„Nem vagyok hajlandó megijedni a provokációtól” – jelentette ki Paul Verhoeven egy New York Times­nak adott interjúban pár hónappal azután, hogy a legutóbbi filmjét bemutatták a 2021-es Cannes-i Filmfesztiválon. A Benedetta azonban, amelynek alapját egy valóságban is élt 17. századi leszbikus apácáról szóló könyv adja, messze nem olyan polgárpukkasztó, mint a holland rendező korábbi filmjei.

IMDb

Az Elemi ösztön és a Showgirls alkotója forgatott már filmet prostituáltakról, egy zsidó kém és egy náci tiszt szerelméről, a mostani filmjét megelőző 2016-os Áldozat? pedig egy nemi erőszakon átesett nő és az erőszaktevője közt kialakuló (szexuális) kapcsolatot állítja a középpontba. Ez utóbbi, amelynek eredeti francia címe a női személyes névmást jelölő Elle, például határozottan túllép a vállrándítással elintézhető provokáció szintjén. A filmet jogosan érték vádak amiatt, hogy elbagatellizálja az erőszakot azzal, hogy az áldozat és a többi szereplő is ezt teszi, miközben nem ad kapaszkodókat és erkölcsi iránymutatást a nézőnek a látottak feldolgozásához. A téma érzékenysége és összetettsége pedig nem teszi lehetővé, hogy egyszerű bosszúdrámának, vagy női felszabadulástörténetnek könyveljük el az alkotást. És ezen a bombasztikus magyar cím sem segít sokat.

Ehhez képest Verhoeven jóval kevésbé evez veszélyes vizekre, amikor manapság bemutat egy kolostori szerelmi történetet két nő között – pláne egy francia filmben, ahol azért valljuk be, van hagyománya az ilyesminek. Példának okáért elég csak Diderot 1792-ben megjelent Az apáca című regényére gondolni, amelyből nem egy filmváltozat is készült már. A Benedetta ezzel együtt is lehetett volna sokkal öncélúbb, istenkáromlóbb és pornografikusabb, mégsem lett az, sőt a végeredmény meglepően árnyaltnak és ízlésesnek mondható. Jó, persze, van benne Mária szoborból faragott dildó, árnyékszéken fingó apácák, kínzás, máglya, gennyes kelések és meztelen női mellek jelentős mennyiségben, ennél azonban sokkal többről szól ez a film.

IMDb

Nem Paul Verhoeven az első alkotó, aki felfedezte, hogy az egyház egyszerre biztosíthat teret a szakralitásnak és a politikai drámának, ennek megfelelően a Benedetta sem mentes a burkolt és kevésbé burkolt hatalmi csatározásoktól. A prépost püspök akar lenni, de „hiába udvarol a Vatikánnak, mint egy szajha”, tőle függ viszont a kolostort irányító apátnő sorsa, akit rögvest lefokoznak, amint Jézus Krisztus kiválaszt magának egy fiatalabb nővért a címszereplő Benedetta személyében. Az itt megtapasztalt csoda miatt – nevezetesen, hogy Benedettán megjelentek a krisztusi stigmák – pedig történetünk helyszíne, a relatíve ismeretlen Pescia mindjárt fel is kerül a térképre, amivel tulajdonképpen a helyi vallási közösség minden tagja jól jár.

Kivéve az, aki az igazság fenntartásában érdekelt. Mert Benedetta csodája finoman szólva is hagy némi kivetnivalót maga után, lévén, hogy minden alkalommal, amikor elborítják a vérző sebek, kisvártatva előkerül egy üvegszilánk vagy egy törött cserépdarab is. Az összefüggés azonban szemtanúk hiányában nem bizonyítható, így a csoda mibenlétéről lényegében az dönt, hogy kinek áll érdekében és ki tudja elég ügyesen elhitetni, hogy Benedetta Krisztus akaratának közvetítője. Akárcsak egy „itt a piros, hol a piros” játékban, csak itt nem a piros golyó, hanem Jézus birtoklása jelenti a győzelmet.

