Az állatokkal suttogó boszorkány, aki védelmébe vette az utolsó európai őserdőt
Tudósként ment oda, hogy megfigyelje őket, ám végül a vadállatok anyjává és a falka részévé vált. Simona Kossak az állatok társaságában olyasmit talált meg, amit az emberek közt addig sosem. Mesébe illő történetéről film készült, amelyet a jelenleg zajló Lengyel Filmtavaszon hazánkban is bemutatnak.
Európa utolsó, legnagyobb kiterjedésű, érintetlenül fennmaradt őserdejének mélyén, a lengyel és a fehérorosz határ mentén, a legközelebbi falutól is 6 kilométernyire áll egy kis vadászház. Több mint 3 évtizeden át ez a mindenféle polgári kényelmet nélkülöző kunyhó volt az otthona Simona Kossak biológus-ökológus, természetvédő aktivistának, aki modern kori, nonkonformista Hófehérkeként élt itt, tökéletes összhangban az erdő vadállataival.
„Átléptem az embereket és a természetet elválasztó határvonalat, és a fák és állatok oldalán találtam magam, ezért már az ő nevükben szólalok fel. Biológiából diplomáztam, de csak az erdőben töltött éveim alatt tanultam meg érteni az állatok nyelvét, amit most már olyan jól ismerek, hogy máglyára kellene küldeni boszorkányságért” – mondta magáról viccelődve Simona Kossak.
Életét annak szentelte, hogy behatóan tanulmányozza, mi több, megértse az állatokat, és minden erejével védelmezze egyre csökkenő természetes életterüket, választott otthonát, a białowieżai ősvadont. De hogyan jut el odáig egy huszonéves fiatal nő, hogy kivonuljon a társadalomból, és a civilizációtól távol kezdjen új életet?
Simona Kossak egy nagynevű krakkói művészcsaládba született 1943-ban, apja, nagyapja, és dédapja is híres festő volt, de a famíliában csak úgy hemzsegtek az ünnepelt írók és költők is. Szülei fiút szerettek volna, aki tovább viszi a családnévvel együtt a festőecsetet is, ő azonban lány lett, ráadásul nyúlszájjal született, és – szülei legnagyobb bánatára – úgy tűnt, nem örökölt semmiféle alkotótehetséget jeles felmenőitől. Ő vált a család fekete bárányává: kortársai a külseje miatt csúfolták, otthon pedig azért kritizálták, mert nem tudott megfelelni a felé támasztott elvárásoknak.
Az emberekkel nem igazán találta a közös hangot, így érdeklődése hamar az állatok felé fordult. Elindult a tudományos pályán: zoológiát és etológiát hallgatott a krakkói Jagelló Egyetemen, majd tanulmányai végeztével 1971-ben állást kapott a Białowieża Nemzeti Park kutatóintézeténél – akkor még nem sejthette, hogy az új feladattal együtt az otthonát és az életcélját is meglelte.
Hogy minél közelebbről tanulmányozhassa a białowieżai vadvilágot, beköltözött az erdő közepére: egy elhagyatott, romos erdészházba szeretett bele, amelyet már majdnem visszafoglalt a természet. „Tél volt és telihold, hófehérség mindenhol. Egy hófödte kis faház állt a tisztáson. A középső szobában padló se volt… Mégis, ahogy ezüstösen csillogott a holdfényben, annyira romantikus volt, hogy azt gondoltam: Ez az – vagy itt, vagy sehol!” – emlékezett vissza Kossak a sorsát megpecsételő pillanatra, amikor először látta meg a Dziedzinkának keresztelt vadászlakot.
Kérvényezte a nemzeti parknál, hogy elfoglalhassa Dziedzinkát mint szolgálati lakását. A park dolgozóinak segítségével ugyan rendbe hozták a házikót, de az továbbra is híján volt olyan úri huncutságoknak, mint a folyóvíz vagy az elektromosság. Simonát azonban nem akármilyen fából faragták. Eltökéltsége, hogy amennyire csak lehet, közel kerüljön a természethez, segítette őt abban, hogy maga mögött hagyja a modern élet megszokott kényelmét.
Simona idővel kezdte elsajátítani a vadon szavát, és egyre közelebb engedték őt magukhoz az erdő lakói. Hajléka nyitva állt minden sérült, beteg vagy árva állat számára, akik felépülésük után is ragaszkodtak jótevőjükhöz, így hamarosan vadállatok egész kis csapata szegődött hozzá erdei barangolásai során, néhányuk pedig egyenesen be is költözött otthonába, amely egyszerre szolgált kórházként, menhelyként és zoológiai laboratóriumként.
