A kultúra és az alkotás többek között egy kaland. Lehet vele határokat átlépni, korábbi szabályokat felülírni, lehet megtenni a téteket, és izgulni, merre csörög a dió, szabad, sőt talán érdemes is elindulni és nem ismerni a végállomást. Néha sikerül, van, hogy az alkotó odaér, egy különös, sosem látott helyen találja magát, néha pedig eltéved. Hát, most a Joker: Kétszemélyes tébolynak nem jött össze. De ne szaladjunk ennyire előre.

Az első Joker-filmben az volt a jó, hogy kockáztatott – és bejött neki. Kinyitotta szuperhős-univerzumot – esetében a DC világát – egy addig még nem látott irányba. Pontosabban egy olyan filmnyelv felé, amit természetesen már láttunk, de nem pont a szuperhős-univerzumban. Még úgy sem, hogy – teszem azt – már a Christopher Nolan-féle Batman-filmek, a Sötét lovag-trilógia is jócskán szakított a korábbi Batman-filmek világával. Mit kinyitotta az univerzumot: tulajdonképpen ki is lépett belőle.

Intercom

A Todd Phillips által rendezett első Joker-film simán értelmezhető a szuperhős-univerzumon kívül is. Még akkor is, ha felbukkan benne a Wayne család, még úgy is, ha természetesen Gothamban játszódik, még azzal együtt is, hogy a főszereplő a Joker szerepét felöltő Arthur Fleck. Többek közt azért, mert a Batman-világ Jokerjének a figurája eredendően nem szuperhős, hanem egy szadista, pszichopata és szuper ügyes gonosztevő. Ugyanakkor mégsem a realista filmes ábrázolás jut róla eszünkbe, hiszen mégiscsak egy kétdimenziós képregény-figurából három dimenzióba átlényegült alakról beszélünk. Lényeg a lényeg: Joker összetett figurája magában hordozta egy másfajta filmes feldolgozás lehetőségét. És erre a rendező jól érzett rá.

Phillips ügyesen csinált a Jokerből film noirt. Ügyesen hívta be az azóta a filmmel kapcsolatban gyakran emlegetett Taxisofőr vagy A komédia királya elemeit – vannak, akik szerint itt többről van szó, mint ízléses idézetekről –, részint hangulatokat, részben fordulatokat, összességében pedig az, ahogy mondani szokás, bekattant, a társadalommal szembeforduló, az élethelyzetéből dühösen végre kitörni akaró, saját magának figyelmet követelő kisember ámokfutását. „Joker nagyon világos szociális keretbe helyezi főszereplőjét. Egy olyan városba, ahol az elesetteket és a legnyomorultabbakat magukra hagyták, ellehetetlenítették” – írtuk 2019 októberében az előző filmről.

Amikor az 1970-es évek második felének, az 1980-as évek elejének valóban kétségbeejtő állapotában lévő New Yorkját láttuk a filmvásznon, nem tudtunk közben nem a mára is gondolni. És természetesen értettük a bohóc többrétegű metaforáját is. Többek közt a szerepet játszó, mindenhez jó képet vágó mindennapi ember álarcát. Arthur nevettetni, szórakoztatni akar, azt kéri, vele, ne rajta nevessünk. De adódott még más értelmezési réteg is: a fokozott jelen idő, a 2010-es évek radikalizálódó politikája, ami részint ugyancsak az odafigyelést követelő kisemberek felhorgadása. Mindez egy olyan kommunikációs-társadalmi térben, ami szinte kiköveteli, szinte provokál, hogy akard a figyelmet magadnak.

Nos, itt vette, vagy vehette volna fel a fonalat a Joker: Kétszemélyes téboly. Ha tudta volna, hogy mi akar lenni. De láthatóan nem tudta.

Mert akar lenni egyfelől az első Joker-film folytatása, kissé képregényszerű film noir, az ott feltett kérdések továbbgörgetése. Ez így nagyon érdekes is volna. Érdekelne, mi lett Arthurral, Jokerrel, miután egy börtönszerű elmegyógyintézetbe zárták, miközben várja a tárgyalást, és lóg a feje fölött a Damoklész kardja: halálra ítélik, vagy bebizonyítják, azt, ahogy viselkedik, a rációval mérve nem lehet értelmezni, az elméje, a tudata hasadt, él benne egy Arthur és egy Joker. (A folie à deux egyébként pszichiátriai szakkifejezés, megosztott pszichotikus zavar, melyben az egyik személy átveszi a másik téveszméjét vagy téveszméit.)

Intercom

De táncos-zenés film is akar lenni. Musicalféleség, ahol a főszereplők – Joker és a filmben megjelenő Harleen Lee Quinzel, azaz Harley Quinn, Arthur/Joker szerelme, akit Lady Gaga alakít – néhány alkalommal, pár jelenet erejéig dalban mondják el, ami a szívüket nyomja, meg azt, amit ott és akkor a dramaturgia megkíván.

A rendező szerint éppen az lett volna a cél: dalokkal elbeszélni, amire a szavak és a képek önmagukban nem alkalmasak. Lehet ilyen filmet is csinálni, vannak is ilyenek a West Side Storytól a Mamma Miáig. Természetesen ezeknek a filmeknek is megvannak a műfaji jellemzői, kötelmei, a megfelelően eltalált arányok, és egyfajta alaphangoltság. Az első Jokerben volt is zenés-táncos jelenet, a film egyik kulcspillanata, ahol a megformáltság rendesen alá is húzta, hogy ez bizony itt egy fontos momentum. És nem is lett volna ellenünkre, ha a rendező a folytatásban is él ezzel az eszközzel. Ráadásul amúgy jók is a film zeneválasztásai, amerikai soul és tánczene, egytől-egyig kiváló dalok, és főként Lady Gagának köszönhetően remek előadások. Csak hát az arányok, és ugye tudjuk, az ördög a részletekben található. (Egyébként ha Joker, az ördög, valamint a tánc és a zene kerül szóba, eszünkbe juthat egy szinte klasszikusnak nevezhető Joker-mondat: “Táncoltál már valaha az ördöggel sápadt holdfénynél?”). Mindenesetre, ha filmet készítünk, és a musicalt összekeverjük a film noirral, nos, nem biztos, hogy jól fogunk kijönni belőle. És a nézők sem.

Intercom

Ráadásul a film egy ponton bezáródik egy tárgyalóterembe, és szituációs dráma lesz belőle, a cselekmény pedig megfeneklik ebben a térben, és ezen még az sem segít, hogy egy váratlan fordulat kirobbantja a filmet ebből a helyzetből. Itt is lehetne mozgástere a történetmesélésnek, de a mesélő nem él ezzel a lehetőséggel sem. Igaz, itt látjuk a Joker: Kétszemélyes téboly egyik legemlékezetesebb pillanatát, amikor Arthur Fleck – vagy ha úgy tetszik, Joker – tárgyalásán Gary Puddles, Arthur egykori bohóctársa, egyik gyilkosságának szemtanúja ül a tanúk székébe (azzal, hogy hogyan, nem akarom az egyik legszellemesebb snittet elspoilerezni). A helyzet, kettejük párbeszéde valóban drámai és szívszorító pillanat, a film kevés csúcspontja közül az egyik.

Szóval adott egy film, amely kicsit olyan, mint az előzményfilmje, kicsit musical, de valójában egyik sem, viszont épp a kettő keveredéséből adódik, hogy töredezett, egy ponton túl pedig kifejezetten unalmas. Megjelenik a már említett szerelmi szál, de a film ezt sem bontja ki rendesen.

A 2019-es Jokernek egyébként előzetesen nem terveztek folytatást, ám a nagy siker kikövetelte az újabb filmet. (Miközben a Phoenix–Phillips-páros egy ponton még azt is fontolgatta, hogy Broadway-n csinál show-t a Joker-sztoriból.) A hírek szerint Joaquin Phoenix dobta be a musicales megközelítés ötletét, amire aztán Todd Phillips rendező is ráharapott, azzal, hogy ez a formula izgalmasabbá tenné a folytatást, nem lenne önismétlés, volna tét, kihívás, kaland. És ugyancsak Phoenix javasolta, hogy Jokernek legyen női partnere ebben a filmben, ez pedig nyilvánvalóan adta Harley Quinn figuráját. Így jött a képbe és a képre Lady Gaga.

Intercom

Kár ezért a filmért. Részint azért, mert az első Joker-film megérdemelt volna egy jó folytatást. De főleg azért, mert a filmkészítők egyébként nem kutakodnak rossz helyen. Nagyon is aktuális kérdéseket kerülgetnek. Ki a fontos, Joker vagy Arthur Fleck? A szerep vagy az a csomó szarság, amiből Joker kisarjadt? És ha már nincs fent az álarc, érdekes marad-e az, ami alatta van? Ezek mind felmerülnek ugyan a Joker: Kétszemélyes téboly bő két órája alatt, csak éppen az egészet maga alá temeti a zavaros katyvasz, a nem elég éles és nem elég feszes történet, ami az ötletekből (és részben az ötletek hiányából) kikerekedett. Kihagyott ziccer ez.

Azért viszont nagy piros pont jár, hogy a filmet felvezető rajzfilmes betéthez Nick Cave énekel egy big banddel, a filmet pedig a pszichés problémákkal küzdő, 2019-ben elhunyt Daniel Johnston kult-dalszerző-énekes True Love Will Find You In The End című dalának Joaquin Phoenix által énekelt változatával zárják.