Látjátok feleim: por – beszámoló a Malomfesztiválról
Rekkenő hőségben nyelik a port, a sört és a pálinkát szerbek és magyarok közösen a vajdasági szántón. Fantasztikus kiszenekarok, megúszós nagyágyúk, könnyű lejutás, nehézkes hazatérés. Ilyen volt a 10. Malomfesztivál.
„Sikerült dínárt váltani?” – kérdezi leendő utastársam a Corvin-áruház bejáratánál. Felszisszenek. Nem baj, majd csak lesz valahogy, legalább megtaláltam a találkozási pontot, ráadásul időben. A „Malomfesztivál 2024 Utazzunk együtt/Putujmo zajedno” nevű Facebook-csoportban foglaltam fuvart, bár mehettem volna vonattal is, a Budapest-Szeged-Szabadka vonalon (Szabadkáról meg csak el lehet jutni valahogy Oromra, ahol a fesztivál van), de hát fő a kényelem és a tapasztaltabb útitársak.
Egyelőre minden simán halad, úgy suhanunk végig az M5-ösön, mint a lapjára esett vajas pirítós a konyha padlóján. A kocsiban nevek röpködnek, ki kit honnan ismer, mintha a Vajdaság egy nagy család volna, ahol szegről-végről mindenki a rokona egymásnak, akárhová vetődött is a világban. Kelebiánál röpke fél óra alatt átjutunk a határon, a másik oldalon kilométeres kocsisor jelzi a sanyarú tényt: visszafelé már nem ilyen egyszerű.
Sötétben érkezünk meg Oromra, így magából a helyszínből nem látok sokat. Elköszönök az többiektől, gyorsan lepakolok, felmarok egy programfüzetet, és sietek, hátha elcsípek még néhány koncertet. Az Akácosban (ez a kisebbik színpad) éppen az ÉK zenél, egy profin kidolgozott hangzású, budapesti banda, akik elszállós pszichedelikus rockot játszanak. Egy ideig nézem őket, majd barangolni indulok.
Az Etnocamp nevű folk-színtéren családias hangulatú cajonos-akusztikus gitáros program, ami nem köt le sokáig. Benézek a Malomfesztivál nevét adó tényleges malomba is. Itt egy infopult működik, főleg tájékozódni lehet, amire pont nincsen szükségem. Mindenesetre szép a malom belülről is, de kívülről azért érdekesebb, mert színes fényjátékot vetítenek rá, ami nemcsak megkapóan néz ki, de néha arcokat is fel lehet fedezni benne. A fesztivál arcai ezek, könnyen megeshet, hogy aki a falról pillant le rád, a valóságban épp ott áll melletted.
Átballagok a Bitang színpadhoz, egy nagy mező közepére, ahol tízkor kezd az Artan Lili, egy szerb együttes. Bulizós, balkáni pop-rock zenét csinálnak, egy ideig hallgatom, de aztán mégis visszavonz az Akácos, ahol a Siketfajd lép színpadra. Nem először látom őket a nyáron, a Bánkitón is mély benyomást tettek rám. Most is jók, de azért itt nem verik szét koncert végén a hangszereiket.
A főszínpadon az Analog Balaton váltja az Artan Lilit, odamegy mindenki, kivéve engem, így kis számú közönség társaságában az első sorból élvezhetem ahogy a Kanalizacija összerakja a felszerelését, és a húrok, illetve a sípok közé csap. A litván progresszív jazz-rock zenekar ugyanis félig fúvósokból áll: a basszust egy tuba adja, van mellette szaxofon, valamint gitár, dob és némi billentyűs/effektes rásegítés. Zúzós koncertet adnak, pedig nincs könnyű dolguk, egy ideig személyesen tartom az elgörbült cintányér-állványt, hogy addig is szólhasson a rock, amíg ki nem cserélik.
Az előadás vége felé egy tétova rajongó fáradtan a szintetizátorok közé hanyatlik, imígyen korlátozva a bevethető insturmentumok számát. A csapat azonban a széllel szemben is becsületesen lenyomja a bulit. Ekkor leszek figyelmes először a pogó közben felszálló irgalmatlan mennyiségű porra, mely a későbbiekben is meghatározó szereplője marad a Malomfesztiválnak.
