Mit ér egy szerkesztőség függetlensége Jeff Bezos árnyékában?
Az amerikai elnökválasztási kampány nem várt elágazása a sajtószabadság kérdését is a felszínre hozta. A nagy múltú Washington Post újságírói most maguk lettek a hírek főszereplői, miután a tulajdonos a szerkesztőségen átlépve úgy döntött: a lap nem támogatja egyik jelöltet sem az idei elnökválasztáson. Sok munkatárs a saját felmondásával áll ki a szerkesztőség függetlensége mellett, és még erősebben kongatja a vészharangot a demokráciáért.
Kész szerencse, hogy a Washington Postnak saját humoristája is van, mert így a maga módján és a maga eszközeivel tudta korrigálni azt a lépést, amelyet a lap egykori szerkesztője ezekkel a kemény szavakkal ítélt el: „Egy bátorságáról híres intézmény gerinctelenségének nyugtalanító fejezeteként fog bevonulni a történelembe.”
A Washington Post ugyanis a hagyományokkal szakítva – vagy a hagyományokhoz visszanyúlva, nézőpont kérdése – úgy döntött, hogy idén nem tesz közzé szerkesztőségi állásfoglalást arról, hogy kit támogat az elnökválasztáson. Pontosabban a lap milliárdos tulajdonosa, Jeff Bezos döntött így.
William Lewis, a lap vezérigazgatója és felelős kiadója többek között azzal indokolta a döntést, hogy a Washington Post ezzel visszatér a gyökereihez, hiszen 1976-ig nem volt bevett szokás, hogy kiálljon egy elnökjelölt mellett, most pedig hisznek abban, hogy az olvasók képesek eldönteni, kire akarnak szavazni.
A gyökerek természetesen fontosak, ismerte el a lap humoristája a kiadó törekvését, hogy visszalépjen több mint ötven évet az időben. „Ha visszamegyünk a hetvenes évekig, a Post nem támogatott egyetlen elnökjelöltet sem. Ha évszázadokat megyünk vissza, még Post sem volt, és az országnak királya volt! Ha még távolabb megyünk vissza az időben, teljesen lakhatatlan volt az egész észak-amerikai kontinens, mi pedig mindannyian gerinctelen lények voltunk, akik az óceánban éltünk, és bizonyára nem voltak Post-előfizetők sem” – ütött léket a kiadói érvelésen Alexandra Petri, aki az „udvari bolond” kikezdhetetlen függetlenségével állhatott ki a véleménycikkében Kamala Harris mellett. Nem fogta vissza magát akkor sem, amikor megjegyezte, a lap helyében szégyellné magát, hogy a humorista publicistára, azaz rá hárult az elnökjelölti támogatás.
Mindeközben a Post-előfizetők is véleményt nyilvánítottak: mintegy 200 ezren mondták vissza eddig az előfizetésüket. Csak hogy jól látszanak az arányok: a Washington Postnak 2024 első három negyedévében összesen négyezer új előfizetőt sikerült szereznie. Vagyis ötvenszer több lemondást könyvelhettek el néhány nap leforgása alatt, mint amennyi új előfizetést az év nagy részében.
A Washington Post újságírói hetek óta dolgoztak azon a szövegen, amely a lap hivatalos állásfoglalása lett volna Kamala Harris mellett. Ebben a minőségében klasszikus szerkesztőségi munka volt, a vázlatot szerkesztették, kiegészítették, ötleteltek – mégpedig abban a meggyőződésben, hogy a szövegről, a megfogalmazásról egyeztetnek, nem pedig arról, hogy a Washington Postnak lesz-e egyáltalán szerkesztőségi állásfoglalása az amerikai elnökválasztás előtt.
A lap újságírói – a hír- és a véleményrovatokban is – így aztán megdöbbentek, amikor múlt pénteken kiderült, a Washington Postnak mégsem lesz szerkesztőségi állásfoglalása, nem támogatja egyik elnökjelöltet sem.
„Ez gyávaság, a sötétség pillanata, amelynek a demokrácia lesz az áldozata” – tette egyértelművé a lépés súlyát a lapot 2012 és 2021 között szerkesztő Marty Baron.
Amikor Jeff Bezos 2013-ban 250 millió dollárért megvette a Washington Postot, kötelességének érezte, hogy a lap múltja előtt tisztelegve biztosítsa az őt fenntartásokkal kezelő újságírókat, hogy soha nem ejtene csorbát az újság hírnevén.
Egy szerkesztőség macerás dolog lehet a tulajdonosnak, ideális helyzetben ugyanis az a szellemi műhely, amely egy sajtóterméket előállít, nemcsak tulajdon, jár vele a szerkesztőségi függetlenség is, adott esetben nemcsak a politikával, hanem a tulajdonossal szemben is – aminek különleges tétje van az autokráciával kacérkodó kormányok alatt. Nem véletlen, hogy a szerkesztőségi bizottság egyik tagja, Molly Roberts arról beszélt: „az a kényszer, hogy Kamala Harrist támogassuk Donald Trump helyett, erkölcsileg a lehető legegyértelműbb”. Roberts több más szerkesztő- és újságíró kollégájához hasonlóan felmondott, és a nyilatkozatában világossá tette: „Még rosszabb, hogy a hallgatásunk pontosan az, amit Donald Trump akar. Ő el akarja hallgattatni a médiát, minket.”
