Az mindig jó, ha egy film őszinte, mélyen az alkotók szívéből érkező önvallomás, szózatnak is beillő sóhaj azon kérdésekről, amelyek a filmkészítők életének legfontosabb témái.

Egy ilyen leírásról a legtöbben nyilván Ingmar Bergman fekete-fehér, mélyen metaforikus, súlyos művészfilmjeire vagy legalábbis a kőkemény gyerekkorból az utcai törvényei alapján felnőtt, a nyomorból kikapaszkodott hétköznapi hősök önéletrajzi drámáira gondolnak. Pedig egy hollywoodi popcornmozi is lehet ilyen: ezt mutatja meg A kaszkadőr című akcióvígjáték, vagy talán azt is lehet mondani, hogy akciófilm-paródia.

Ezt a filmet ugyanis David Leitch rendezte, akiről ma talán sokan már csak azt tudják, hogy ő volt az egyik rendezője a hatalmas sikert elérő John Wicknek Keanu Reevesszel, az Atomszőkének Charlize Theronnal és a Deadpool 2-nek Ryan Reynoldsszal. De A kaszkadőr szempontjából ez szinte nem is számít, csak Leitch előélete: ő ugyanis Hollywood egyik legmenőbb kaszkadőre volt, ő „helyettesítette” Brad Pittet a legrázósabb jelenetekben öt filmben is, de Matt Damonnak is ő volt az állandó dublőre több filmben, köztük a részben épp a harcjelenetek koreográfiája miatt annyira híres A Bourne-ultimátumban.

Universal Pictures

Szóval ha valaki tudja, milyen kaszkadőrnek lenni Hollywoodban, az ő. És David Leitch rövid de velős válasza erre a kérdésre az, hogy

hát elég szar. De még így is jó.

Az ember örök második egy pojáca mögött, aki nem győzi azt hazudni minden újságírónak, hogy amúgy ő csinálja meg az összes kaszkadőrmutatványát a filmjeiben, noha a kaszkadőr valójában – némiképp jogosan – úgy érzi, hogy ha ő nincs, akkor a filmből se lesz semmi, vagy legalábbis semmi olyan, amire bárki is felfigyelne. Ehhez képest a nevüket se tudja senki, a stáblistán is ki tudja, hányadik helyre vannak kiírva. Amúgy meg az egész rohadtul fáj, amit persze elviselnek, elviselik, hogy hát azért igenis fáj, ha az embert jelenetenként egyszer felgyújtják, és a jelenetet tizenhétszer kell felvenni, mire a rendezőnek is megfelel, és elviselik, hogy fáj, ha le kell gurulni egy sziklás hegyoldalon – csak legalább kapnának érte némi elismerést.

De nem kapnak. A filmszakmában szinte mindenért jár Oscar-díj, de a kaszkadőröknek, hiába viszik el a kékre-zöldre vert hátukon az egészet, nem, sőt, amióta leforgatták A kaszkadőrt, a díjakról döntő Amerikai Filmakadémia mintha még direkt a szemükbe is akart volna köpni: bejelentették, hogy húsz év után először, hosszas megfontolás után mégis bevezetnek egy új díjkategóriát – ami ezúttal sem a kaszkadőröké volt, akik már harminc éve lobbiznak a díjért, és telepanaszkodják az újságokat azzal, milyen érzés otthon, egyedül egy Bud Lighttal a kezükben nézni az Oscar-gálát, ahol az összes kollégájuk és barátjuk szmokingban ül a helyszínen, csak őket nem hívja senki.

Universal Pictures

Hát sokat elmond erről a filmről, hogy ez – hogy a kaszkadőröknek nem jár Oscar-díj – kábé a tizedik percben hangzik el benne. Mert ez a film nemcsak David Leitch, de általa az egész kaszkadőrszakma panaszáriája, vagy szebb szóval mondva: jogos elégtétele annyi év után. Egy jogos kérés arra, hogy „valaki figyeljen már oda egy kicsit ránk is, az isten verje meg!”

Persze a lehető legmeglepőbb lenne, ha egy dühös panaszáradat egyrészt jól sikerült filmmé válna, másrészt ha a világon bárkit is érdekelne pár szomorú szakmabelin kívül, és hála az égnek ezt David Leitch és az azonos című, negyven évvel ezelőtti sorozat alapján a forgatókönyvet megíró Drew Pearce is tökéletesen jól tudják. Így aztán ez a panaszáradat csak egy ironikus és önironikus, rengeteg humorba csomagolt kikacsintás – vagy inkább folyamatos kacsintgatás –, amiben az a legjobb, hogy egyáltalán nem kell ugyan komolyan venni, de azért mégis érezzük, hogy

nem üres, súlytalan és tét nélküli viccelődésről van szó, mert a röhögés mélyén igenis ott van a lélek.

És hány akcióvígjátékról mondható ez el? Épp ettől lesz annyira szerethető A kaszkadőr: a komolyan vett komolytalankodás az egyik legjobb „műfaj” a filmezésben. Mintha az alkotók egyrészt panaszkodnának, de közben azért röhögnének is magukon, sőt, még azt is hozzátennék kábé minden egyes jelenet végén, hogy de igen, azért akkor is ez a legjobb szakma a világon.

Universal Pictures

A sztori – természetesen – egy kaszkadőrről szól, aki egy igazi tehetségtelen pojáca állandó dublőre, ennek ellenére imádja a szakmáját, jó is benne, remekül is alakul az élete egy nagy szerelemmel az egyik operatőr iránt. Amíg aztán az egyik mutatványa balul nem sül el, el nem törik a gerince, és örökre ki nem lép a filmek világából. De a filmekben az örökre mindig csak a következő jelentig tart, itt épp addig, amíg a rég nem látott szerelem, aki azóta operatőrből rendezővé lépett elő, vissza nem hívja egy forgatásra kaszkadőrnek. Ahol aztán kiderül, korántsem csak a filmben kellene tevékenykednie, de pár elég rázós ügy miatt a valóságban is veszélybe kerül az élete.

Amiből már sejthető, nem is csak akciófilmről, vígjátékról vagy paródiáról van szó, de romantikus filmről is. De igazából tök mindegy, mert mindez teljesen jól működik együtt, épp attól a lazaságtól, ami a filmből áradó végtelen mennyiségű öniróniából következik. De valószínűleg, akármilyen szimpatikus is, ez a lazaság se lenne elég egy jó filmhez, ahhoz azért kell az ötletes és okos forgatókönyv is. Amelynek az agya nem is csak a már emlegetett kikacsintós, de azért mégis átélhető problémafelvetésekben érhető tetten, de a romantikus szálban is: minden humortól függetlenül is kiemelkedő jelenet az, amelyben a rendező (Emily Blunt) a forgatáson úgy tesz, mintha a film forgatókönyvét ismertetné a beugró kaszkadőrrel (Ryan Gosling), pedig valójában semmi másról nem beszél, mint kettejük vakvágányra futott kapcsolatáról és arról, hogyan élte meg ő a meg nem magyarázott szakítást. Ebben a jelenetben minden a helyén van: ahogy Emily Blunt nyeregben érzi magát (ez vizuálisan is remek a magas rendezői székben ülő nővel és az előtte a kaszkadőrként a földön fetrengő férfival), ahogy a sértettségét pikírtséggel palástolja, de minden szavából süt a titkolni akart fájdalom is, és ahogy Ryan Gosling szembesül a helyzet abszurditásával a teljes stáb előtt, de mégis meg akar felelni a nőnek, akit szeret, és bocsánatot akar kérni, még magát kinevettetve is.

Igazából egy ilyen jelenetért már megéri megnézni egy filmet.

A kaszkadőr

Universal Pictures

Amelynek persze ezen túl is sok erénye van, ha azért nem is ennyire jól eltalált a jelenetek többsége. A poénok általában ülnek, jól megtalálják a kellemes mezsgyét trash és a kifinomultabb humor között (lásd például a bedrogozott és ezért mindenütt unikornisokat látó Gosling jeleneteit), az alapsztori egészen komollyá változik a végére hosszú és konzekvens építkezés után, tulajdonképpen egy teljesen korrekt krimi áll össze az eleinte blődlinek gondolt történetből, és persze – naná – csodajók a kaszkadőrjelenetek is, amelyeket, ahogy azt kell, kaszkadőrök segítségével vettek fel, és akiket ezúttal a stáblista alatt szépen be is mutatnak. Ráadásul Blunt és Gosling is kifejezetten jók, nemcsak „ahhoz képest”, de a humoron kívül a komolyabban vett részek sem botladoznak a játékuk miatt.

De még ha nem is így lenne, az önvallomásos jelleg miatt akkor is kiemelkedne A kaszkadőr a hollywoodi kasszasikerfilmek közül. Ha minden bevételmaximalizálási céllal létrejött látványfilmnek lenne legalább ennyi súlya, ha mindegyikről legalább ennyire sütne, hogy tényleg fontos volt elkészítenie az alkotóinak, egy sokkal jobb világban élnénk. Legalábbis ami a filmeket illeti.