Idilli életét egy kétlábú hím érkezése borította fel. Lech Wilczek természetfotós engedélyt kapott a nemzeti parktól, hogy tábort verhessen a két részre osztott vadászház másik végében. Simona kezdetben fenntartásokkal fogadta a férfit, akit elsőre nagyképűnek gondolt. A kényszeredett lakótársakat azonban csakhamar összehozta a közös szenvedélyük, a természet iránti rajongás: amikor egy nap Lech hazahozott egy elárvult vaddisznókölyköt, Simona szíve is megenyhült. A süldő nevelése közben szerelem szövődött köztük, amivel kezdetét vestte több mint 3 évtizeden át tartó partnerkapcsolatuk: a tudományos munkában, a szerelemben, az alkotásban és a természetvédelemben is társak voltak. Lech fényképezőgépével megörökítette természetközeli életük legszebb és legbensőségesebb pillanatait – fotói meghatározó szerepet játszottak abban, hogy Simona története eljutott a szélesebb közönséghez is. A szívmelengető képek médiuma által pedig Kossak küldetésének üzenete is könnyebben célba ért.
A vadmalac, akit Żabkának neveztek el, egy közel kétmázsás behemóttá nőtte ki magát, de még ekkor sem szűnt meg kiskedvencként viselkedni: az asztaluknál evett, az ágyukban aludt, mindenhová követte őket, őrkutyaként védte a portát és különösen Simonát a betolakodóktól. 17 évig élt velük. „Úgy ült a lábuk mellett, mint egy kutya, odabújt a házigazdákhoz, és simogatást követelt tőlük!” – emlékezett vissza egy Dziedzinkában vendégeskedő krakkói újságíró.
Lech legjobb barátja pedig a kleptomániás holló, Korasek lett. Az öntörvényű és rossz modorú madár terrorban tartotta a környék lakóit. Egyrészt mindent ellopott, ami megtetszett neki: ételt, kulcsokat, hajkefét, pénzt, cigarettát. De kedvenc csínytevései közé tartozott a gyanútlan munkások megtámadása: egy helyi favágó arról számolt be, hogy Korasek gyakorta ellopta a pénzüket, sőt, egy ízben még a favágóengedélyét is kihúzta a zsebéből, majd a csőrével darabokra tépte azt.
„Támadta az embereket. Belekapaszkodott a férfiak nadrágszárába, a nők szoknyáját cibálta, és a lábukat csipkedte. A helyiek kezdték azt hinni, hogy Korasek egyfajta istencsapás az általuk elkövetett bűnökért” – idézte fel a holló egyik áldozata, akinek testén maradandó nyomot hagyott a madár csőrével való közeli találkozás.
Kapcsolatuk kiteljesedésével a körülöttük lévő állatsereglet is egyre kiterjedtebb lett: Zabka és Korasek mellett a falkájuk tagja lett kutya, farkas, róka, gólya, páva, bagoly, ölyv, őz, jávorszarvas, sün, nyest, szamár, bárány, borz és patkány is. Simona kedvencévé azonban a hiúz, Agatka vált, akire egyszerűen csak a lányaként hivatkozott. Az elárvult kölyköt ő nevelte fel, a nagymacska pedig felnőve sem tágított mellőle. Amikor egy szerencsétlen baleset folytán elpusztult, Kossak elhanyagolta minden kötelezettségét és hónapokig gyászolta „gyermekét”.
A környező falvak lakosai, akik ismerték Simonát, úgy néztek rá, mint egy boszorkányra, aki varázslatos módon érti az állatok nyelvét, és akinek keze alatt a vadállatok is megszelídülnek. Borzas hajával és félelmet nem ismerő tekintetével külsejében is a népmesék erdei szellemének alakját idézte fel a helyiek számára, aki meggyógyítja és védelmébe veszi az erdő minden teremtményét.
Kossak azonban nemcsak egy „jótündér” volt, hanem komoly kutató és környezetvédő aktivista is. A természetben élve is folytatta tudományos munkáját, két könyvet írt, valamint újságcikkek és tanulmányok sorát jelentette meg, interjúkat adott, dokumentumfilmeket készített, sőt, még feltalálóként is kipróbálta magát: megalkotott egy riasztószerkezetet, amely a közeledő vonatokra figyelmeztette a vadakat. 1980-ban az erdőtudományok professzorává avatták, 2003-tól haláláig a Lengyel Erdőkutató Intézet igazgatójaként működött.
