A Fehér zaj, ez már a bemutató után bő két héttel egészen világosan látszik, megosztó film. Nehéz szó nélkül elmenni mellette. Sokak számára érthetetlen, nehezen befogadható, zavaros, talán nyomasztó is. Ez a fajta fogadtatás egyáltalán nem meglepő. Talán nagyvonalú mindezt azzal elintézni, hogy ez van, ez egy ilyen történet, egy ilyen film – mégis hajlok rá, hogy azt mondjam: a helyzet pont ez. Hogy egy másik fontos amerikai regényíró, Jonathan Franzen szavát, pontosabban önéletrajzi írásának címét kölcsönözzem: diszkomfortzóna. A Fehér zaj diszkomfortzóna. A szorongató, nyomasztó, zűrzavaros világról, a kényelmetlen kérdésekről született egy szorongató, kényelmetlen film. Noah Baumbach filmje egyébként is markáns, jól látható körvonalakkal rendelkező alkotás.

Netflix

Ennyit az előrevetett lábjegyzetről. És akkor nézzük részletesen.

Amikor egy meglehetősen kontúros regényből készül filmadaptáció, mindig felmerül a kérdés: képes-e a mozifeldolgozás megjeleníteni azt, amit a regény képvisel, egyáltalán szükséges-e, hogy képviselje azt, elszakadhat-e, elemelkedhet-e a film az írott szövegtől. Hol a határ? Meddig merészkedhet a feldolgozó? Általános megoldás, univerzális megfejtés nincs. Filmje és regénye válogatja, hogy egy ilyen jócskán megúszós választ adjak. Láttunk már példát erre is, arra is. A Fehér zaj esetében azonban kifejezetten lényeges kérdés a film alapjául szolgáló mű és a mozgóképes változat viszonya.

Don DeLillo, az amerikai posztmodern irodalom egyik kulcsfigurája 1985-ben jelentette meg azt a regényt, amelyik egyszerre kulcsmű (mármint nemcsak a szerző pályáján, hanem az ötvenes évektől a kilencvenesekig ívelő irányzatban is), és a szerző áttörését jelentő munka, az az alkotás, amellyel a jelenleg 86 éves szerző szélesebb közönséghez is eljutott. A regény nagyon-nagyon nyolcvanas évek: témái a szélesedő és egyre színes-szélesvásznúbb fogyasztói társadalom (a regény eredeti címe Panasonic, a címadást a Panasonic Corporation tiltotta le annak idején), maga a burjánzó és fetisizálódó fogyasztás, a sztárkultusz, a tárgykultúra, a széthulló családok, a felületes és kiüresedő emberi kapcsolatok, az egyre nagyobb teret nyerő mediatizáltság.

Netflix

A főhős, Jack Gladney Hitler-tanszéket vezet egy kisvárosi egyetemen, habár ő maga szinte egyáltalán nem tud németül, egyik kollégája egy New Yorkból odakerült feketeöves neurotikus, aki párhuzamos Elvis-stúdiumot visz. Jack felesége, Babette egy rejtélyes tablettát szed, mert betegesen retteg a haláltól, amitől egyébként maga Jack is. Egy csomó korábbi házasságból van egy csomó gyerekük, a családi életük karikaturisztikusan zavaros. A kisváros életét időközben egy toxikus esemény dúlja fel: mérgező anyag kerül a levegőbe, aminek a hatását senki nem ismeri pontosan, azonban a közösséget pánikszerűen kitelepítik.

A Fehér zaj hangütése és alapvetése az abszurd és a groteszk, mindez persze maró gúnyban és iróniában meghempergetve. Mások mellett a Talking Heads nyolcvanas évek közepi popzenéjét, vagy Laurie Anderson korabeli zenei-multimédia-kísérleteit hozhatjuk párhuzamként – nem meglepő egyébként, hogy a Fehér zaj filmváltozatának emlékezetes filmdala, az LCD Soundsystem New Body Rhumba című száma az előbb említett New York-i artpop-zenekar korabeli dalaira hajaz (a film záróképsora pedig egyenesen egy beépített videóklip; a fogyasztás szentélyében zajló össztánc alatt nem tudunk nem a Music Televisionre és nyolcvanas éveket újdonságként meghatározó zenei mozgóképes műfajra gondolni).