A politikai és gazdasági hatalom, valamint az ennek a satujában dolgozó szerkesztőség hármas kölcsönhatásának a következményeire meglehetősen nyersen világított rá Marty Baron, amikor arról beszélt, azt, hogy a támogatást az utolsó pillanatban vonták vissza, Donald Trump felhívásként fogja értelmezni arra, hogy folytassa az üzleti ügyekben neki sok szempontból kiszolgáltatott Jeff Bezos és más médiatulajdonosok megfélemlítését. Alig néhány nappal a Post „semlegességi nyilatkozata” előtt a Los Angeles Times is úgy döntött, hogy nem lesz hivatalos támogatottja az elnökválasztáson. A kaliforniai lapnak szintén milliárdos tulajdonosa van, Patrick Soon-Shiong, aki azzal az újságírószakmailag nem túl megalapozott indokkal tett így, hogy az a félelme, ha kiállnak valamelyik jelölt mellett, azzal csak a megosztottságot mélyítik el.
Arról, hogy a körültekintőnek beállított mérlegelés helyett sokkal inkább üzleti és személyes érdekek húzódhatnak meg a döntés mögött, a Washington Post vezérigazgatói cikkének az időzítése árulkodhat, alig élesedett ugyanis William Lewis írása a nem támogatásról, néhány órával később Bezos űripari vállalatának, a zsíros kormányzati megbízásokat teljesítő Blue Originnek a képviselői már Donald Trumppal tárgyaltak.
Ennek a szerencsétlen optikáját kivédve aztán Bezos a saját lapjába írt egy cikket, hogy elmagyarázza, a támogatás az elfogultság, a függetlenség hiányának a látszatát keltheti, és a döntését nem az üzleti érdekei motiválták, a későbbi üzleti találkozó csak a véletlen műve volt.
Nem sokkal az után, hogy Donald Trump megnyerte az elnökválasztást, és 2017-ben beiktatták, a Washington Post mottót választott:
A demokrácia meghal a sötétségben.
A lap újságírói ennek a mottónak a szellemében tárták fel a Trump-elnökség visszaéléseit, azoknak a nagy elődöknek a nyomában haladva, akiknek a bátorsága a sajtótörténelem egyik leginkább megbecsült, leginspirálóbb intézményévé tette a Washington Postot.
Nem véletlen, hogy az 1972-ben a Watergate-botrányt feltáró Bob Woodward és Carl Bernstein arról beszélt, hogy a mostani döntés nem vesz tudomást a lap munkatársainak az elsöprő erejű munkájáról, amellyel feltárták, hogy Donald Trump milyen fenyegetést jelent a demokráciára.
Ebben a viszonylatban szimbolikus erejű, hogy miközben a Washington Postnál a szerkesztőségi integritásukért küzdenek az újságírók, Donald Trump egy arizonai választási gyűlésen arról beszélt, hogy a sajtó az emberek ellensége.
A kialakult helyzetet értelmezni próbáló írásokban újra meg újra felbukkan a fasizmus és a diktatúrák szakértőjének számító történész, Timothy Snyder eszmefuttatása a zsarnokság „fogantatásáról”, az azt előkészítő gondolati mátrixról. Snyder alkotta meg a „megelőlegezett engedelmesség” fogalmát, a 20. század egyik legfontosabb tanulságát: az emberek előre megpróbálják kitalálni, hogy egy elnyomó rendszer mit akar, majd felajánlják magukat neki, még az előtt, hogy a rendszer ezt megkövetelné tőlük. Ezzel nemcsak hatalmat adnak a leendő zsarnoknak, hanem megmutatják neki azt is, hogy mi az, amit majd megtehet.
Ebben a fénytörésben a Washington Post és a Los Angeles Times is megelőlegezte egy esetleges újabb Trump-adminisztrációnak a cenzúra és az öncenzúra lehetőségét. A lépést elítélő kommentárok épp ezt a kártékony aspektust emelik ki: a két lap állásfoglalása nagy valószínűséggel nem sok szavazót győzött volna meg, azzal azonban, hogy a tulajdonosok belenyúltak a szerkesztőség függetlenségébe, egy lehetséges jövőbeni működés mechanizmusát rajzolták fel. Egy olyan működését, amelyben a politikai és üzleti érdek felülírja a szólás- és sajtószabadságot.
A sajtó függetlenségének az irányából az ügy lényegét szintén a Washington Post humoristája fogalmazta meg a legjobban: „Én csak egy humorista vagyok. Csak azért tudom, mi történik, mert a valódi újságíróink kint dolgoznak a terepen, és biztosak abban, hogy a szerkesztőik fedezik őket, hogy nincs olyan erős ember, akiről nem lehet beszámolni, hogy félelemből soha senkivel nem fognak kesztyűs kézzel bánni. Ezt érdemlik és várják el az olvasóink: hogy kimondjuk, amit tényleg gondolunk, hogy arról tudósítsunk, amit tényleg látunk; hogy ha úgy gondoljuk, hogy Trumpnak nem kellene visszatérnie a Fehér Házba, és Harrisből remek elnök lenne, akkor ezt ki fogjuk tudni mondani.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
