Clickbait (Netflix)

„Ötmilliós megtekintés után meghalok.” Egy ilyen feliratú táblát tart a kezében a köztiszteletben álló, valamiért elrabolt családapa-edző a neten megjelent videóban. És a számláló természetesen elképesztő mértékben elkezd pörögni, miközben a kétségbeesett család és a rendőrség is elkezd nyomozni, hogy mi történhetett. Elég erős kezdés, hiszen rögtön ott a dilemma: rákattinthat-e bárki egy ilyenre, amivel növeli az esélyét az ott belengetett gyilkosságnak, vagy meg se próbálja, de akkor nem fogja tudni, milyen messze áll a végzetes határtól a számláló. Ráadásul később kiderül, hogy az emberrablók a férfit bántalmazással, sőt gyilkossággal vádolják. Lehet tehát „az internet népének” ítélkezni. Tony Ayres és Christian White thriller-szériája rögtön bemutatja az internet legsötétebb oldalát, a média valóságtorzító hatását, az emberek szenzációéhségét, miközben alapból megteremti és csúcsra járatja a sorozat a feszültséget. Ráadásul a nézőt is beviszi a csapdába, aki persze alig várja, hogy kiderüljön, meglesz-e az ötmilliós szám, és megtörténik-e a beígért gyilkosság.

Közben pedig semmit nem tudunk (mint ahogy a család sem) a férfi történetéről, így a több szálon futó nyomozást is végigkövethetjük. Ráadásul úgy, hogy a különböző részekben, különböző szereplők nézőpontjából látjuk az eseményeket, illetve fejtjük fel a videóig tartó utat. Ez is lehetne izgalmas, de itt sokszor közhelyessé válik a sorozat, és nem igazán ülnek a nagy fordulatok sem. Szerencsére több emlékezetes alakítás feledteti mindezt, ilyen például Zoe Kazan, a férfi vadóc, kompromisszumot nem tűrő, a konfliktusokba fejjel belemenő húgának a karaktere, vagy Betty Gabriel, a titkok kiderülése közben nagy érzelmi mélységeket megélő feleség szerepében, de akár ide vehetjük a nyomozótisztet játszó Roshan Amirit is. Miattuk érdemes a nyolcrészes sorozatot végig nézni. Kár, hogy épp fordított feszültséggörbét rajzolhatunk fel, mint azt a jó sorozatoknál tehetjük: itt a kezdés felfokozott feszültsége a végére szinte teljesen ellaposodik. De egy ilyen start után muszáj végig nézni a nyolc részt. (B. I.)

Egy szobalány vallomása / Maid (Netflix)

Lehet, hogy Quentin Tarantino fedezte fel a világnak, de a Volt egyszer egy Hollywood hippilányának, Margaret Qualleynak az áttörést biztosan ez a sorozat hozza el. Az Egy szobalány vallomásában egy bántalmazó kapcsolatból menekülő fiatal anyát alakít, aki egy védett házban, állami segélyeken és élelmiszerjegyen élve próbál valahogy talpon maradni. Qualley egyszerre üde és érzékeny személyisége megfog és nem ereszt; jelenetről jelenetre izgulunk az általa alakított Alexért, hogy kisgyerekével együtt kikecmeregjen a totális reménytelenségből.

De nemcsak Qualley játéka magával ragadó, hanem Andie Macdowellé is, aki Alex hasonlóan tragikus sorsú, bipoláris anyját alakítja, és gazdagon rétegzett színészi alakítást nyújt Nick Robinson is, akinek az abuzáló férj szerepe jutott. Robinson és Qualley olyan mélyre viszik a nézőt a családon belüli erőszak dinamikájának megértésében, amire nem nagyon volt eddig példa a sorozatuniverzumban. Az Egy szobalány vallomása egy szociológiai és pszichológiai tanulmány pontosságával, mégis bravúros dramaturgiával magyarázza el, hogy miért telik időbe, míg a bántalmazottban tudatosul, hogy áldozat, hogy az érzelmi abúzus is abúzus, hogy az erőszaktevő férfi is lehet kedves, sármos és rajongó. Hogy még csak ütnie sem kell az erőszak elkövetéséhez, elég, ha elveszi a partnere kocsiját, mobilitásának egyetlen lehetséges eszközét, és máris foglyot csinált belőle.

A Netflix produkciója a legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegekről is beszél. Könyörtelenül, mégis megindítóan mutatja meg, hogy mennyire iszonyatosan nehéz, gyakorlatilag lehetetlen kitörni abból a szegénységből, ahova Alex kerül egy pillanat alatt. Ahol nincs fedél a fej felett és nincs szociális háló a kibillent ember alatt. Ahol a kilátástalanság idegtépő, a segélyek bürokratikus rendszere fonák és szövevényes, ahol minden egyes centért naponta kell megharcolni. (Cs. H.)

Utódlás 3. évad / Succession (HBO GO)

Az utóbbi napokban még az is hallhatott az HBO-n futó Utódlás című sorozatról, aki még soha egyetlen részt sem látott belőle: politikai kontextusban tettek említést Orbán Viktorról, de az egyik korábbi évadban is szóba került már Magyarország. A sorozatnak már a harmadik évadja fut, és nem állítjuk, hogy az első részen könnyű átvergődnie magát a nézőnek, de onnantól kezdve imádni fogja a lelketlen, modernkori arisztokrata főszereplők összecsapásait, akiknek nem mellesleg korlátlan hatalmuk és pénzük van, és teljesen gátlástalanul mondják ki, ami az eszükbe jut, főleg, ha az épp egy jó velős káromkodás.

Az első évadban a nyolcvanéves Logan Roy, aki a világ egyik legnagyobb médiabirodalmának tulajdonosa és igazgatója, átadni készül a hatalmat fiának, a felépülő kokainista Kendallnek, egy agyvérzés azonban mindenki számításait keresztülhúzza. A Roy-gyerekek, a számító Kendall mellett a politikai fronton mozgolódó Shiv, a mitugrász hülyegyerek Roman egyszerre indulnak harcba a „koronáért”, azaz a Waystar Royco irányításáért, hol végtelenül kínosan viselkedő idősebb testvérükkel, hol apjukkal fölvéve a kesztyűt, ám az, ami a második évadban még az utolsó pillanatban is abbahagyható hatalomtechnikai játéknak tűnhetett, a harmadik évad elejére már igazi háborúvá érett, és a céget is veszélybe sodorta.

Senkit ne tévesszenek meg a pazar étkezések, a fényűző kirándulások, vagy Nicholas Britell briliáns, sorozathoz írt elegáns dallamai, az Utódlás mosolygás és vállalati bullshit mögé rejtett gerinctelen mocskosság a javából – annak viszont kifogástalan. (Cz. F.)

A gesztenyeember / The Chestnut Man (Netflix)

Az ünnepre hangoló, bűbájos tartalmak mellett egy klassz dán krimisorozat is helyet kapott a Netflix kínálatában. Koppenhága egyik aprócska külvárosában brutális gyilkosság történik, egy nőt a játszótérre vonszolva megvakítottak és megcsonkítottak: a levágott keze nincs meg, de a gyilkos elhelyezett a helyszínen egy gesztenyefigurát. Az ügyet az egyedülálló anyaként kissé megfáradt nyomozó, Naia Thulin, illetve új társa, az europolos Mark Hess kapja, akit labilis állapota miatt Dániába küldtek némi kényszerpihenőre. A gyilkosság hamarosan megismétlődik, ám a nyomozók rájönnek, hogy a gesztenyefigurákon talált ujjlenyomatok a szociális miniszter, Rosa Hartung egy évvel korábban elrabolt és meggyilkolt lányához, Kristinéhez tartoznak. A 12 éves lány gyilkosa azonban már bevallotta, mit tett és börtönbe is került.

A sztorit egyébként Soren Sveistrup, a Gyilkosság (The Killing) című sorozat írójának első regénye, az azonos című könyv szolgáltatta, és bár A gesztenyeember nem mentes néhány szokásos krimisablontól, a műfaj legelkötelezettebb híveinek is igyekszik időről időre némi meglepetéssel szolgálni: a gesztenyefigurás közelik, a gyerekdalos jelenetek, a láthatatlan szellemként jelenlévő gyilkos és a szociális igazságtalanságokat elszenvedők történetei ügyesen paráztatják a nézőt. A hat rész szigorúan megkívánja a figyelmünket, cserébe nem elégszik meg az ócska, semmiből jött vérengzéssel, és szép, kerek történetet rak le elénk. Talán maradandó nyomot nem hagy, de arra kiváló, hogy egy-másfél hétig rettegjünk mindenféle gesztenyétől, az ágacskákkal emberré varázsolt daraboktól meg pláne. (Cz. F.)

Macskarajongók / Cat People (Netflix)

A Macskarajongók, ha csak a cím alapján ítélünk, annak a tipikus Netfilx-tartalomnak tűnhet, amit gyakorlatilag egy az egyben az algoritmusok hoztak létre: nyilván sokan szeretik a macskákat a nézők közül, meg eleve milyen könnyebb recept van a sikerre, mint cuki kisállatokat mutogatni, nem? Akkor tök mindegy, milyen lesz, csak legyenek cicák a képernyőn, és kész. És bár tény, hogy a Netflix sok esetben valóban pontosan így hoz létre új tartalmakat, az veszít a legtöbbet, aki erre alapozva rá se pillant a Macskarajongókra.

Mert való igaz, hogy ebben a hatszor fél órában annyi cuki cicát lehet látni, hogy csak bírjuk gügyögéssel, de

a Macskarajongók sokkal több ennél.

A dokumentumsorozat hat olyan „bolond macskás embert” mutat be, akiknél kevés szélsőségesebb példát találni a világon a macskarajongásra, de korántsem a szó hétköznapi értelmében. Akad csak a cicáiról éneklő rapper, macskazenakarral akrobatikus utazócirkuszt üzemeltető nő, az életét a kóbor macskák ivartalanítására feltevő férfi, idilli görög szigeten menhelyet üzemeltető család, hiperrealisztikus macskadomborműveket készítő nő, és a cicával együtt szörföző pár is, és persze, a sztorik önmagukban is érdekesek (a szó különböző értelmeiben), de a sorozat még így se lenne több egzotikus kis semmiségnél.

De minden egyes epizód hamar sokkal mélyebbre megy a felszínnél, és kiderül, hogy minden szereplő valami komoly traumát, valamilyen gyerekkora óta őt kísértő válságot, valamilyen mélyen emberi félelmet vagy más hasonlót old meg a macskái segítségével. Hogy valami súlyos dolog áll mindig a háttérben, vagy hogy valami sokkal több van a tevékenységében, mint az elandalodott gügyögés, legyen az akár szemléletformálás, akár közösségépítés. Szóval a Macskarajongókat valami egészen más algoritmus rakhatta össze, nem a profitmaximalizáló: az, amelyik a felszín báját és a mélynek azt a részét is képes felhasználni, ami szorítani tud egy kicsit a szíven is. (K. B.)

Északi vizeken / The North Water (HBO GO)

Dermesztően hideglelős minisorozatban dolgozta fel Andrew Haigh Ian McGuire Man Booker-djas regényét. A történet szerint a jóravaló, becsületes, de saját múltjával és az abból adódó démonjaival küzdő, időnként az ópium segítségében bízó Patrick Sumner (Jack O’Connell) hajósebészként csatlakozik a The Volunteer nevű bálnavadászhajó legénységéhez. Azt reméli, hogy egy ilyen embert próbáló út segíti feldolgozni vagy legalább elfelejteni a szörnyű háborús emlékeit. Egy ilyen, a fagyos északi vizeken hosszú időre összezárt férfiközösség eleve semmi jót nem ígér (pláne annak, aki látta a Terror című hasonló tematikájú sorozatot), itt ezt még fokozza a hajó brutális szigonyosának jelenléte. A Colin Farrell által játszott Drax ugyanis nemcsak a bálnákkal és fókákkal brutális, hanem mindennel és mindenkivel. Egy megtestesült tengeri gonosz, akinek érzelmei nincsenek, ösztönből és hideg érdekből cselekszik, és ez a cselekvés a sokszor bizony az ölés. De a legénység többi tagjának is megvan a sötét titka, élükön a kapitánnyal. Van is minden, ami egy ilyen jeges pokolban csak elképzelhető, abúzus, pedofília, szodómia, gyilkosság.

Kint a hideg, kegyetlen természet (a sorozatot mellesleg valóban ilyen környezetben, a Spitzbergákon forgatták), a hajón és a jégtáblákon pedig az ennél is kegyetlenebb gyilkossal kell megküzdenie a túlélésért Summernek. A két férfi közötti ellentét a lassan kibontakozó történetben a végsőkig feszül, és csak a végén derül ki, ki is az igazi főgonosz. A BBC sokszor naturalista, kegyetlen jeleneteket sem mellőző sorozatában minden rosszra fordul, mindenki szörnyeteggé válik, vagy meghal, de igazából ez utóbbi inkább megváltásnak tekinthető. A brutális ötrészes szériából pedig örökre belénk ég Colin Farrell játéka, aki ezzel Draxot simán benevezi a film- és sorozattörténelem legkegyetlenebb karakterei közé. (B. I.)

A valószínűtlen gyilkos / The Unlikely Murderer (Netflix)

Egy évvel azután, hogy a svéd rendőrség tavaly megnevezte Olof Palme gyilkosát, és ezzel lezárta a 20. század egyik legrejtélyesebb bűnügyét, a Netflixre minisorozat készült a merényletről. A szociáldemokrata miniszterelnököt 1986-ban, Stockholm belvárosában lőtték agyon, és ahhoz képest, hogy ennél fontosabb megoldandó bűneset akkoriban nem létezett Svédországban, a hatóságok 34 évig nem tudtak a végére járni az ügynek. A végül 2020-ban megnevezett gyilkos, Stig Engström bűnösségét most is csak erősen valószínűsíteni lehet, közvetlen bizonyítékok továbbra sincsenek, Engström pedig már két évtizede halott, így a Palme-aktákat az ő tárgyalása nélkül voltak kénytelenek lezárni.

Hogy tudta a merénylő megúszni? Mit rontottak el a nyomozók és mi volt a férfi indítéka? A svédek nem hezitáltak sokat, hogy mozgóképes formában is választ adjanak ezekre a kérdésekre: Thomas Pettersson újságíró azonos című könyvét alapul véve rekonstruálták az eseményeket, és megrajzolták az elkövető lélektani portréját. A rendőrség annak idején a CIA-tól kezdve a kurd terroristákig mindenkit meggyanúsított, csak pont azt nem, aki a sorozatos hazugságai miatt és alibi híján a leggyanúsabb volt. Stig Engström túl jelentéktelen szereplőnek tűnt, de éppen ez a jelentéktelensége, örökös mellőzöttsége vihette rá a fegyver elsütésére – derül ki a sorozatból. A valószínűtlen gyilkos Robert Gustafsson főszereplésével nem egy könnyen követhető krimi, és mivel nem akar spekulálni, a nyomozati anyagban fellelhető lyukakat nem tölti ki fikcióval: emiatt például zavaróan nem tudunk meg semmit Engström volt feleségének bűnrészességéről – a nő nagyjából egy lélegző bútordarab funkcióját tölti be a képernyőn. A gyilkos torz jellemét, függőségét és személyes tragédiáját viszont – egy jó skandináv krimihez méltón – gondos kidolgozottsággal tárja elénk.  (Cs.H.)

Hétköznapi vámpírok 3. évad / What We Do in the Shadows (HBO GO)

Felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, hogy a Hétköznapi vámpírok az utóbbi évek legviccesebb sorozata. Sőt még azt is, hogy a vámpírfilmek, sőt a vámpírtörténetek feltalálása óta ebben van a legjobb, a témával összefüggő poén: a hagyományos vámpírok mellett ugyanis ebben a sorozatban létező kategória az energiavámpír is, aki nem vérszívással szerzi az életerejét, hanem azzal, hogy végeláthatatlan hosszúságban beszél elképesztően érdektelen dolgokról.

Persze az, hogy a sorozat pokolian vicces, azoknak nem meglepő, akik látták az azóta már Marvel-filmeket is rendező Taika Waititi 2014-es, azonos című nagyjátékfilmjét, amely szintén áldokumentarista formában mutatta be pár napjainkban élő, és a legendárium semmilyen, de tényleg szó szerint semmilyen sztereotípiájának meg nem felelő vámpír életét halálosan viccesen. Ezt bontották ki az azóta már a fő tótumfaktummá előlépő Jemaine Clementtel sorozattá, és spékelték meg az energiavámpírral, meg egy lúzer szolgával, aki gyerekkora óta arról ábrándozik, hogy majd őt is vámpírrá teszik, de a felfuvalkodott, bunkó és kissé debil vámpírok ehelyett leginkább csak lábtörlőnek használják. Ráadásul a Hétköznapi vámpíroknak nemcsak a humora zseniális az emberi kicsinyességeket parodizáló figurák és a remek, a műfajt kifordító ötletek révén, de közben megható és meghökkentő is tud lenni.

A sorozat első két évadának egyenletesen magas színvonala után a harmadik eleinte mutat ugyan kisebb visszaesést, de mivel eleve baromi magasan volt a léc, ez még így is egy végtelenül szórakoztató műsort jelent, amely aztán ráadásul a végére egy jól irányzott rúgással felborít mindent, ami felé addig ment a történet, amivel megint tökéletesen sikerül elérni, hogy mindenki őrülten várja a negyedik évadot. (K. B.)

Szex, szerelem és ami még kell / Sex, Love & Goop (Netflix)

Gwyneth Paltrow egész jól megél abból, hogy megosztó személyiség, és az is kíváncsi rá, aki egyébként utálja. A túlárazott életmódbirodalmából, amely időre időre például egy vagina illatú gyertyával kerül be a hírfolyamba, egy ideje már a tartalomgyártás felé is kikacsintott, a Netflix pedig tárt karokkal várja az ötleteit. A tavalyi The Goop Lab című műsorában már érintette a szexualitást, idén azonban egy teljes új sorozatot szentelt a témának. A Szex, szerelem és ami még kell valóság-show, talk show és ismeretterjesztő műsor keveréke.

Az alapállás egyszerű: hat különböző, de a különbözőségükben is hétköznapi pár szexuális életét igyekszik megérteni és jobbítani a sorozat a téma szakértőinek a segítségével. A remekül kiválasztott szereplők bátorsága és nyitottsága, a sebezhetőségük felvállalása, és a velük dolgozó szexológusok, szexuálterapeuták érzékeny, empatikus hozzáértése és hozzáállása teszi igazán különlegessé ezt a műsort. És miközben a párok kamerák előtt próbálnak a problémáik mélyére ásni, megismerik az erotikus identitásukat, a saját és a másik vágyait, a kapcsolatukban játszott szerepeiket és persze azt, hogy a kommunikációnak milyen hatalmas befolyása van a testi örömökre. A gátlásokat persze nem könnyű kikapcsolni – kamerák előtt még kevésbé –, mégis az alkotóknak sikerült megteremteniük egy empatikus, biztonságos közeget, amelyben az a kiindulópont, hogy a testünk minden porcikája az örömre van tervezve, butaság lenne nem élni ezzel. Gwyneth Paltrow pedig érzékenyen és bátorítóan terelgeti a párokat a tünetek, a diagnózis és a terápia megértése és elfogadása felé. Közben pedig nemcsak az orgazmusokkal nem spórolnak, hanem a sírással sem. (V. É.)

A nevem Bond / Being James Bond (HBO GO)

Daniel Craig 15 éven keresztül kontúrozta magára James Bondot, és a megpróbáltatásokkal teli forgatás és megannyi halasztás után a nemrég bemutatott Nincs idő meghalni című filmben intett búcsút a szerepnek. Ez a momentum volt olyan jelentős és jelentőségteljes, hogy a brit színész Bond-éveinek egy dokumentumfilmet szenteljenek. Az HBO GO-n látható A nevem Bond alig 45 percben, Daniel Craig és a két producer, Barbara Broccoli és Michael J Wilson beszélgetésén keresztül idézi fel a másfél évtizeden át tartó együttműködést, amelynek köszönhetően megszületett öt film, James Bond karaktere pedig olyan mélységeket kapott, amilyeneket addig még sosem.

Tizenöt év és a Craig féle Bond-filmek sikerének a távlatából nehéz felidézni, hogy mekkora meghökkenést keltett 2005-ben, amikor kiderült, hogy egy közepesen ismert, a karaktertől látszólag nagyon távol álló színészt találtak meg Pierce Brosnan után a 007-es szerepére. A dokumentumfilm ezt az epizódot a maga teljes kínosságában idézi fel, hiába voltak holtbiztosak a választásukban az alkotók, Daniel Craiget szétszedte a sajtó: túl unalmas volt, túl sótlan, túl szőke. Innen szép behúzni a mozipénztárakat. És Craignek sikerült, a dokumentumfilm pedig izgalmasan meséli el, hogyan nőtt bele a szerepbe – beleértve a fizikai átalakulást is. Szóba kerül, hogy Craig elfogadásában mekkora szerepe volt annak, hogy a Casino Royale forgatása idején megjelentek a tengerből kilépő félmeztelen színészről készült paparazzi-fotók, de látjuk azt is, hogy öt filmmel később, az utolsó forgatási napon mennyi érzelem szakad fel Craigben és a stáb többi tagjában a legeslegutolsó jelenet felvétele után. Daniel Craig pedig tovább léphet, mint aki jól végezte a dolgát. (V. É.)

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: