A padláson élő pénisz és a rémálom-anya követhetetlen kavalkádjába húz be a horror Woody Allenje
Harmadik filmjével jelentkezett a negyven alatti filmes generáció egyik legígéretesebb rendezője, az amerikai Ari Aster. Elmentünk a moziba az Amitől félünk című filmért, és nagyot néztünk.
Nem meglepő, hogy igen nagy érdeklődés előzte meg a 36 éves amerikai rendező, Ari Aster új filmjét. Már a 2018-as Örökség című debütáló munkájával markánsan letette a névjegyét, saját színt hozott az újiskolás horrorba, a részben Budapest környékén, Budakeszin forgatott arthouse folkborzongás, a 2019-es Fehér éjszakák (Midsommar) pedig már végképp nyilvánvalóvá tette, hogy karakteres rendezővel van dolgunk, aki mellett nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni. Hát, tényleg nem lehet.
A gyerekkora óta horrorrajongó Aster megosztó alkotó. A most bemutatott grandiózus, több mint háromórás Amitől félünk (Beau Is Afraid) nem ismétli az előző filmjeit, igaz az első kettő is eléggé különbözött egymástól. Ami összekötötte őket, az a horror és az abszurd egészen sajátos keresztezése, ami Aster előző filmjeiben inkább volt mozgalmas, izgalmas, és újszerű – és csak néha fárasztó.
Nos, ami a fárasztást illeti, az Amitől félünk igen komoly kihívások elé állítja nézőt. Nemcsak azzal, hogy meddig kell a moziszékben ülnünk (minimum 179 percig – Aster amúgy eredetileg még hosszabbra, négyórásra tervezte a filmet), hanem azzal is, amit a vásznon látunk. Persze azzal, hogy egy film próbára tesz bennünket, önmagában még nincs baj, hosszan sorolhatnánk a jóleső példákat (a Sátántangótól bármeddig). Az új Aster-film azonban a szó legrosszabb értelmében fárasztó: túl sok, túl tömény, túl zavaros, túl hosszú, és – miközben egyébként egy utazás metaforikus történetét beszéli el – valójában nem tart és nem vezet sehonnan sehová. Se füle, se farka. És még egyéb bajok is vannak vele.
A film előzetese:
A film, címéhez méltóan, tömény rémálom. Beau Wasserman – akit Joaquin Phoenix és Armen Nahapetian alakít – egy metropolisz (nincs kimondva, de vélhetően New York) már eleve parodisztikusra, szélsőségesen groteszkre formált, karikatúraszerű, lerobbant negyedében él. Ismerős, szinte közhelyes szcenárió: telegraffitizett falak, falanszterszerű szűk folyosók, üvöltöző szomszédok, bűnözés. Éjszakánként titokzatos alakok üzeneteket csúsztatnak be az ajtó alatt, hogy Beau tekerje le az ordító zenét, miközben néma csend van a lakásában. Az utcán képregényszerű események, meztelen emberek rohangásznak fel-alá, kattant fazonok motyognak maguk elé, verekedések, rablások, egy hulla az út közepén. Ami a képregényjelleget illeti:
azt mindenképp föl kell írnunk Aster javára, hogy nagyon érzi azt a sávot, ahol nevetünk is, rettegünk is, ami olyan is, mint a valóság, meg nem is.
Beau természetesen terápiára is jár, elég gyorsan kiderül, hogy gondja van a kapcsolatokkal és a szexszel, zavaros, rendezetlen, vélhetően zűrös a viszonya az anyjával, a háttérben egy autoriter szülő képe sejlik fel, aki agyonszeretgeti, agyonellenőrzi a fiát. A főhős éppen indulni készül hozzá, haza: apja és anyja házassági évfordulója közeleg, de ugyanazon a napon az apja halálára is emlékeznek majd. Egy újabb groteszk motívum, de nem az utolsó: Beau apja az esküvő napján a nászágyban, aktus közben halt meg.
Az őrület ezen a ponton szabadul el. Az indulás körüli felfordulásban a kulcsot kilopják az zárból és a bőröndöt a lakás előtti folyosóról, aztán Beau kizárja magát a házból is, a bankkártyáját letiltják, meztelenül rohangászik az utcán – értjük, értjük: hősünket kizárták az életéből, ami talán sosem volt az övé. Itt az ideje, hogy elinduljon élni, hogy megtalálja vagy visszaszerezze az életet.
Itt az egyik komoly probléma Aster filmjével. Miközben szimbólumok erdején (egyébként szó szerint is, de erről később) vezet az utunk, és groteszk képek tömkelegével bombáz minket a rendező, valójában
szinte az első pillanattól készen kapjuk a megfejtést, a megfejtéseket.
Rossz szülő-gyerek-kapcsolat, pipa, a gyerekét leuraló anya, pipa, egy családi trauma, ami súlyos árnyékot vet a következő sok-sok évre, pipa, egy felnőni képtelen „örök gyerek”, pipa, egy gyerekként is öreges kisfiú, pipa. A film valójában nem hív arra, hogy mi bontsuk ki a lényeget, nincs titka, nem húz be a közös játékba, hanem – miközben rettentően szimbolikus akar lenni minden szinten – ugyanúgy ural le bennünket, ahogy Mona, Beau anyja (Patti LuPone és Zoe Lister-Jones, az előbbi tényleg kőkeményen tolja az időskori szülőt) uralja le a fiát. Ráadásul a film nyelvezete gyakran olcsó pszichologizálás.
Ari Aster ráadásul olyan töményen tolja ránk a poszt-freudi, poszt-jungi narratívát, és a pszichohorror-köntösbe öltöztetett Woody Allen-es effekteket, hogy a szó átvitt, de valójában a szó szoros értelmében sem kapunk levegőt. Az őrületkavalkád egy percre sem áll le. Érdekes egyébként, hogy amikor Aster ereszt kicsit a szorításon, például abban az elmélázó jelentben, ahol felhangzik a Bread (később Boy George által is feldolgozott) Everything I Own című dala, mennyivel jobban kezd működni minden.
Beau haza akar jutni, hiszen nem okozhat csalódást az anyjának (a film munkacíme egyébként Disappontment Blvd. volt) Végeláthatatlan utazás, valóságos odüsszeia veszi kezdetét, miközben tovább záporoznak a rémálmokból ismerős képek, amelyek összekeverednek az elmúlt évekből jól ismert, mindennapi társadalmi, közösségi horrorokkal. Egy „rendes” amerikai család, amelyről szépen lassan kiderül, hogy egyáltalán nem rendes, egy kibukott, fenyegetőző tinédzserlány, aki végül festéket iszik, és meghal, egy háborús traumákban megkattant katona, aki az erdőben üldözi a hősünket, aki végül megszökik a családtól, amely – ismét a témánál vagyunk – ugyancsak a szeretetével nyomja agyon Beau-t. Közben folyamatosan előkerül a víz motívuma (Wasserman!), amely itt egyszerre szimbolizálja a filmet indító anyaméh biztonságát, a megmerítkezést, a főhős életét elárasztó drámát, és a nagy ismeretlent.
Aztán jön egy valóságos és szimbolikus erdő, ahol egy fura kommuna – nem tudjuk eldönteni, hogy hippik, vagy stilizált, pszichedelikusan elemelt mesehősök – színpadra állítja a főhős élete drámáját. De ez sem tart sokáig, a fura idillt mészárlás szakítja félbe. Végül eljutunk az anya házához, ahol megkezdődik a végjáték, felmegyünk egy különös padlásra (szimbólum!), találkozunk a főhős fogolyként tartott ikertestvérével vagy másolatával (szimbólum!), valamint egy hatalmas pénisz-szörnnyel, ami, vagy aki természetesen tudjuk, mit szimbolizál. És itt sincs vége.
Amikor ezen a ponton az órámra néztem, azt láttam, hogy még mindig jó fél óra hátra van a filmből.
A kevesebb itt egész biztosan több lett volna. Nem tudom, volt-e bárki Ari Aster környezetében, aki alkotótársként felhívja a figyelmét arra, hogy több szinten is gond van a filmjével. Túltermelési és túlterhelési válság sújtja, és bár a koncepció világos, mégsem áll össze az egész. Ráadásul nincs, ami ellenpontozza az Amitől félünk ötlet- és őrületcunamiját. Olyan, mintha ennek a tömény rémálomnak nem volna előzménye és kontextusa. Mintha egy hideglelős éjszaka előtt nem feküdtünk volna le, nem világos, hogy honnan és mihez képest került ebbe a lehetetlen labirintusba Beau.
Egy idő után mindenből túl sok lesz, a folyamatos dramaturgiai petárdadurrogtatás csak mulatságossá válik. Hiába jut eszünkbe a filmről Franz Kafka, James Joyce, David Lynch, Wes Anderson, vagy a DC-képregények, és hiába mondhatjuk azt, hogy nem kérdés, létezik egy Ari Aster-világ és -hangulat, ez a film sajnos alaposan félrement. Nagy ziccer volt, de ez még kapufának is csak nagy jóindulattal nevezhető.
Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