Kossak foggal-körömmel védte a białowieżai erdőt az orvvadászoktól, a favágóktól, de még tilosban járó kutatóktól is. 1993-ban, a szigorúan védett természetvédelmi területen Simona két nehéz, fém lábfogó csapóvasat talált, amelyeket a Lengyel Tudományos Akadémia Emlőskutató Intézetének csapata helyezett ki, abból a célból, hogy a befogott farkasokat és hiúzokat rádióadós nyakörvvel lássák el. Simona magához vette, és nem volt hajlandó visszaadni a csapdákat. A tudósok lopással vádolták meg, mondván, hogy eltulajdonította a kutatáshoz használt felszerelésüket. Az ügyet bírósági útra terelték, Simona az ügyészségi kihallgatáson nem pusztán magát védte, hanem szembement a barbár eszközöket alkalmazó tudóstársaival is. Amikor megkérdezték tőle, milyen kockázatot jelentenek ezek az eszközök az állatokra nézve, Simona így válaszolt: „Véleményem szerint ezek halálos veszélyt jelentenek nemcsak az állatokra, hanem az erdőőrökre is. Minden állat, amely beleesik a csapdába, potenciálisan halálra van ítélve, ha súlyosan megsérül a mancsa. Egy olyan populáció esetében, amely mindössze 12 egyedből áll, és amelyet a vadorzás és a véletlenszerű elhullás egyaránt fenyeget, ez végzetes veszélyt jelent az alföldi hiúz (az eurázsiai hiúz ott élő alfaja – a szerk.) fennmaradására nézve. Genetikailag egyedülálló az egész európai kontinensen, mivel máshol már nincsenek alföldi hiúzok.
Szégyen az egész tudományos világra nézve, hogy ehhez hozzájárult.”
Ismeretterjesztő tevékenységének és harcos aktivizmusának számottevő szerepe volt abban, hogy a białowieżai erdőt, az európai bölény utolsó lelőhelyét bioszféra-rezervátummá és Natura 2000 különleges természetmegőrzési területté nyilvánították, valamint az UNESCO Világörökség része is lett. 2000-ben pedig elnyerte a legmagasabb, civilnek adományozható lengyel állami kitüntetést, az Arany Érdemkeresztet a Białowieża-erdő védelme érdekében tett erőfeszítéseiért.
Lech és Simona egész életüket az erdőben élték le együtt, állati családjukkal körülvéve. Kossak 2007-ben halt meg 63 éves korában, Wilczek Dziedzinkában maradt, megírta Simona életrajzát és folytatta munkájukat egészen 2018-ban bekövetkezett haláláig. Kossak életéről több album, biográfia és gyerekkönyv jelent meg eddig, 2022-ben dokumentumfilm készült rendkívüli történetéről unokahúga visszaemlékezései alapján, tavaly pedig bemutatták a róla szóló életrajzi filmet Adrian Panek rendezésében, melyben a címszerepet a lengyel film új sztárja, Sandra Drzymalska alakítja.
Ezek az alkotások Kossak emlékezetének életben tartása mellett újabb és újabb generációk figyelmét hívják fel arra az ügyre, amelyért egész életében harcolt: egy felbecsülhetetlen értékű természetvédelmi terület valódi védettségéért. A 2010-es években ugyanis a lengyel kormány engedélyezte, hogy a háromszorosára növeljék a fakitermelést a védett erdőségben – a döntés ellen nemcsak a környezetvédő csoportok és a szakemberek tiltakoztak, de az az európai uniós szabályokkal is összeegyeztethetetlen volt. Az Európai Bíróság felszólítása ellenére Lengyelország 2018-ig folytatta az intenzív fakitermelést a Białowieża-erdőben – ekkorra hozta meg az uniós szerv a kötelező érvényű határozatát, miszerint az állam megsértette az uniós jogot, ezért komoly retorziókra számíthat.
2022-ben pedig azzal haragította magára a környezetvédőket Lengyelország, hogy a Fehéroroszország felől érkező illegális migrációra válaszul egy 5 méter magas határkerítést húzott fel az erdő közepén, kettévágva ezzel az európai bölények pár száz példányt számláló populációját. Szerencsére mindezt Simona Kossak már nem láthatta – pedig a lengyel Jane Goodall üzenete ma is megszívlelendő lenne a döntéshozók számára:
„Az ember is része a természetnek, amiben nincs fontosabb vagy kevésbé fontos elem. Egy virág, egy csillag, egy kő, egy ember – mindet ugyanaz az isteni szikra hatja át. Akik megtanulnak együtt érezni a növényekkel és az állatokkal, képesek lesznek másokat is megérteni, s önnön lényükhöz is közelebb kerülnek – mert nem tesznek olyat, ami ellentétes lenne a saját természetükkel.”
A Simona Kossak, a vadon őrzője című filmet most a magyar közönség is láthatja április 28-án este az Uránia Nemzeti Filmszínházban, a Lengyel Filmtavasz részeként. További részletek itt.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