A Kanalizacija után következik az Omni Selassi Svájcból, akik az egyik legjobb koncertet adják, amit valaha életemben láttam. Kaotikusnak tűnő, mégis rendkívül szervezett zenéjük két doboson és egy gitáros énekesen alapul, de igazából mindannyian multiinstrumentalisták, akiknek nem okoz problémát a hangszerek közötti váltás, és teszik mindezt bármiféle mesterkéltség nélkül. Tovább nem bírok koncentrálni, ide-oda vetődöm az éjszakában, végül a Nochill-stage felől megbízhatóan duruzsuló, veretős technóra alszom el.
Másnap korán ébredek, mert a tűző nap miatt egyszerűen nem lehet sokáig aludni. Kikúszom a kemencévé avanzsált sátorból és mellette (pontosabban annak árnyékában) próbálok még szunyókálni egy keveset, ami nem nagyon sikerül, így hamarosan megadom magam és felkelek. Nappali fény van, most látom, hogy egy tarló közepén vagyok.
Igazából az egész fesztivál egy szántóföld parlagon hagyott részére épült, ami voltaképpen egy portenger. Itt van a fesztiválkemping, a Bitang színpad, a Nochill technoszíntér, a mindenféle előadás helyszínéül szolgáló, de főleg tétlen fetrengésre berendezett Chill-sátor, a workshop sátrak és jó néhány étel-italpult. Beljebb, egy ligetes – de leginkább szintén poros – területen áll az Akácos színpad szalmabálákkal bútorozott pihenőhelyjel és az Auróra pultjával, ahol szerencsére forinttal is lehet fizetni.
A legolcsóbb sör (érdemes bent venni, mert a táskát átnézik) 200 dínárba (körülbelül 700 forintba) kerül, ami fesztiválhoz képes egész korrekt ár, viszont sajnos meg kell venni hozzá a poharat is további 200 dínárért. Mivel csak ebbe csapolnak, ezért sokan lyukat fúrnak rá és magukra akasztják, hogy el ne veszítsék. Euróval nem sokra megy az ember, forinttal az Aurórán kívül még egy helyen lehet fizetni, itt relatíve olcsón (1000-1500 forintért) kap az ember laktató lecsót vagy „nomád burger” néven futó pljeskavicát.
Első utam a „Bazen” névre hallgató medencéhez vezet, melynek partján délutánonként DJ-k lépnek fel. Beugrom a vízbe, hogy végre tisztának érezzem magam, majd utólag jövök rá, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki reggelente itt áztatja ki magából a koszos izzadtságot. Kötelező ugyan megmosdani mellette a zuhanyzónál, de azért mégis egy egész fesztivál pancsol itt, ráadásul augusztusban.
A Bazen mellett van egy pizzázó, ahol pizzán kívül kávét és sört is árulnak, sőt kártyával is lehet fizetni. Én viszont úgy döntök, elzarándokolok a boltba, mert az biztos olcsóbb. Két kilométert baktatok a méltán Nagy út névre keresztelt főutcán a dög melegben. Nem mondom, szeretem a kihívásokat, de másoknak azt tanácsolnám, béreljenek inkább biciklit (erre a fesztiválon van lehetőség), úgy húsz perc alatt meg lehet járni. A boltban van májkrém, kenyér, joghurt, nápolyi, mi jó falat, szem-szájnak ingere, kisbolti áron, pár száz forintnak megfelelő összegért.
Miután úgy-ahogy megebédeltem, visszaindulok, hátha van valami program. Nem sok mindent találok, néhány panelbeszélgetés, gyerekprogramok az Etnocamp és a malom melletti füves réten (por azért itt is van), de a fesztiválozók többsége még pihenget vagyis pihengetni próbál az elvétve fellelhető árnyékos négyzetmétereken, illetve a medence partján tömörülve. Megpróbálok figyelni valami sztorizgatásra az Akácos színpadon, de túl sok a belsős poén, a beszélgetés parttalanul hullámzik, úgyhogy csak fetrengek a poros szalmában.
A programfüzetre pillantva látom, hogy délután háromkor színházi előadás lesz a Művelődési Házban. Hogy az merre van, rejtély. Midegy, van időm kideríteni. Egy kis kérdezősködés után megtudom, hogy arra felé kell menni, amerre a bolt van, nagyjából negyedórás séta. Elindulok, remélve, hogy meg fogom találni, hiszen nyilván elmentem mellette korábban. A Művház kicsit messzebb van a boltnál, a vasúti átjáró után közvetlenül.
Útközben gyakran gondolok a kénköves pokolra, és hogy az vagy pont ilyen, vagy némileg alacsonyabb hőfokú jelenség lehet. Szikkadtan foszladozva érkezem meg, kicsit elkésve, de azért még látok bő ötven percet az Egyasszony című előadásból, ami sokkolóan hat rám. Minden egyéb negatív jelző is indokolt a giccses, dagályos, elnyújtott, ugyanakkor teljesen kiszámítható monodráma esetében, aminek a végén a közönség számára először nem is világos, hogy vége van-e már és tapsolni kéne, vagy tovább kell ülni, mert megy még. Megtöltöm a palackomat a Művház vécéjében, mielőtt ismét kilépnék a délibábos hőségbe.
A kialvatlanság és a meleg szinte minden további aktivitást ellehetetlenít. Itt-ott heverek, leginkább a Chill-sátorban, ahol arról beszélgetek egy hasonló helyzetben tétlenkedő haverral, amit éppen csinálunk: semmiről. Kiváló időtöltés ez, eltart egészen estig, amikor is a Bitang színpadon megnézem a Kanda, Kodža i Nebojšát. Szerb öregfiúk más szerb öregfiúknak játszanak klasszikus rockot némi balkáni beütéssel. A koncert jó hangulatú, az énekesnek pedig furcsán magas, falsett hangja van, mellyel rutinosan bánik. Látszik, hogy több évtizede nyomják.
Az Akácosban a magyar SnailgardN csinál világzenét, majd kezd a Killo Killo Banda, akik ugyancsak helyi erő, balkáni-reggae-t nyomnak, ha létezik ilyen. A nevüket könnyen meg lehet jegyezni, már csak azért is, mert az énekes minden szám után felkiált, hogy „Killo Killo Banda!”, néha hozzátéve, hogy „Hey!” Jó a hangulat, így történik, hogy sajnálatos módon kihagyom a fesztivál nagyszínpados főfellépőjét, a brit Stereo MC’s-t. Őket az Anima Sound System váltja, amit viszont nem bírok hosszú ideig elviselni, pedig az ideológiailag is megalapozott szövegvilágú, a látvány kedvéért egy-két hangszerrel megtámogatott diszkócsapat elég nagy bulit csinál. Bár néha azért belenézek, leginkább csak fél füllel hallgatom, miközben a tarló közepén gyújtott nagy, közösségi tűzbe bámulok. Lassan-lassan a szemem is lecsukódik már.
Szombatra végre kialszom magam, ismét bevetem a sátor nyújtotta árnyékban fetrengős trükköt. Miközben készülődöm, valaki mantrameditációra invitál a Chill-sátorba. Úgy tervezem, hogy megyek, de előbb zuhanyzom. A vizesblokkot nagyon praktikusan, néhány raklap, hat-nyolc fakabin és egy vízcső segítségével oldották meg. Tökéletesen ellátja a feladatát, hipp-hopp tiszta leszek, még tusfürdőt is találok. Útban a meditáció felé viszont felfigyelek egy metálzenére kiabáló nőre az Akácos színpadon. Az az érzésem támad, hogy egy performanszot látok, és csakugyan: ez a Freeszfe Egyesület Ventillátor című előadása, amit már egy ideje terveztem megnézni. Itt maradok hát és a műsor remekül kárpótol a tegnap délutáni kiábrándító művházas kalandért, pedig ugyancsak monodráma, amely egy fiatal nő felnövéstörténetét és tragikomikus botladozását mutatja be napjaink toxikus magyar társadalmában.
Az előadás után megjön a kedvem a civil programokhoz, részt veszek egy szexedukátor előadásán és egy ökofeminista workshopon is, mert miért ne? Ennyi pont elég is, visszamegyek inkább az Akácoshoz, ahol jam session van, vagyis az megy fel a színpadra, aki akar, a hangszerek adottak. Akik csinálják, elég jól csinálják, bár lassan kezd úgy tűnni, mintha egy félig-meddig kész zenekar foglalná a színpadot, néhány Queens of the Stone Age-klasszikus is elhangzik, amit valószínűleg nem éppen most találnak ki ők is.
Közben megkérek valakit, ugyan, ugorjon már el kocsival Magyarkanizsára felváltani nekem némi eurót dínárra, hogy az ételes és italos bódékat ne csak szimpla tereptárgyaknak lássam. Addig pedig – anyagi lehetőségeim híján – befekszem a Chill-sátorba aludni még egy kicsit. Arra ébredek, hogy többet tudok a vegán étrendről, mint valaha. Balog Zita táplálkozástudós közvetlenül a párnám szomszédságában amellett érvel, hogy sokszor egészségesebb mosatlan gyümölcsöt fogyasztani, mert azon még ott van a B12-vitamint, ami különben a talajban lelhető fel. Innentől fogva örülök a fesztivál egész területén éjjel-nappal szállingózó pornak.
Nem sokkal később megérkeznek az ismerősök Magyarkanizsáról, és én hirtelen pénzemhez jutok, amivel muszáj kezdenem valamit. És kezdek is… Nem könnyű választani, melyik koncerteket válasszam, mert több izgalmas előadó is van egy időben. Lemaradok például a Bitang színpadon az Ukandanz nevű etióp formációról, pedig távolról hallgatva nagyon jónak tűnnek, tradicionális világzenét vegyítenek rockkal, eljátsszák a Black Sabbath War Pigs című klasszikusát is rézfúvós változatban.
Elérem viszont a Bëlgát, akik úgy nyomják le a showt, ahogy kell: el van játszva, meg van hallgatva, a kötelező, nagyobb slágerek (A gyaloglás vége, Zsolti a béka, Egy-Két-Há) lemennek. Utánuk a Tudósok jön, fronton a vajdasági illetőségű drMáriással. Szintén profin és korrekten dolgoznak, de az is lehet, hogy idén túl sokszor láttam már őket. Mégis, miattuk kihagyom a magyar punk-őskövület Böilert az Akácosnál. Utána azért átmegyek Too Much of Such-ra, akik hangulatos folk-rockot játszanak és emiatt elszalasztom a nagyszínpadon fellépő Profesor Čonta i Patkát, ami tulajdonképpen a CPg szerbiai testvérzenekara és szintén nagy kincs, hogy még vannak.
Egyre kevésbé világos, hogy mi történik. Az Akácosban a Bas i Stega következik, akiket már láttam a Bánkitón is, de most is bomba jók. Muszáj megjegyezni a nevüket, mert a Killo Killo Bandához hasonlóan ők is percenként sulykolják. Kétfajta pálinkát próbálok ki: a barackot és a szilvát. Mindkettő jó, legfőképpen kézműves sörrel együtt. Valahol, valamikor, valami mezőn feketébe öltözött, álarcos emberek mozognak furcsán, táncelőadás lehet. Később meghatározhatatlan mennyiségű időt töltök a folkszínpad mellett a padokon, majd fogmosópohárral a kezemben táncolok a felkelő nap első sugaraira és vélhetőleg valamilyen zenére.
Arra ébredek, hogy elmúlt a kemping. Indokolatlanul kipihent emberek indokolatlanul frissen és tudatosan pakolják össze a cókmókjaikat. Megpróbálkozom megint a sátor mellett alvással, de lassan kínos lesz, hogy én vagyok az egyetlen ugaron fetrengő magyar. Elindulok megfürdeni és közben észreveszem néhány sorstársamat különböző pozíciókban heverve, itt-ott az árnyékban. Valamelyest összekaparva magam már megpróbálhatok gondolkodni azon, hogyan jutok vissza Budapestre. Szerencsém van, egy kedves testvérpár felajánlja, hogy beülhetek hozzájuk, tizenegy körül indulnak hazafelé kocsival.
Egy kicsit még körbejárok, hogy elköszönjek mindenkitől, akit ismerek vagy itt ismertem meg, de nem találok meg senkit. És már indulunk is. Feltankolunk kefirrel meg tonhallal egy kisboltban, hogy majd a határon megesszük, majd néhány kilométer múlva megérkezünk valahová, ahol térkép szerint a Röszke II. határátkelőnek kellene lennie. Átkelő azonban sehol, csak egy végtelen kocsisor és negyvenfokos hőség bámiféle árnyék nélkül.
Az Európai Unió nem adja könnyen magát. Kilométeres a várakozók sora és szinte semmit sem halad. A határvadászok jótékony részvéttel néznek bennünket a híres-neves határkerítés szögesdrótjai alatt. Társaim nyúzott arcát figyelem a kocsi visszapillantó tükrében. Megismerjük egymást hallgatásainkból, úgy várunk a továbbjutásra, ahogy abban a bizonyos westernben várja a gonoszok csapata a magányos hős érkezését az elhagyatott vasútállomáson.
Hat és fél órát töltünk el itt csendben izzadva, a mobil üdítőárustól euróért vásárolt kólát szopogatva. „A fesztiválról jönnek igaz?” – kérdezi a határőr kezében az iratainkkal – „Látom, mindannyian Budapesten születtek.” Továbbengednek. Itthon vagyunk.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