IMDb

Bár a Benedetta egy többszáz éves történetet mutat be egy meghatározott helyszínen, a téma maga bizonyos szempontból aligha lehetne aktuálisabb, mint napjainkban, a posztigazság korában, ahol az álhírek terjesztése és az érzelemkeltés egyre inkább kezdi háttérbe szorítani a tények hatalmát. Egy fanatikusan hívő közegben, ahol a vallási vezetők feltétlen bizalmat élveznek, ráadásul elméletben megvan a potenciál arra, hogy csoda történjen, veszélyes lehet szembe fordulni az árral és megdönthetetlen bizonyítékok nélkül kijelenti valamiről, hogy átverés. Pláne egy válság – Benedetta és társai esetében történetesen egy pestisjárvány – időszakában, amikor az emberek mindennél jobban szomjazzák a biztonságot és igen, a csodát.

Verhoeven filmjében az egyház nem szent, az őszinte hit az. Az előbbi csupán egy színház – nem véletlen, hogy mindjárt a film elején egy színdarab próbáinak lehetünk tanúi a kolostorban –, a tagjai pedig színészek vagy mit sem sejtő statiszták, akik az úr vagy szolga szerepét játsszák. A holland rendező alkotása ráadásul pont olyan színes a műfajok tekintetében, mint egy színház. Az egyik pillanatban egy melodrámát kapunk, a másikban egy erotikus thrillert, a harmadikban pedig egy kíméletlen szatírát. A Benedetta tele van blaszfém és találó viccekkel, például amikor a szereplők azon gúnyolódnak, hogy a kolostor a drága tandíjjal gondoskodik arról, hogy a mennyek országába kerüljenek (ahova ugye gazdag embernek nem könnyű bejutni), vagy éppenséggel az Úr bőbeszédűségén élcelődnek, amikor az a fájdalmukon keresztül szól hozzájuk.

IMDb

Benedetta, akit még kislányként adnak be az elitiskolákat megszégyenítően kompetitív és magas tandíjat követelő kolostorba, hamar kitapasztalja, hogyan működik a rendszer. Megtanulja, hogy ebben a közegben az intelligencia veszélyes, a test ellenség, ezzel szemben a már-már kéjes szenvelgésbe átcsapó szenvedés és a fájdalom egyenes út Istenhez. Erre a tudásra pedig szüksége is lesz ahhoz, hogy képes legyen ügyesen lavírozni, amikor vágy ébred benne az egyik apácatársa, egy erőszakos apja elől a kolostorba menekülő parasztlány, Bartolomea iránt. Benedettának pedig ki más kínálhatná tálcán a megoldást, mint a kislányos látomásaiban romantikus hős módjára megjelenő Jézus Krisztus, akitől a vérző sebekkel együtt gyakorlatilag zöld utat is kap a másik nővel való testi viszonyhoz. „Jézus adott nekem egy új szívet. Hatalmasat! Túl nagy az én mellkasomnak! Fogd meg! Fogd meg, milyen hatalmas!” – kiáltja oda a kicsit sem pornófilmesen hangzó mondatot Benedetta egyik éjszaka a szomszédos ágyban fekvő Bartolomeának.

A film végig lebegteti, hogy Benedetta tudatos csaló-e vagy önkívületben éli át az isteni csodákat, a Krisztusba vetett hite és a szerelme azonban mindvégig őszintének látszik. Verhoeven apácái számára a szenvedés és a szenvedély egy tőről fakad – az egyik nővér például valóságos áhítattal tekint a fából faragott műujjára és a gennyedző mellére, amelyekben az isteni megnyilatkozás egy formáját látja.

IMDb

Benedetta számára azonban a fájdalom inkább a mások meggyőzésének eszköze és a szégyen nem előfeltétele a vágynak. Nála a szeretet transzcendens, az isteni és az emberi világ nem a gyötrelem, hanem az extázis révén válik átjárhatóvá. E tekintetben pedig nincs különbség vallásos és testi élvezet között. Hiába mondja lesújtóan a Benedetta stigmáiban kételkedő apátnő, hogy az ágyban nem történnek csodák, a két szerető tapasztalata erre rácáfol. Miért ne lehetne csoda az is, ami kettejük között történik? Ki mondja meg, hogy két nő szerelme vagy egymás iránti vágya bűn? Isten biztosan nem. Minden azon múlik, ki hogyan interpretálja az eseményeket és ki tudja meggyőzően eladni a saját véleményét nagybetűs igazságként.

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: