Lebutított bosszú – így csúszott félre a Last of Us második évada
Megpiszkálták az alapsztorit, átírták a karaktereket – amivel semmi baj nem lenne, ha a végső mondandó nem torzulna. De torzul. Végignéztük az új évadot, és megmutatjuk, miért nem oké a második Last of Us játék adaptációja.
Kelet felől érték el a várost. Meleg, párás volt a levegő, napok óta szakadt az eső, ki tudja, talán csak pár óráig sütött a nap, mikor megérkeztek. Egy ló, két lovas, két nő, egyiküknek szokatlanul nagy már a hasa, a másik pedig szokatlanul érzéketlenül nem hajlandó erről tudomást venni. Két hetet lovagoltak, míg elérték Seattle-t. Át a Sziklás-hegységen, ahol lassan olvadt a hó, közeledett a tavasz. Lassú, elsőre sehová nem vezetőnek tűnő beszélgetések indultak el köztük. Mégis, mire elérték a várost, már egymás rezdüléseiből is tudták, mikor vannak bajban, mikor örülhetnek egymásnak.
Utóbbiból mondjuk nem sok jutott nekik: a közel 900 mérföldes lovaglás eseménytelenül telt ugyan, azonban az ember csak úgy nem kel útra egy olyan világban, ahol folyamatosan azt kockáztatja, hogy ha nem a fertőzöttek tépik szét, akkor fosztogatók erőszakolják, majd ölik meg, ha nem vigyáz magára. Ellie és Dina mégis elérte az északi fekvése ellenére is mediterrán Seattle-t. Azért érkeztek, hogy gyilkoljanak. Azért érkeztek, hogy megtoroljanak valamit. Valamit, ami megbocsáthatatlan bűn Jackson közösségének szemében még akkor is, ha pont a közösség érdekében néztek félre, mikor szembesültek vele. Maguk sem tudják még, hogy csupán három napot fognak a városban tölteni. Pont azt a hármat, amikor a Seattle-t a fertőzöttek mellett benépesítő két közösség között kiújul egy tizenéves háború.
Minden elromlik – és pont ettől gyönyörű
A Last of Us videójáték 2020-ban megjelent második része azt mutatta be, ahogyan elromlanak a dolgok. Azt, ahogyan súlyosan sérült emberek hoznak múltjukból, tapasztalataikból fakadó döntéseket. Olyan döntéseket, amelyekről a laikus szem – a játékos – első pillantásra látja, hogy rossz, mégis megérti: szereplőink huszon éve élnek egy olyan világban, amelyben az ember visszacsúszott az állati sorba, ahol máshogy épülnek fel a döntések, életek, mint ahogy megszoktuk. A játék történetvezetésének bravúrja abban rejlett, hogy ezeknek a teljesen elkorcsosult emberi lényeknek a teljesen embertelen döntéseivel tanultunk meg azonosulni pillanatok alatt.
Megértettük az apokalipszist, ahogy azt is, hogy nem az a legrosszabb, amikor összeomlik a világ, hanem az, ha túléljük, és élni próbálunk az összeomlás után is.
Nem fogok hazudni: ez a típusú történetvezetés és világépítés a játék készítőinek sem jött teljesen össze. Mindkét Last of Us játékban volt, amikor kilógott a lóláb, és érződött, hogy nem teljesen önazonos, karakterbe passzoló minden reakció. Ahogy a játékok alapján készült sorozat első évada, úgy a második is azzal kísérletezik, hogy a játék történetvezetésének, karakterépítésének hibáit próbálja helyretenni, kipofozni. Ez a kísérlet siklott most félre.
Az teljesen természetes, hogy egy videójátékot, legyen bármilyen jó is a története, nem egy az egyben ültetnek át sorozatra vagy filmre. Nem is lehet, hiszen más médiumról van szó, nem működne. Mozgóképen ki kell bővíteni picit a sztorit, meg kell piszkálni itt-ott, csakhogy az már gond, ha az alapmű legfontosabb jeleneteit írja át az, aki az adaptációt készíti.
Spoilerek nélkül is érdemes megjegyezni, hogy a játék két, talán legfontosabb fordulópontja (a játék sztoriját ismerőknek: Ellie útja Salt Lake Citybe, ahol valami rendkívül fontos dologra jön rá Joellel kapcsolatban, valamint az a bizonyos golfozós jelenet) teljesen máshogy jelenik meg a sorozatban, mint ahogy korábban ismertük őket. Mondjuk, a golfozást legalább bevállalták, több rajongó tartott attól, hogy nem merik majd.
És a sorozat írói nemcsak ezekhez nyúltak hozzá. Ahogy van, kimaradt a hillcresti mészárlás, de teljesen átalakították Ellie első találkozását is a szerafitákkal abban a sötét parkban. Ha pedig valaki játszott a játékkal, akkor ebből a két mondatból pontosan tudja: a háromnapos seattle-i bosszúhadjárat második napja a sorozatban teljesen más, mint ahogy a játékban láttuk.
Mindemellett teletömték az amúgy csupán hétrészes évadot fillerekkel. Olyan plusz jelenetekkel, amelyek a történet összképéhez nem tesznek hozzá, csupán a játékidőt viszik, és laposítják az egész évadot. A Last of Us második évadától ezer ok miatt tartottam, de az nem volt a félelmeim között, hogy unalmas lesz. Néhány részben ezt is sikerült összehozni. A történet és a benne mozgó karakterek annyira lassan bomlanak ki, hogy bizonyos pontokon akarva-akaratlanul el fogunk gondolkodni rajta: biztos, hogy egy akcióhorrort nézünk?
Emberek, nem vadak
És ha már a karakterek… Nem a sztorival van itt a legnagyobb baj, hanem Ellie-ékkel. Főleg Ellie-vel, a főhőssel, akit mintha félreértettek volna a forgatókönyvírók, ami azért lenne nagyon furcsa, mert ugyanezek az arcok írták meg őt a játékban is. Ellie-t ugyanazok a hatások érik, mint a játékban, az évad végére pedig ugyanoda jut el, mint a játék Ellie-karaktere. Közben mégis elveszíti saját magát, logikátlanná válik.
A játékbeli Ellie-nek mindennél és mindenkinél fontosabb a bosszúja. A hangsúly itt a „mindennél és mindenkinél” szavakon van. Mindenen és mindenkin átgázol, hogy elkapjon valakit, senki és semmi nem érdekli. A sorozatban viszont a karakter más: az őt ért hatások ellenére kötődik emberekhez, figyelembe veszi a szempontjaikat, meghallja az érveiket. A játékban világos, hogy Ellie az őt ért traumák miatt nem képes kötődni igazán senkihez. Itt mégis kialakítanak Dina és közte egy kapcsot.
Az évad játékidejének túlnyomó részében Ellie emberként viselkedik. A játékban ösztönlényként. Állatként.
Bár a történetbe egy csomó ponton belepiszkáltak az alkotók, teljesen mégsem írták át. Ebből fakadóan viszont az évad felében az emberformára írt Ellie kelt disszonáns hatást egy állati világban, majd egyik pillanatról a másikra vált állatiba indoklás és átmenet nélkül.
De nem csak Ellie karakterét „írták félre”: az első évadból már ismert Tommy új motivációkat, új háttérsztorit és új cselekményszálat kapott a játékban látottakhoz képest, ugyanúgy, ahogy a frissen felbukkanó Jesse is. Mindezzel nem az a probléma, hogy a történetükhöz nyúltak, hanem az, hogy az öt évvel ezelőtt megjelent játék legfőbb mondandóját befolyásolják ezek a belenyúlások. Azt, hogy
egy szürke, gonosz és brutális világban nincsenek jó és rossz döntések, nincsenek jó és rossz emberek. Mindenki öl, aztán egyszercsak megölik.
Pont ennek az érzékeltetése hiányzik a leginkább a sorozat második évadából, pedig az első ezt tökéletesen adta át.
Az évad unalmasságát nem kizárólag a történetvezetés üresjáratai okozzák, hanem az is, hogy a nyugisabbra írt karakterek egyszerűen nem vállalják fel azokat a harcokat, amelyeket a játékban nekünk őket irányítva fel kellett. Menekülnek olyan konfliktusokból, ahol a játékban nekünk nem lehetett. Életben hagynak olyanokat, akiket nekünk meg kellett ölnünk. A kevesebb akcióval nem az a gond, hogy nem látunk elég leszakadt végtagot, vagy pépesre zúzott koponyát, hanem az, hogy így a játék világának végtelen kegyetlensége egyszerűen nem jön át eléggé.
Sehogy, semmilyen formában nem jelenik meg a sorozatban az, hogy Ellie-ék egy pillanatig nincsenek biztonságban a Seattle-i polgárháború közepén. Sehogy nem jön át, hogy Ellie-t ez egy pillanatig nem érdekli, hiába próbálják többen is rábeszélni a hazatérésre.
Sehogy nem jelenik meg, hogy ő már menthetetlen, túlságosan sérült. Hogy olyan mélyre rántotta őt a 19 éve alatt megélt erőszakspirál, hogy soha nem fog belőle kijutni, és ha társai nem vigyáznak, őket is kész magával rántani, vagy feláldozni.
„Szeretném megbocsátani. De nem tudom, hogy meg tudom-e”
Már a második évad premierje előtt bejelentették, hogy lesz harmadik. Meglepő lett volna, ha nem, az évad ugyanis a játék történetének felénél ér véget. Adódik a kérdés, hogy akad-e bármilyen (nem pénzügyi) érv a kettébontás mellett. Aligha. Ha a fillereket szűkebbre veszik, tíz részben elférhetett volna a teljes cselekmény. Így viszont biztosra vehetjük, ahhoz, hogy a harmadik évadot meg tudják tölteni „tartalommal”, az is tele lesz zsúfolva filler-jelenetekkel, talán részekkel is.
Amit a Last of Us második évadában látunk, egy puhább, szelídebb világ, mint amit a játékban át kell élnünk. Ezzel együtt az élmény is kevesebb. Hatalmas magasságai vannak így is: amikor kell, meghökkent, de nem döbbent meg. Ott a gombóc a torokban, de a sírás még a golfozásnál is elmarad. Megbotránkoztat, de hiába a gyomorkitépés, vagy a tömött páncélautóba vágott kézigránát, ha pontosan tudom: a játékban ez a bemelegítés volt.
Mindez üt, de nem akkorát és nem úgy. Ez az évad így kihagyott ziccereké, pedig az alkotóknak valójában nem lett volna más dolguk, minthogy átvegyék és mozgóképre ültessék át az alapanyag sztorijának, karaktereinek legfőbb értékeit, mondandóját. Ki tudja, talán tényleg irreális elvárás volt, hogy minden idők talán legjobb videojátékából a valaha készült egyik legjobb sorozat legyen, hiába sikerült ezt az illúziót az első évadnak tökéletesen megteremtenie. Simán lehet, hogy nem az célközönség, akik szerették, vagy egyáltalán ismerik a sorozat alapját adó termékeket is.
A második évad ugyanis így sem fogyaszthatatlan, nem élvezhetetlen, messze többet nyújt, mint az első évadon kívül bármi, ami valaha videójáték alapján készült. Indokolatlanul sok kritika, kifejezett bántás érte az Ellie-t alakító Bella Ramseyt minden alap nélkül. Ez nem rajta múlik, ő akkorát alakít, hogy hozza ugyanazt a karaktert, mint akit a játékban láttunk. Ramsey és a Dinát alakító Isabela Merced pedig tökéletes duó. A színészekkel minden rendben van. A díszlet pont olyan, mint a játékban volt. A tartalom más. És valahogy kevesebb is. Kár érte.
A Last of Us Part II. végigjátszását itt érdemes megnézni:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
