Hát mi folyik itt Gyöngyösön? – Fura zenék kedves embereknek a Fekete Zajon
Szubjektív élménybeszámoló az underground zenék öt napon át tartó mátrai örömünnepéről, a Fekete Zaj Fesztiválról.
Egyetlen hely van az országban augusztus közepén, ahol biztosan senki sem teszi fel nekem azt a kérdést, hogy „Úristen, te nem sülsz meg feketében?” Ez a hely pedig nem más, mint a Gyöngyös közelében lévő Sástó, ahol – a turistákat leszámítva – nagyjából mindenki feketében van. Itt tartották meg immár 15. alkalommal az egyik legkisebb és legszerethetőbb hazai fesztivált, a Fekete Zajt.
A Fekete Zaj természetközeli és emberléptékű hely, amelynek közönségét a zene szeretete forrasztja egybe. Itt az alapvetően visszahúzódó személyiségek is könnyen megnyílnak egymásnak, mindenki kedves, az emberek ismeretlenül is előzékenyek a másikkal, még azelőtt segítenek rajtad, hogy szólnál nekik. Mintha egy másik világba csöppennél az egymás mellett elsuhanós, sokszor közönyös Budapest után.
Ez a fajta bensőségesség jellemzi a fesztivál méretét és a közönség összetételét is: vannak itt fiatalok és régebb óta fiatalok, családosok kisgyerekekkel vagy kutyákkal, és különböző zenei szubkultúrák képviselői (gótok, punkok, alterosok, extrém metálosok) léteznek egymás mellett a legnagyobb harmóniában.
Olyan biztonságos oázis ez a hely, ahol senkit nem ér beszólás a megjelenése, ízlése, etnikuma, nemi hovatartozása, szexuális irányultsága okán, és a szervezők figyelnek is arra, hogy ez így maradjon: erre ügyelt az idei fesztiválon debütáló Közbelépő nevű projektjük is.
A zenei felhozatalt tekintve a posztpunktól és darkwave-től a black metalig, a posztrocktól az indusztriálon át a kísérleti elektronikáig, az ambienttől a breakcore-ig számos rétegzenei műfaj kedvelője megtalálhatja a számításait. De van itt dreampop, magyar alternatív zene, és nyitottak a hip-hop felé is, a lényeg, hogy eredeti, izgalmas és határátlépő zene legyen, egy kis csavarral és egy cseppnyi sötét árnyalattal. Halálhörgés és éteri vokálok, lágy hangok és menetelős ütemek váltják egymást napszaktól és színpadtól függően. Öt helyszínen vannak koncertek, ebből három színpad van a fesztiválnak otthont adó kemping területén, egy a kemping melletti csónakázótóban lévő apró szigeten, egy másik pedig a fesztivál idejére esténként fényfestéssel megvilágított sástói erdőben, a kilátó lábánál.
A koncertek mellett napközben is számtalan programlehetőséget kínál a fesztivál, beszélgetős és alkotó workshopok, filmfesztivál, retró video- és szerepjátékos játszóház egyaránt várja az érdeklődőket. Olyan civil szervezetek is vendégeskednek itt, mint a Budapest Bike Maffia és a Food Not Bombs. Az éjszakai bulik után pedig felüdülésként hat túrázni a környező erdőkben, ahol a fesztivál idejére telepített installációkba, kiállításokba, de még pop-up minikoncertekbe is belefuthatunk. Lehet libegőzni és csónakázni is, vagy egyszerűen csak elnyúlni a szomorúfüzek árnyékában a tóparton, rendkívül közvetlen kacsák társaságában.
Az öt nap alatt közel sem tudtam annyi koncerten ott lenni, mint amennyit elterveztem, de talán sikerül felvillantani valamit abból a hihetetlenül diverz zenei flórából, ami évről évre szárba szökken a Mátrában a Fekete Zaj Fesztivál idején.
A megérkezés a sátorverés fáradalmaival telt, így fájó szívvel, de ki kellett hagynom több érdekesnek ígérkező koncertet is (mint például az experimentális jazz-rockot játszó litván Kanalizacijáét, amelyről Malomfesztet megjárt kollégám is írt).
Az első nap az új-holland-hullámos Staatseinde bulija rúgta be a fesztiválkaput. Zenéjüket leginkább úgy lehet jellemezni, mint a Kraftwerk és a New Order találkozását egymással és a pszichedelikumokkal egy nagy narancssárga űrhajón. Nyolcvanas éveket idéző, analóg szintik, elektro-punkos agyeldobás, röhejesen ellenállhatatlan Bundesliga-frizurák, Star Trek-szerű uniformis, teátrális gesztusok, egyszerre vérprofi és halál laza színpadi (és színpadon túli) jelenlét. Energiájuk ragadós volt, rendesen átmozgatták közönségüket – egy ponton észrevettem a szemem sarkából a mellettem vízszintes helyzetben a kordonon átkúszó mulletes fazont, ahogy lejön ő is közénk táncolni. Koncertjük még a biztonsági őrnek is tetszett, olyannyira, hogy megkért minket, csináljunk már egy videót róluk a telefonjával.
Kis kitérő a biztonsági őrökről: merthogy a Fekete Zaj univerzumában még ők is extrán jófejek, nyoma sincs a befeszülős-kekeckedős attitűdnek, ezért is hatalmas piros (vagyis fekete) pont a fesztiválnak.
Az este zeneileg legérdekesebb koncertjét az Omni Selassi adta. A két dobossal és egy gitáros-szintissel felálló svájci triónak meghökkentően sokféle hangzása van, és ezek természetes könnyedséggel váltják egymást a zenéjükben. Talán ez volt az idei fesztiválon az egyik legőrültebben táncolhatatlan zene, amire emberek mégis táncoltak…
A pénteki napon volt relaxációs gyakorlat a kacsák között áramló, neoklasszikus ambientre (Wave of Sound), progresszív viking metál (Enslaved), posztpunk az energikusabb fajtából (Whispering Sons), légies shoegaze (Molly) és az egyik legjobb és leghangosabb instrumentális zenét játszó magyar zenekar, a pozvakowski is színpadra lépett.
Zenéjük annyira jó, hogy az ember reflexből lehunyná a szemét, hogy jobban hallja, de érdemes nyitott szemmel fülelni az előadásuk alatt. A zenekar teljes jogú tagja ugyanis egy vizuális művész, aki analóg gépekkel vetített, 16 mm-es archív felvételekkel kíséri és emeli multimediális élménnyé a pozvakowski koncertjeit. Az állampárti idők propagandájának mementói, ipari, katonai oktatóanyagok filmkockái peregnek egymás mellett – sokszor tökéletes összhangban a zene folyamával. Művészetük egyszerre dolgoztatja meg az elmét és hat elsöprő erővel a tudatalattira.
A Tender Youth fiatal dán együttes avant-garde rockja a punkos hév és az érzékeny búsongás elegye volt a nagyszínpadon, és a nappali időpont ellenére mindent beleadtak előadásukba, hogy felrázzák közönségüket.
A még éppen világosban fellépő Grift északi, erdei neofolkja felidézett valamit a középkor balladai homályba vesző világából, és még közelebb hozta az emberhez a természetet – ez az alkotói szándék a lombokkal borított, zöldben tobzódó színpadképen is tetten érhető volt.
A kilátó előtti színpadot ipari zúzással megtöltő Kollaps kaotikus zajzenéje a kívülállókhoz szólt igazán, mivel a lét sötét oldalát hozta előtérbe. Az ausztrál zenekar kíméletlenül tolta az arcunkba mindazt a rossz közérzetet, amit a modern civilizáció gerjeszt az emberben. Vehemens, felzaklató, kompromisszumokat nem tűrő előadásuk egy pontján az addig hangszerként használt, acéllemezekből és fémhulladékokból alkotott feszület-szerűségeket hordozták körbe a közönség sorai között – produkciójukról Szabó Lőrinc Kalibánja jutott eszembe, ahogy „árnyunkat a pusztulás ingó egéig dobtuk” a sástói erdőben.
Az este egyik fő fellépője a gothic rock/darkwave stílus nagyöregjének számító, de nemcsak a nosztalgiából élő, hanem máig aktívan lemezeket készítő holland Clan of Xymox volt. De remek koncertet adott még a sludge, doom és black metal elemeit keverő, ködös, misztikus posztmetalt keleties hangzással megfűszerező Coltaine is, akik egy varázslóra emlékeztető, hol szirénhangú, hol hörgő énekesnővel és egy (elég randomnak ható, bár sok tekintetet vonzó) hastáncossal kiegészülve léptek színpadra.
A szombat este (de talán az egész fesztivál) legsúlyosabb koncertjét az Entrópia Architektúra szolgáltatta. Egyedi zenei világuk egy alkimista üstjéhez hasonlít, a főzetben egyszerre fortyog az indusztriális és experimentális metál, a harsh noise és a tradicionális keleti hangszerek, a torokének, a buddhista mantrák és a magyar népdalok. A hangzásuk pedig egy atombomba robbanásáéval ér fel. Aki elég bátor, belepillanthat az általuk felkínált fekete lyukba, és egy pillanatra megtapasztalhatja az ürességet. Kívánhat ennél többet ember?
A vasárnap délután koncertet adó Purkár nagyon jó példája annak, hogyan lehet a népi hagyományhoz pátosz- és giccsmentesen közelíteni. Az Entrópia Architektúra frontembereinek személyesebb és lágyabb hangvételű mellékprojektjét hallgatva rácsodálkozhatunk közös kultúrkincsünk kevésbé ismert elemeire, miközben könnyedén átélhetővé válnak Weöres Sándor sorai: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”
Este lépett fel a nagyszínpadon a farkasüvöltéses táltoszenét és sámán punkot játszó, legendás Vágtázó Halottkémek. Koncertjük valóságos energiarobbanást indított el a nézőtéren, de a közönség felszabadult esőtánca túl jól sikerült: olyan iszonyatos vihar szakadt le az égből, hogy elmosta az utánuk következő, nyers indusztriális zenét saját készítésű hangszereken játszó Author & Punisher koncertjét.
Az idei Fekete Zaj egyik legnagyobb felfedezése volt számomra a Nyos. A finn duó vulkanikus zenei világa egyszer magmaként bugyborékol a föld gyomrában, majd kilő egészen a sztratoszféráig. Színpadi jelenlétüket a szerénység, odaadás és nagyfokú lelkesedés fémjelzi. Dobosuk úgy ütötte a bőrt, mintha az élete múlt volna rajta, a gitárosuk arcáról pedig le sem lehetett törölni a mosolyt egész koncertjük alatt. Volt is oka az örömre, a közönség alig akarta elengedni őket.
Az utolsó nap (és az idei fesztivál fő) headlinere a The Jesus and Mary Chain volt (melyről részletes koncertbeszámolónkat itt lehet olvasni), de fellépett még a Platon Karataev és a legutóbbi Aki Kaurismäki-filmből ismerős finn lánybanda, a Maustetytöt is (az ikonikus napszemüveg ezúttal elmaradt, lehet, az esti időpont miatt).
Részemről a hétfői nap a friss magyar előadók felfedezéséé volt. A multiinstrumentalista Arulei délutáni koncertje a Kacsatónián úgy hatott, mint egy simogató fuvallat a rekkenő hőségben. A hegedűre és elektronikára építkező produkciója során végig együtt mozgott zenéjével.
A Vidalban végre egy újabb figyelemreméltó magyar posztpunk előadót ismerhettem meg. A szólóprojektnek induló Vidal a Lakótelepes srácokkal együtt trióvá kiegészülve igazán ütős kombóját adja a jeges szintizenének, lüktető basszusnak és a műfajra jellemző mormoló vokálnak. Zenéjükből egyszerre árad a Joy Division mindent átható rezignált mélabúja és a posztszovjet kelet-európai lét kilátástalansága. A dalszövegek elmések, szórakoztatóak, egyúttal végtelenül kiábrándultak: felvillanó szociológiai látlelet a zsákutcába szorult magyar fiatal felnőttek világáról, csípős társadalom- és rendszerkritika, magány és elidegenedés, a sorok között pedig ott bujkál Ady és József Attila is. Hűvösen szexi zene azoknak, akik depressziósan is táncolni akarnak.
A szintén magyar Freakin’ Disco is óriási bulit csapott a sejtelmes fényekben fürdőző erdőben. Zenéjük az elektronikus és a rockzene egybeolvadása azon a közös határmezsgyén, amelyet a pszichedélia képez. A táncolható ütemeket és szuperszonikus ufóhangokat elszállós gitár- és pörgős dobtémák egészítik ki. Ez a diszkóklub a csillagközi térben várja az utazásra nyitott kozmo- és pszichonautákat egyaránt.
Ennyi feldolgozható élmény fért bele számomra az idei fesztiválba, amelyet összeségében azoknak lehet ajánlani, akik nyitottak az újdonságokra, nagyra tartják a kreativitást, vevők az érzelmek széles skálájának befogadására és megélésére a zenén keresztül, és szeretnék jobban megismerni vagy épp elfeledni önmagukat.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