Mondhatnám, csodálom, hogy a DeLillo-műből Noel Baumbach rendező filmet tudott készíteni, de máris cáfolom magamat, hiszen filmet szinte mindenből lehet készíteni. A kérdés az, milyen feladatot ad a filmkészítőnek, hogy egy ilyen elbeszélést a vászonra alkalmazzon. Egy zárójeles megjegyzés Baumbachról, csak az ismétlés kedvéért: ő rendezte többek közt a Házassági történet című filmet is, ahol a főszereplő a Fehér zajhoz hasonlóan Adam Driver, aki ez alkalommal a negyven felé közeledő, jóvágású, szuggesztív, bár már pocakos értelmiségi figuráját hozza. A feleségét pedig az a Greta Gerwig alakítja, aki a valóságban meg a rendező, Noah Baumbach partnere, a rendező Greenberg, Amerikai álomlány, és Frances Ha című filmjeinek főszereplője, utóbbi kettőt és az idén a mozikba kerülő Barbie-t együtt is írták.

Szóval ott tartottunk, hogy minden kétséget kizáróan nem volt könnyű feladat érvényes és nézhető filmet készíteni az alapul szolgáló DeLillo-regényből – ám a jó hír az, hogy Noah Baumbachnak mégis sikerült. Természetesen áldozatul esett a posztmodern regény szövevényes, rétegzett, metasíkokkal és kulturális hiperlinkekkel teli eredeti világa, melyben a textus legalább annyira lényeges, mint az elbeszélés, ám sikerült átemelni a lényeges történetszálakat, de ami a legfontosabb, a film megőrizte a jellegzetes hangulatot, a szöveg és az elbeszélés miliőjét és levegőjét, azt az egyszerre riasztó, nyomasztó és mégis vicces, sőt bizonyos pontokon kifejezetten nevetésre ingerlően groteszk és ironikus hangütést, ami az írott Fehér zaj sajátja. Egyébként tényleg nem könnyű néznivaló, nem könnyű menet.

Netflix

A november végén néhány amerikai moziban, majd december végén a Netflixen bemutatott Fehér zajjal kapcsolatos leginkább revelatív felismerés egyébként az, hogy mennyire érvényes 2022-ben, vagy 2023-ban is. Főleg a 2020-as, 2021-es (és részint 2022-es) járvány- és lezárásévek után, melynek teljes körű művészi, filozófiai és szociológiai feldolgozása egyelőre azért várat még magára. Persze a Fehér zaj nagyon nem karanténmozi, annál sokkal elemeltebb, sokkal szélesebb, tágasabb a perspektívája. Inkább – fordítva egyet a logikán – azt mondhatjuk, hogy az elmúlt években azok kérdések kerültek a korábbinál is élesebb megvilágításba, amelyeket Don DeLillo már 1985-ben is – igen jó szemmel – látott.

És azóta csak fokozódott a helyzet.

Nem tudunk mit kezdeni a halállal. Nem tudunk mit kezdeni az elmúlással. Nem tudunk mit kezdeni a kézzel nem megfoghatóval, a meg nem érinthetővel, a meg nem vásárolhatóval.

Nem tudunk mit kezdeni a hírekkel – és tegyük hozzá: ha már egy 1985-ös szerző fantáziáját is izgatta, hogy miként szövik át, miként befolyásolják, teszik ilyen-olyan fénytörésbe az életünket, mit mondjunk most. Különösen vicces ezt egy internetes lap „hasábjain” leírni. De nem tudunk mit kezdeni a veszéllyel sem. Nem tudunk mit kezdeni a nem garantált biztonsággal. Nem tudunk mit kezdeni bármivel, ami kimozdít minket abból a beásott, bebetonozott szemlélői-beszélői pozícióból, amit komfortzónának nevezett el életmód-giccsnyelv.

Válaszok pedig nincsenek, legfeljebb kérdések, amelyek, ha elég élesen és elég világosan, és tegyük hozzá, a téma súlyához méltó módon, kellően szorongatóan maradnak velünk egy film, esetünkben a Fehér zaj bő két órája után, akkor az a film jól tette a dolgát.

Az amerikai regény nagymesterének kérdései a mozgóképen is aktuálisak - és betalálnak

A katasztrófa után újra kinyitott a szupermarket. Ez a jó hír, a rossz az, hogy a márkajelzés nélküli termékek kevésbé észrevehetők, viszont a legolcsóbbak. A kortárs amerikai regény nagymesterének fő művéből, a Fehér zajból készült filmben távozni kell a paradicsomból, de van visszatérés.

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: