Magukat ethno-beatként definiálták, de harmadik nagylemezük megjelenése után már bőven rá lehet sütni az Aurevoir.-ra, hogy kortárs népzenét játszik. A zenekar indulása óta nagyon mélyen építkezik folkos alapokra is, azonban zeneiségük az utóbbi években jelentősen megváltozott: míg az első néhány évben minden számuknak volt egy ír kocsmarockos beütése is, a Deák rét című albumra ez teljesen eltűnt. Ezzel együtt pedig eltűnt másik védjegyük is: a féktelen buliztatás is a múlté.

Persze, buli még mindig van: a Deák rétre is szorult néhány pörgősebb szám, de koncertjeik védjegye mára nem ez, hanem a jóval líraibb szövegű, lassabb zenék, amelyek megkövetelnék, hogy ne szúrják el úgy a hangosítást az illetékesek, mint ahogy azt a csütörtöki lemezbemutatón sikerült a Budapest Park stábjának.

Túry Gergely

Hiszen olyat azért valóban ritkán látunk-hallunk, hogy egy zenekar teljes hangosítása szűnjön meg a koncert második számánál, majd indítsák újra az egész rendszert eszelős interferenciát zúdítva a közönségre. Az pedig végképp nonszensz, hogy a Parkban csak az utolsó tíz percre sikerült úgy belőni a rendszert, hogy egyszerre lehetett hallani a szaxofont, a gitárokat, a dobokat, sőt még a hegedűt is. Ennek megfelelően a koncert túlnyomó része csak azért nem volt teljesen élvezhetetlen, mert a zenekar derűje és a számok közti hangolást átvezető kretén viccei oldják a hangulatot még úgy is, ha a zenékből alig hallunk valamit. Viszont ez sem menti a Budapest Parkot: ez egy lemezbemutató volt, csomó új, néhány napja megjelent számmal, amelyeket még nem tudott a közönség énekelni, így a zenekar vért izzadhatott, hogy élvezhetővé tegye az estét.

A féktelen buliztatással együtt ugyanakkor eltűnt a pogó, eltűntek azok az arcok, akik az ír-rockos vonalért jártak ezekre a koncertekre. A helyükre tinilányok és egymásba kapaszkodó huszonéves párok százai jelentek meg, akik közül az első csoport – tökmindegy, hogy éppen milyen zene szól a színpadról – végigsikoltozza a koncertet, utóbbiaknak meg az tökmindegy szinte, hogy mi szól, az andalgásból így is, úgy is kibillenthetetlen lesz.

Vagyis az Aurevoir. koncertjei randiprogrammá váltak.

Túry Gergely

Mi menti őket mégis? Az Aurevoir. felnőtt, megváltozott, velük, hozzájuk változott a közönségük is. Már nem hosszúhajú huszonévesek ordibálnak brutálisan elhangolódott hangszerekkel, a tömeg pedig már nem pogózik egymást ronggyátaposva (bár ennek is volt varázsa). A színpadon egy olyan zenekar áll, amely úgy nőtt fel, hogy nem engedte el teljesen a rockos hangzást, de a kocsmarock füstös, vad világát útközben valahol mégis elhagyta, a helyére pedig teljesen beépítette a népzenét.

Emellé pedig sokkal mélyebb szövegek is kerültek a folkos dallamvilágba. Korábbi albumaikon is előkerült ez a formáció, de most lett igazán észrevehető, hogy népdalok sorai közé építik saját szövegeiket. Ebben a műfajban pedig már szinte a Bohemian Betyars szintjét kezdik elérni (zeneileg viszont a miskolci ska-folk-punk formáció sokkal előrébb jár náluk).

Túry Gergely

Sok a saját szöveg is, és ezek végre nem csak arról szólnak, hogy részegen hogyan menekülünk egy megvadult kutya elől, vagy hogyan próbáltunk hazaevickélni egy erősebb estéről. Eszelősen jól áll az Aurevoir.-nak, hogy képes megénekelni párkapcsolati háborúkat, a gyászt, vagy akár a nyomort is. Ideje volt már ezeknek.

És mindezt a népzenére, táncházra évek óta undorítóan rátelepedő nemzeti (bocs, nemzethy) pátosz nélkül teszik meg. Míg korábban az ír-kocsmarock és a magyar népzene – végképp a balkáni kikacsintásokkal – borzasztóan nehezen állt össze egy egésszé az albumaikon, most egy lecsupaszított, egyszerűbb, de könnyebben is befogadható lemezt sikerült összerakniuk. Az, hogy mindez koncerten a régi hangzásért rajongóknak már túl lassúnak, néhol unalmasnak hat, pedig teljesen természetes folyamat.

A Deák rétről érződik, hogy irgalmatlanul sok munka volt vele, minden értelemben: lepucolták a korábban széttartó hangzást, és azt nagyon tiszta, nagyon a népzenéből és népi kultúrából táplálkozó dallam és szövegvilággal töltötték meg.