Először is: a válás sosem kellemes, a Házassági történet mégsem kellemetlen film: mondhatni, barátságos. Szinte hívogató. Jó benne lenni, nem idegesíti az embert, otthonosak a képei, csodásak, élettel teliek a színei, Randy Newman zenéje szinte gátlástalanul gyengéd.

Noah Baumbach nem hülye, hanem ösztönösen is zseniális rendező (például Woody Allen és John Cassavetes nyomdokain haladva is olykor), nyilván tudja, hogy ha arról szeretne mesélni, amiről szeretne, nincs értelme eltolni magától a nézőjét. Ez a film ugyanis nem arról szól, amiről általában az ilyesfajta „válós filmek” szoktak. Nem azon kesereg, búsong, hogy a szerelemnek múlnia kell. Hanem azt adja át, bámulatos, szinte észrevétlen gesztusokkal, trükkösen, sokat jelentő apróságok ábrázolásával, hogy

mi a frászt kezdjünk válás közben és után azzal a szeretettel, ami megmaradt a másik iránt? Mihez kezdjünk ezzel a fájdalommal?

Az olyan filmsikerek, mint például a Kramer kontra Kramer, bravúrosan generáltak társadalmi vitákat: hogyan változnak a szülői szerepek, kinek, meddig tart a felelőssége, a köz véleménye szerint ki menekülhet, és mi elől, ki nem, stb. Ezekről remekül lehetett vitázni kisebb-nagyobb társaságokban, ám a Házassági történet leginkább azért remekmű, mert egyszerű, csúcsminőségű eszközökkel átadja: az átadhatatlant. Az érzést, hogy milyen mocskosul nehéz új életet kezdeni úgy, hogy a szívünk egyik fontos darabja benne maradt egy kapcsolatban.

Netflix

Nicole és Charlie házasságában nem volt semmi extrém. Művészpár: a férfi rendező, a nő színésznő. Bolondok, mint a művészek általában, de tisztelték egymást, és szeretetben nevelték kisfiúkat. Nem volt köztük fizikai, vagy lelki erőszak, komoly megaláztatások. Hoztak egymásért áldozatokat, aztán már egyre kevesebbet. Tulajdonképpen átlagemberek. Átlagválók. Aztán elmennek ügyvédhez. És onnantól nincs tovább – elindul a nyiszálás. Aminek nyilván sírás lesz a vége – a vászon mindkét oldalán.

Baumbach nem csak főszereplő párosát, hanem mellékszereplő figuráit is mesteri könnyedséggel rajzoltatja meg színészeivel, három ügyvédkaraktere legalább annyira feledhetetlen, mint Johansson és Driver finom játéka. Laura Dern és Ray Liotta lelketlen, dörzsölt védőként ugrasztják össze a zavarodott feleket, Alan Alda pedig, (aki lehet, csak azért nem lett lelketlen és dörzsölt, mert nem elég tehetséges hozzá) emberséges, öreg jogászként mutatja be, miért lehetetlen balhé nélkül válni, ha az ember elmegy ügyvédhez.

Netflix

A Házassági történet bámulatosan kiegyensúlyozott film: ha Driver kap egy látványos kiborulást, Johannson is megteheti ugyanezt, ha az egyik kiénekelheti magából a bánatát, Baumbachnál rögtön utána a másik is megteheti ugyanezt – mindenkinek vannak sérelmei, mindenki gyászol valamit. Aha, igen: mindenkinek igaza van. De mégsem lesz ez az „egyet ide, egyet oda” dramaturgiai szerkezet mechanikus, mert nem az lesz számunkra a legfontosabb a film után, hogy Nicole és Charlie miért válik, kinek a hibájából. Hanem...

Hanem hogy milyen erővel hat például az a jelenet, amikor Charlie rájön arra, hogy fiának sem lesz olyan fontos ezentúl, mint amilyen pár hónappal ezelőttig volt: megérkezik a Los Angeles-i házhoz, ahol Nicole lakik, közeledne Henry (Azhy Robertson) felé, de ő inkább a játékával foglalkozik. Driver szemében bizony ott van a felismerés, hogy mit is akarok tulajdonképpen? Azt, hogy a gyerekem minden egyes találkozáskor összeomoljon? Nyilván nem, hisz mindenki azt szeretné, hogy a megváltozott helyzethez képest kiegyensúlyozott kisemberként éljen – de abban a pillanatban

ott van a veszteség is, amit nem lehet megspórolni. Ami az enyém. Amit nem lehet kikerülni. Ami van. Ez van.

A Házassági történet gyönyörű „ez van”-film. Nem üzen semmit, nem szónokol, nem küldi a megoldást. Megmutat. Szépen rámutat, egyszerre intellektuális és nagyon is hollywoodi módon, például arra, hogy milyen érzés, amikor egyszerre három ajtó csukódik be előtted egy olyan házban, ahol jó ideig te voltál az egyik legfontosabb vendég. Hogyan leszel szellem a régi életed új életében.

Netflix

Ez a film legfeljebb csak annyit mond, nem mondhat mást, hogy túl kell élni. Hadd fájjon. Mert tényleg ott hagyjuk a másiknál azt a darabot. Övé marad örökké. Hazudhatjuk, hogy kinő, de nem fog. Ez a darab ahhoz kicsi, hogy értelme legyen egy kapcsolatot folytatni, de ahhoz túl nagy, hogy ne érezzük, mennyire hiányzik belőlünk. Ahhoz túl nagy, hogy ne érezzük örökké a helyét.

A tintahal és a bálna című filmjébe Noah Baumbach saját szülei válását dolgozta bele – ebbe, most, a sajátját. Nyolc évig voltak házasok Jennifer Jason Leigh-vel. A színésznő épp a minap nyilatkozta, hogy látta a filmet. És tetszett neki. Szerette. Lehet ennél szebbet kapni egy ex-feleségtől?

Lehet ennél szebb, hasznosabb, együttérzőbb filmet készíteni a válásról? Szerintem nem lehet.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: