nagy fináléja.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: