Ariel, A vihar című Shakespeare-darab alaktalan-alakváltó lénye: talán nem ez az a szerep, amely Pogány Juditról először eszébe jut a legtöbbeknek, pedig nagyon is jellemzi a szeptember 10-én nyolcvanéves színészóriást. Ez a – Shakespeare leírása szerint – „légies, vidám szellem” Bagossy László rendezésében az Örkény Színházban épp olyan volt, mint amilyennek Pogány Juditot látja a néző: egyszerre ezerféle, aki bármire képes a hangjával, aki bármit elhitet velünk, még azt is, hogy most épp akkora, sőt nagyobb, mint a színpad, most meg akkora, mint egy zsebkendő. Pogány Judit tudja a varázsigét, amitől így látjuk. Tudja, mert ezt a varázstrükköt gyakorolja hatvan éve: amióta először színpadra lépett.

Pogány Judit A vihar című darabban

Facebook / Örkény István Színház

Pogány Judittal nagy szerencsénk van: kevés az olyan személyiség, akit több generáció számára is meghatározó alapélményeket tud nyújtani, aki ugyanannyira jobbá tette a mai negyvenesek gyerekkorát, mint amennyire jóvá teszi a mai gyerekekét is. Ami a negyveneseknek a kis Vuk, ami a harmincasoknak Tiki, Viki és Niki a Kacsamesékből, az a mai gyerekeknek Bogyó és Babóca. (És akkor arról még nem is beszéltünk – de beszéljünk! –, milyen tehetség az, aki egymaga képes szinkronizálni egy mese minden szereplőjét; bár a „szinkronizálni” nem elég kifejező, pontosabb úgy, hogy önálló személyiséget adni még aközben is, miközben a figurák „saját magukkal” beszélgetnek: megint csak, varázslat, ezúttal a gyerekeknek.)

Ez, hogy generációk óta ugyanannyira ott van nekünk Pogány Judit, persze nagyban köszönhető annak is, hogy nyolcvan év ide vagy oda, ő még mindig semmit nem vett vissza a munkatempójából; illetve persze visszavett, csak hát ez az emberi szem számára érzékelhetetlen, mert még így is kiemelkedő: korábban volt, hogy akár havi negyvennyolcszor állt színpadra (szinte minden délelőtt gyerekelőadásban és minden este felnőtt előadásban). Ma még mindig tíz előadásban játszik csak az Örkény Színházban; hogy hogy bírja, nem tudni, de hogy a magyar színházi élet meghatározó alakja, az biztos. „Ezt úgy lehet bírni, ha az ember minden mást félretesz, és az az elsődleges szempont az életében, hogyan tud a feladatainak a lehető legjobban megfelelni. (…) Szerintem ez az egyetlen döntés, ami vállalható az életben. Az összes többi mozoghat, döntések jönnek-mennek, de ez a legfontosabb” – mondta erről egy évtizeddel ezelőtt. Film, rövidfilm, színház és szinkron: nem túlzás, hogy a magyar kultúra elképzelhetetlen nélküle.

Pogány Judit William Shakespeare Macbeth című drámájában

MTI/Bruzák Noémi

A magyar színház Arielje hol mesét mond, ő A Sötétben Látó Tündér, hol Ibsent játszik, hol Szabó Magdát, hol Örkény Istvánról hiteti el kétség nélkül, hogy biztosan épp rá írta az adott szerepeket, mert lehetetlen véletlennek lennie, hogy valaki ennyire pontosan olyan, mint amit a Tóték vagy a Macskajáték főhőseként elképzeltünk. Máskor ólomsúlyú drámában szerepel, a Szerelemben, a kétszeres Oscar-jelölt Michael Haneke filmje alapján; Pogány szerepelt is Haneke egyik filmjében (A lázadás). Mert vele nemcsak a magyarok szerencsések: szerepelt ő már Arany Oroszlán-díjas filmben is (Ajándék ez a nap). Szerencsére meg is kapja azokat a díjakat, amelyeket megérdemel: a Kossuth-díj után már formálisan is a Nemzet Színésze; nem formálisan már réges-régóta az.

Persze nem kellett, hogy Örkény rá írja a szerepeit, épp elég, hogy Pogány bármit magára tud formálni. Ő valahogy mindenről elhiteti velünk, hogy épp rá írták a szerepet. Ilyen volt a Leenane szépe című Martin McDonagh-darab is a Centrál Színházban: amíg a gyerekek elolvadnak attól a bájtól, amit pusztán a hangjával tud belevinni egy-egy figurába, megteremtve egy-egy jellemet, úgy a felnőttek számára a zsarnok, kőkemény, részvétlen anyát játssza el úgy, hogy beleremegünk a nagy és súlyos sötétben, amiben ő szinte foszforeszkál. Nehéz elképzelni, hogy ne tudna megteremteni bármilyen figurát, még akkor sem, ha néha nem kap akkora lehetőséget, mint ezek a főszerepek. Akkor bejön az őt jellemző mély alázat a színház iránt: ahogy fogalmaz, ha nem elég jó egy szerep, „akkor marad a fegyelem. Akkor teljesíteni kell a feladatot, mert ez a foglalkozásom, és ezért kapom a fizetésemet. Nagyon ritkán előfordul, hogy az ember esetleg nem vállal el egy szerepet – de a saját társulatomon belül ilyen nincs. (…) Ha az Örkény Színházban érzem úgy, hogy valami nem az én szerepköröm, vagy hogy a színpadi jelenlétemmel nem tudok annyit elmondani a világról, mint amennyit szeretnék, azt azért vállalom el, mert megkértek rá, vagy mert ki kell segítenem egy kollégámat, aki nem ért rá, vagy mert szeretem ezeket az embereket, és jól esik velük egy előadásban játszani” – mondta erről.

Pokorny Lia és Pogány Judit a Leenane szépe című darabban

Centrál Színház

Ha mi nem is látjuk rajta, ha számunkra ugyanolyan érzés is őt nézni, mint tíz, húsz, harminc éve, ő azért azt mondja, már fáradt; még hatvanévesen sem volt az, de hatvanöt fölött elkezdett fáradni. Azért ez a fáradtság relatív, még pár éve, például a Színház- és Filmművészeti Egyetem elfoglalásakor is aktívan kiállt a neki fontos ügyekért, nem is csak a színpadon. A közélet iránti érdeklődése „Eörsi Istvánnal kezdődött, aki dramaturgnak szerződött a színházhoz. Nagyon erős barátsággal kötődtem hozzá, miatta léptem be annak idején az SZDSZ-be. Minden nagy tüntetésen ott voltam. Még a Vas utcában is őrt álltam, az épületfoglaláskor állandóan hordtam a gyerekeknek az ellátmányt két nagy szatyorral. Az a baj, hogy időközben megöregedtem, elfáradtam. Ma már csak elvileg tudok odaállni ügyek mellé” – mondta idén januárban a HVG-nek.

Azért azt hozzátette: igazságérzete még ma is hatalmas, nemrég akkor teremtett le zengő hangon valakit, amikor a Blaha Lujza téri aluljáróban egy földön fekvőt rugdosott. „Azonnal hagyja abba, földön fekvőbe nem rúgunk! – ordítottam. Úgy megdöbbent, hogy abbahagyta, és elment. Amikor elmeséltem a fiamnak, megkérdezte, hogy manapság, amikor fényes nappal, ok nélkül is, bárhol előkaphat valaki egy pisztolyt, honnan vettem a bátorságot.” Pogány ugyanakkor másban is az elesettek nagy barátja: a kóbor macskákat képtelen elkergetni, inkább befogadja őket, és általában is a gyengébbek védelmezője, ha kedvenceiről, az állatokról van szó. „Az Állatkertben szoktam olyan állatokat örökbe fogadni, akik nem kedvencek, akiknek nincs más örökbefogadójuk. Például farkasokat: ez úgy indult, hogy volt egy háromtagú farkascsapat, közülük az egyik öreg és vak. Pont ott voltam etetéskor; mikor bedobtak egy kupac húst, az egyik felvitt egy darabot a vak farkashoz, és amíg az evett, senki hozzá se nyúlt a többi kajához. Ezt a tiszteletet a kor és a fogyatékosság iránt olyan csodálatosnak láttam, hogy azóta minden évben örökbe fogadok farkasokat. Az unokáim is tőlem veszik, hogy pártolják a kicsit esendőbb, kevésbé kedvelt állatokat. Ők tavaly rákosi viperákat és hiénákat fogadtak örökbe” – mesélte, hozzátéve: tévét is azért néz, hogy a természetről szóló filmeket láthasson, ha éppen nem tudja élőben megfigyelni a madarak viselkedését, ami annyira megnyugtatja.

Lehetne tanmese is a történet a farkasról, mégsem lehet Pogány Juditra vonatkoztatni: a korát tisztelhetjük, de legyen akár hatvan-, hetven-, nyolcvan- vagy majd kilencvenéves, a fogatlanság soha nem fog eszünkbe jutni róla. Ha kell, meghajlítja a színpadot, ha kell, lebeg rajta, mint a „légies, vidám szellem”. Szerencsés az a generáció, amelyik színpadon, filmen láthatja, rajzfilm közben hallhatja Pogány Juditot; szerencsés az összes ilyen generáció, akik között talán egyre kevesebb a közös pont, de Pogány Judit elismerése, tisztelete ilyen.

Mi, akik a kortársai vagyunk, szerencsések vagyunk, hogy együtt ünnepelhetjük Pogány Judit nyolcvanadik születésnapját.

Öt évvel ezelőtti pályaképünk Pogány Judit 75. születésnapjára ide kattintva olvasható: