Tetszett a cikk?

Videójátékból sorozatot, akcióhorrorból drámát csináltak tíz évvel az alapjáték megjelenése után a Last of Usból. Be lehet vállalni egy médium- és műfajváltást büntetlenül? Szpojlermentes kritikánkból kiderül.

2003-ban vagyunk, amikor történetesen nem csoszogó, rohadó hullák lepték el a világot. Az élőkre egy intelligens faj támadt, amelynek az egymással kommunikálni képes egyedei egy karcolással meg tudnak fertőzni és magukhoz hasonlatossá tudnak tenni mindenkit. Nem zombik. A zombikban az a jó, hogy rájuk Hollywood – vagy személyesen Brad Pitt – mindig talál megoldást, vakcinát. A Cordycepsre azonban nincs gyógyszer.

HBO / Liane Hentscher

Cordyceps? Ez egy, a valóságban is létező gombanemzetség, amelynek bár az emberiség ismeri több mint négyszáz faját, ezen felül még több ezer olyan faja lehet, amelynek a hatásairól eddig nem is hallottunk. A nemzetség tagjai mind élősködő gombák: elsősorban rovarok és más élőlények testnedveiből táplálkoznak, és befolyásolják viselkedésüket. És most képzeljünk el egy olyan fertőzést, amely nem csupán felzabálja, hanem egy nagyobb egész részévé teszi a fertőzöttet!

Hogyan reagálna a világ egy olyan faj megjelenésére, amely erősebb, szívósabb mint az ember, és csupán egy célja van: pusztítani, és átvenni az uralmat minden élő felett?

Az emberi társadalom ezredéves vívmányai megszűnnek létezni, egyik pillanatról a másikra mit sem jelentenek az emberi jogok, a szolidaritás vagy a demokrácia. Eleinte egy dolog fontos: a túlélés, ez persze ismerős a zombifilmekből, sorozatokból. Évtizedek múltán viszont az egykori társadalom füstölgő romjai kirajzolják az új világ képét, mégis csak kell egy cél az embernek, amiért élni érdemes. Az egykori járványvédelmi hatóságnak az, hogy ha kell, minden eszközzel védje az embert. A legjobb válasz szerintük erre a katonai diktatúra. Válaszuk azonban reakciót szül: terroristákat, akik minden eszközzel harcolnak az új kor fasisztái ellen.

Ezt a világot álmodta meg 2013-ban a videójáték-fejlesztő Naughty Dog. Adta volna magát, hogy a játékban magunknak oldalt és eszmét választva harcoljunk a túlélésért, a központi figura, Joel Miller azonban nem katona, és nem is terrorista, hanem piti csempész, aki az öccsét szeretné megtalálni, de ehelyett olyan feladatot kap, amit korábban elvből nem vállalt volna soha: emberi szállítmányt kell célba juttatnia a 14 éves Ellie Williams képében.

HBO / Liane Hentscher

2013-ban, néhány hónappal a Playstation 4 megjelenése előtt, a Sony ezzel a játékkal újraírta az akcióhorror műfaját, pedig látszólag nem volt benne semmi különleges. A Last of Us-nak végtelenül egyszerű játékmenete volt: csőszerű pályákon kellett A-ból B-be eljutni úgy, hogy a közben velünk szembekerülő ellenfeleket – legyen akár ember, akár fertőzött – vagy kikerüljük, vagy megpróbáljuk likvidálni.

Mitől volt ez mégis különleges? Attól, hogy nem csak a játék világát írták meg gondosan: Joel és Ellie karakterei nem bitek voltak, hanem emberek, akik – akarva, akaratlanul is – elkezdtek jelenteni valamit azoknak, akik játszottak velük. A videojátéknak mint műfajnak hatalmas előnye minden más médiummal szemben, hogy a játékost – szemben a nézővel vagy olvasóval – a cselekménybe is bevonja, annak aktív részesévé, alakítójává emeli. A játékosok pedig 2013-ban megértették, hogy minden, amit tesznek, számít, mert nem csupán a saját életük, hanem egy tizennégy éves lány élete is múlik minden mozdulatukon. A Last of Us világa pedig veszélyes hely: Joelnek púp a hátán egy kotnyeleskedő, a határait próbálgató kiskamasz, amikor a városokon kívüli világot fertőzöttek uralják, azok az emberek pedig, akik még az apokalipszis után is életben vannak, még náluk is nagyobb veszélyt jelentenek rájuk.

HBO / Liane Hentscher

Mit sikerült mindebből a sorozatnak átadnia? Itt gyorsan lelőjük a poént: szinte semmit. Paradox módon mégis a valaha készült egyik legjobb posztapokaliptikus sorozat lett a Last of Us, és messze lekörözi a műfaj koronázatlan királyának számító Walking Deadet már az első évadával is.

Alaptétel, hogy az az igazán jó „zombis” történet, amelynek a cselekménye anélkül is működik, hogy magukat az élőholtakat tolnák az írók a nézők arcába. A Last of Us sorozat íróinak viszont sikerült átesniük a ló túloldalára: szinte kiirtották a fertőzötteket az első évadból.

A sorozatba mindössze néhány olyan jelenet jutott, amelyben a fertőzöttek valós fenyegetést jelentenek a két főhősre. A döntés érthető, hiszen a történetre és a két karakterre is sokkal nagyobb hatással vannak azok a jelenetek, amikor emberekkel kerülnek szembe, a fertőzöttek mellőzésével viszont az alkotók pont az akcióhorror szálat vágták vissza. Ez azért nem szerencsés, mert a játékban éppen ennek a két műfajnak a keverésével érték el, hogy a közel 14 órás játékidő egésze feszült és izgalmas legyen. Azzal, hogy az írók kiszedték az akció- és tömegjelenetek nagy részét, a sorozat szelídebb lett a játéknál: bár itt is fogunk látni közeli gyomorlövést, vagy nyakba állított bárdot, jóval kevesebbszer, mint a játékban. A Last of Us sorozat mégsem lett unalmas, csak sokkal lassúbb, mint a videójáték volt. De marad a kérdés, hogy ha az HBO például a Sárkányok házában bevállalta egy vajúdó nő felkoncolását úgy, hogy az a történethez nem adott hozzá semmit, akkor itt miért kellett a történet szempontjából kulcsfontosságú vérengzéseket teljesen kihagyni.

Mit kapunk akkor az akció és a horror helyett? Karakterfejlődést és drámát. Ez pedig fair deal: a sorozatban Joel és Ellie összecsiszolódását, közös fejlődését sikerült szinte ugyanúgy ábrázolni, mint a játékban. Sikerült átadni, hogy ebben a magából kifordult világban minden húsz évnél idősebb ember lelki roncs: mindenki elvesztett valakit vagy megölt valakit, és nincs senki, aki enyhíteni tudna ezeken a fájdalmakon. Ugyanakkor van egy olyan generáció is, amely már nem tapasztalta meg a járvány előtti világot. Nekik normális az állandó félelem, és az, hogy az emberi élet nem számít értéknek. A főszereplő Pedro Pascalnak szinte tökéletesen sikerült visszaadni, ahogy Joel szállítmány helyett lassan lányaként kezd tekinteni Ellie-re, ahogyan azt is, hogy ő maga miért alkalmatlan arra, hogy apja legyen az őt ért veszteségek után bárkinek, Bella Ramsey pedig ugyanazt az Ellie-t hozza, aki a játékban lassan bízni, majd egyenesen függeni kezdett Joeltől.

A karakterfejlődés és a dráma pedig nem csak a két főhősre igaz: rengeteg olyan jelenetet forgattak le, amely a videojátékban nem is szerepelt. Háttértörténetet kaptak a mellékszereplők, és szinte minden karakter mélyebb, érthetőbb, szerethetőbb lett, mint a játékban volt.

HBO / Liane Hentscher

Annak ellenére, hogy a történetet néhol újraírták, a sorozat szinte ugyanazt az élményt adja vissza, mint a 2013-as videójáték. Ugyanazoknál a jeleneteknél rándult görcsbe a gyomrom, szorult gombóc a torkomba, vagy nevettem fel. Ugyanazok a poénok, a gegek és rengeteg a kikacsintás azok felé, akik játszottak vele (ilyen például a játékban is látott munkapadok vagy létrák megjelenése). A világ pedig pont úgy néz ki, mint tíz éve, a játék megjelenésekor: egymásra szakadt toronyházak, roncsok mindenhol, és mindent a súlyosan fertőző gombák hálóznak be, meg a betonkolosszusokat visszahódító természet, mindez pedig a maga ocsmányságában is gyönyörű.

Ez a történet ebben a formában mégis kevés, hiába tettek rengeteget azért a sorozat alkotói, hogy nagyon hasonló élményt adjanak, mint amit a játék tudott. Csakhogy ezt nem elég látni, hanem érdemes átélni is, úgy sokkal mélyebbet üt minden eldördült lövés, minden halk kattogás vagy mordulás a szomszéd szobából.

A Sony fejlesztőstúdiói az utóbbi húsz évben szinte futószalagon gyártják az olyan játékokat, amelyek – a fő rivális Microsoft termékeivel szemben – a történetnek rendelik alá a játékmenetet, a Last of Us pedig a legerősebb volt ezek közül. Ha olyan minőségben tudják sorozattá, filmmé feldolgozni a God of Wart, a Death Strandinget vagy az Uncharted folytatásait is, mint ahogy a Last of Ust sikerült, akkor néhány év múlva talán kijelenthetjük, hogy túl vagyunk azon a korszakon, amikor a videójátékokból készült filmek és sorozatok a Witchert, a Kaptárt, az Assassin’s Creedet, a Perzsia hercegét vagy a Need For Speedet jelentették.

Vannak jó és izgalmas videojátékok - és van a Last of Us 2

Nehezen találnánk még egy videojátékot, amely olyan rögös úton ért el a megjelenés fázisába, mint a Naughty Dog közelgő újdonsága. A PlayStation4-exkluzív Last of Us 2 ezt leszámítva igazi karakán munka, amely csuklóból hozza az első rész legfontosabb jellemzőit.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!