Egy patkány identitásválsága, avagy kulisszatitkok a L’ecsó társrendezőjétől
„Attól, hogy készíthetsz animációs filmeket, még nem muszáj” – állítja Jan Pinkava. A L’ecsó és a Geri sakkozik rendezője nemrég a Friss Kakas Animációs Filmnapok alatt tartott mesterkurzust, a HVG-nek adott interjúban pedig többek között arról beszélt, hogy az animációba is beszivárgó technológia nem helyettesítheti az emberek közötti kommunikációt, és mint mindent, aminek értelme van, filmet is nehéz jól csinálni. A nézők azonban tudják, mi a jó és mi a rossz.
HVG: Miért kezdett animációs filmekkel foglalkozni?
Jan Pinkava: Mindig is szerettem az érdekes animációs filmeket, és volt egy nagyon jó műsor, a Do It Yourself Film Animation Show. Arról szólt hogyan csináljunk animációs filmeket, Bob Godfrey vezette. A műsor alapján kiadtak egy könyvet, amit az apám megvett, beleolvasott, és rájött, hogy animációt készíteni időigényes és bonyolult. Úgyhogy félbehagyta. Én meg elkezdtem olvasni, érdekelni kezdett, hogyan készítsek animációs filmet, és egy videokamerát kértem a szüleimtől karácsonyra. Kaptam is egy 8 milliméteres videokamerát. És belekezdtem: csináltam élőszereplős filmet, bábfilmet, stop-motion filmet, 2D-s filmet, amit csak el tud képzelni. Aztán egy országos gyerekeknek szóló animációs versenyt meg is nyertem, és a környezetem biztos volt abban, hogy ezzel fogok foglalkozni.
HVG: Valóban azonnal filmkészítő is lett?
J. P.: Előbb még megérkeztek a mikrochipek, az otthoni számítógépek. Ez volt a „mikrochip-forradalom”. Ügyetlen tiniként összekötöttem a gépet a tévénkkel, és ha megnyomtam egy billentyűt, az megjelent a tévénken. A rabja lettem, és a testvéreimmel számítógépes játékokat programoztunk az otthoni gépünkön. Végül informatikát kezdtem tanulni.
HVG: Így kötötte össze az informatikát az animációval.
J. P.: Mindig úgy alakítottam a projektjeimet, hogy helye legyen bennük az animációnak.
HVG: Van kedvenc animációs stílusa?
J. P.: Ez egy nagyon nehéz kérdés. Mert ami igazán számít, az az, hogy a film történetéhez milyen stílus illik, megfelel-e annak, amit el akarunk mesélni. Mindegyik stílus a maga módján gyönyörű, nekem nincs személyes kedvencem. Ugyanolyan lelkesedéssel nézek meg egy stop-motion filmet, egy 2D-s animációs filmet, mint egy 3D-s számítógépes animációs filmet. Az új lehetőségek mindig érdekeltek, főleg a 3D-s animáció. Egyetemistaként újnak számított a számítógépes grafika, követtem, hogyan fejlesztik, és természetesen a Pixar korai filmjeit is figyeltem. Miután megkaptam a diplomámat és a doktorimat robotikából, tudtam, hogy nem kutatni akarok, hanem filmet készíteni. És valaki, teljesen véletlenül letett az asztalomra egy újsághirdetést, amiben számítógépes animátorokat kerestek.
HVG: Ezután került a Pixarhoz?
J. P.: Nem egészen, először a Digital Pictures-höz kerültem, ahol rengeteget tanultam rövid határidőkről, és egyáltalán arról, hogyan működik az animációkészítés, ha nincs elég időd rá. Amikor ezt a céget otthagytam, elküldtem az önéletrajzomat a Pixarhoz e-mailen, ami akkor nagy szó volt, és egy VHS-kazettát rajta a show-reelemmel (a filmkészítők referenciája – a szerk.), és behívtak interjúra. A többi pedig már történelem.
HVG: Nem sokkal azután, hogy csatlakozott a Pixarhoz, Oscar-díjat nyert a Geri sakkozik című rövidfilmért. Ez hogyan változtatta meg a karrierjét?
J. P.: Röviden: gyökeresen. Amikor kezdtem a Pixarnál – éppen azért, mert a rövidfilmjeik inspiráltak – animációs rövidfilmet akartam csinálni. De a Pixarnál reklámfilm-rendezőként dolgoztam – akkor még készítettünk reklámokat. Ez viszont Steve Jobsnak (az Apple tulajdonosa, a Pixar első elnöke – a szerk.) nem tetszett, a reklámfilmekben nincs nagy pénz. Mindig mondtam, hogy „ha van egy kis időnk, csináljunk egy rövidfilmet”! Akkoriban kezdett dolgozni a Toy Story-n a stúdió, én egyike voltam a két embernek, akik nem dolgoztak rajta. A főnökömet folyamatosan nyaggattam, hogy rövidfilmet akarok csinálni, aztán egy nap a Pixar elnöke odajött hozzám azzal, hogy „Jan, hallom rövidfilmet akarsz csinálni. Készíthetsz egyet, ha jó a története, és ha új technológiát használsz az emberi karakter ábrázolásához. Muszáj, hogy legyen benne ember.” Mert akkoriban, a Toy Story ember-karakterei nem voltak a legszebbek. Igent mondtam. Rengeteg rövidfilm-ötletem volt, de egyikben sem volt ember. Azt mondtam, kitalálok valamit, amiben van.
HVG: Így jött a sakkjátszma ötlete?
J. P.: Először arra gondoltam, egy öregember lesz a főszereplő. Animátorként épp az az izgalmas, ha a kisbaba ellentétjét rajzolhatom meg, és hogy milyen történetben helyezhetem el az idős embert. Rengeteg ötletem volt, az egyiket a nagyapám ihlette, aki önmagával sakkozott. Ezt sosem értettem, mert úgyis tudod, mi a következő lépésed. A nagyapám nagyon komoly, kitartó ember volt. Mélyen elgondolkodva nézte a sakktáblát mielőtt lépett volna, aztán megfordította a táblát és ugyanezt végigcsinálta a másik oldallal. Mindig csodáltam, hogy képes volt önmaga ellen játszani. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz a számítógépes grafikával emberi karaktert alkotni, és jó, ha a történet csak egyszereplős.
HVG: Mi volt a legnagyobb kihívás, amivel szembe kellett néznie a készítés során?
J. P.: Hogy a történetnek csak egy szereplője van, hiszen általában kell valamilyen konfliktus. Ezért volt őrült ötlet, hogy az idős ember egyedül sakkozzon. Így egy szereplőt két karakterré kellett változtatni. Technikai szempontból két nagy kihívást is jelentett a film: az egyik, hogy hogyan oldjuk meg, hogy a ruha a valósághoz hasonlóan gyűrődjön Gerin, amihez külön szimulációs programot írtunk. A másik pedig, hogy hogyan legyen Geri arca minél kifejezőbb. Ehhez szintén külön programot kellett írnunk, amit Michael Kass-szel valósítottunk meg (ma már az Nvidia vezető mérnöke – a szerk). Ha valakinek azt mondod, van egy ötletem egy önmagával sakkozó bácsiról, az annyira nem izgalmas, ezért sok közeli kép kellett, hogy dinamikus legyen, és kellett a kifejező mimika.
HVG: Maradjunk az őrült ötleteknél… Hogyan jutott eszébe a L’ecsó?
J. P.: Nos, amikor egész estés filmet készítesz, akkor előbb-utóbb megkérdezik az újságírók, hogyan jutott eszedbe. És kell egy sztori, amit elmondhatsz. De az igazság az, hogy én sem tudom. Egy nap csak álltam a konyhában a feleségemmel és eszembe jutott.
HVG: Volt olyan üzenet, amit közvetíteni a filmmel?
J. P.: Különben miért készítenénk filmet? A sztori egy patkányról szól, aki séf akar lenni. Szerencsés dolog, ha olyan történettel rukkolsz elő, amit egy mondatban össze lehet foglalni. Elmondod, mindenki nevet, azonnal megértik, mi a baj vele. Mert egy étteremben a patkányokat irtani szokták. A film üzenete, hogy felülkerekedjünk az előítéletességen. Senki sem hiszi, hogy egy patkány séf lehet. Nemcsak, mert nem megengedett, de lehetetlen elképzelni is. Ezért, hogy Remyből séf lehessen a világ és a családja előítéletességén is felül kell kerekednie. Bizonyítania kell a tehetségét, hogy azért ítéljék meg amit tud, ne pedig azért, ami valójában – egy patkány. (nevet)
HVG: Több mint húsz év eltelt azóta, hogy a L’ecsón kezdett dolgozni. Olvastam valahol, hogy a projektről végül levették. Elmondja, miért történt ez?
J. P.: Ilyen gyakran megesik a filmiparban. Ez volt az első egész estés rendezésem, és fordulópont érkezett el a stúdió életében. A L’ecsó volt a legelső Pixar-film, ami azután készült el, hogy a Pixar koprodukciós megállapodást kötött a Disneyvel, amely a filmet forgalmazta is. Ezzel egyidőben dönteni kellett arról, hogy a Pixar független stúdió lesz-e vagy a Disney megvásárolja-e – végül ez utóbbi történt. Rengeteg nyomás nehezedett erre a filmre, és nem is úgy jöttek össze a dolgok, ahogy szerettük volna, a stúdió egyszerűen így döntött, és felkérte Brad Bird-öt (a Hihetetlen család rendezőjét – a szerk.).
HVG: De ekkorra már volt egy Oscar-díja a legjobb rövidfilmért…
J. P.: Ahogy említettem, ez nem újdonság. Az eredeti ötletem kicsit más volt, mint ami végül lett a L’ecsóból. A Pixarnál úgy ismertek, mint a „fickó európai látásmóddal” (Pinkava Csehországban született – a szerk.).
HVG: Muszáj megkérdeznem, hogyan változott a film az eredeti ötlethez képest?
J. P.: Az alapsztori természetesen ugyanaz, Remy is felfedte volna magát a végén. Számos jelenet megmaradt az eredeti ötletből, például a flashback-jelenet az ételkritikus Ego gyerekkorába. Eredetileg sokkal nagyobb volt a vívódás Remyben, hogy kövesse az álmát és séf legyen vagy a családját válassza. A családja elítélte, amiért az emberek közé vágyott. Identitásválságon ment keresztül: mi akarok lenni, patkány vagy séf? Mindenkit átvert azért, hogy követhesse az álmát.
Érdekesség, de a film népszerűségét bizonyítja, hogy koronavírus-járvány alatt, amikor minden le volt zárva, rajongói kezdeményezésre a TikTokon még musicalt is összeraktak a L’ecsó alapján.
HVG: Ha már szóba került a koronavírus-járvány, mit gondol, jelenleg mi a legnagyobb kihívás, amivel az animációs filmiparnak szembe kell néznie?
J. P.: Nehéz időszakon van túl az animációs ipar a hollywoodi forgatókönyvírók és a színészek sztrájkja, és a világjárvány után, amikor hirtelen sok embert felvettek, aztán ahogy visszatért minden a régi kerékvágásba, el is bocsátottak. Valamint nem feledhetjük el a mesterséges intelligenciát sem, ami áldás vagy átok, attól függ honnan nézzük. Végül mégiscsak történetmesélésről van szó, ami nem tűnik el egyik pillanatról a másikra. Szükségünk van történetekre. A technológiának köszönhetően egyre egyszerűbb kifinomult animációs filmeket készíteni, amivel egyre több filmet lehet olcsóbban elkészíteni. Persze ehhez elengedhetetlen egy egyensúly, hogy a tehetséges emberek meg is tudjanak élni belőle. A filmipar még most próbálja megfejteni, mi az az üzleti modell, amivel mindenki jól jár: meg lehet élni belőle, nem túl drága a filmkészítés költsége és az emberek is látni akarják. Lehetséges viszont – és ez kicsit olyan talán, mint a L’ecsó – hogy csak azért, mert készíthetsz animációs filmeket, még nem azt jelenti, hogy muszáj is. (nevet)
HVG: Lehetséges, hogy a legtöbb filmötlet nem áll készen arra, hogy megvalósítsák?
J. P.: Nehéz jó filmet csinálni, jól elmesélni egy történetet. Végső soron arról van szó, mi a történet és hogy jól el tudod-e mesélni. Ehhez pedig valódi tehetségre van szükség. Szóval nem arról van szó, hogy „Ó, csinálok egy filmet” és megcsinálom. Mint minden, aminek értelme van, jól filmet is nehéz csinálni. A nézők tudják, mi a jó és mi a rossz. Reagálnak rá. Az igazi próbatétel, hogy a közönségnek tetszik-e.
HVG: Említette a mesterséges intelligencia adta lehetőségeket. Ön szerint hosszútávon átveszi az MI az animátorok munkáját?
J. P.: Nem. Nyilvánvalóan csodálatos technológia, ami sokakat megrémiszt, de végül is a mesterséges intelligencia mixe mindannak, ami az interneten elérhető. Az intelligenciát működtető gép nem érti meg a dolgok közötti összefüggéseket, csak végrehajtja az utasításokat. Rajtunk felhasználókon múlik, hogy eldöntsük, a végeredmény tetszik-e, mert mi vezéreljük. Mi döntjük el, a végeredmény felhasználható-e egy történethez. Elképzelhető, hogy valaki, akit nem érdekel, hogyan mesél el egy történetet, lát valamit, ami tökéletesnek tűnik, és csak azt nézi, milyen gyorsan, milyen olcsón megúszta. Ilyen van, és lesz is még. De biztos vagyok benne, hogy a közönség már kezdi unni a „wow-hatást”: minden új technológia ezt váltotta ki. Ez volt, amikor a számítógépes grafika megjelent, amikor a CGI-technológia megérkezett, de ez nem volt elég filmekben. Nincs annyi vizuális effekt és CGI, ami megmenthet egy rossz ötleten alapuló filmet. Még mindig kell az emberi tapasztalás, a kommunikáció. Az, hogy hogyan dolgoznak az animátorok, változhat, de továbbra is az emberek közötti kommunikációról szól a film, a színészi játékról, mindenféle apróságról, a stílusról. A technológia mai állása szerint pedig nincs olyan, ami ezeket helyettesítené.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
