Két nagyon más hangulatú westernnel indította a karrierjét a hetvenes évek legelején. Robert Altman filmje, a McCabe és Mrs. Miller igazi mítoszromboló darab volt, sütött belőle az új-hollywoodiak kiábrándultsága, míg a Pisztolypárbaj a régi iskolához tartozott. Utóbbiban Kirk Douglas és Johnny Cash néznek farkasszemet egymással. Milyen volt zöldfülűként a két legenda körül lábatlankodnia?

A Pisztolypárbaj volt életem első forgatása, Johnny Cashnek pedig ez volt az első nagy filmszerepe. Ha másként is, de mindketten kezdőnek számítottunk. Erre néha emlékeztettük egymást, jót derültünk rajta. Persze ő legenda volt, ahogy Kirk is, én meg kezdő. És ez nem az a forgatás volt, ahol a legendák színészi tippeket adnak egy kezdőnek. Hagyományos leosztásban dolgoztunk, ha valaki tanácsot adott, az a rendező, Lamont Jackson volt. De Kirk is, Cash is jól bántak velem, nem éreztették, hogy kik ők, és ki vagyok én. Egy húszéves kölyök, ez voltam én.

Átesett a tűzkeresztségen a nagy öregekkel, és következett az első filmje Robert Altmannal, a McCabe és Mrs. Miller.

Közben azért szerepeltem a Broadway-n, egy évig játszottam a Hairben. Mire New Yorkból visszatértem Kaliforniába, már volt ügynököm is. A bátyámat, Davidet (David Carradine) is ez az ügynökség képviselte. Ők juttattak be Robert Altmanhoz. Akkorra már mindenki tudta, kicsoda Altman, a M*A*S*H hatalmas sikert aratott. Azt azonban nem tudhattam, de hamar kiderült számomra, hogy hogyan választja ki a színészeket. Nem tartott hagyományos meghallgatást, nem kellett felolvasni a forgatókönyvből, szó sem volt semmi ilyesmiről. Altmant egyetlen dolog érdekelte: hogy beleillek-e az általa elképzelt világba. Végigmért és úgy döntött, beleillek. A következő szakmai beszélgetés zajlott le közöttünk:

– Olvastad a forgatókönyvet?

– Igen.

– És tetszett?

– Igen.

– Akarod a szerepet?

– Igen.

Színészcsaládból származik, már az apjuk is elismert művész volt. John Carradine nemcsak a western születésénél, John Ford Hatosfogatában tűnt fel, de ott volt akkor is, amikor Ford eltemette a műfajt az Aki lelőtte Liberty Valance-t című klasszikusával. Valamiféle műfaji eligazítást, westernügyi felkészítést csak kapott az édesapjától…

Ha adott is szakmai tanácsot az öreg, amit nem nagyon adott, az csak annyi volt, hogy minden körülmények között légy profi. Sose késs el, mindig tudd a szövegedet, és a nap végén akaszd fogasra a jelmezedet. Nem nagyon sztorizgatott apánk a munkáról, de egy történetére jól emlékszem. A Captain Kiddet forgatta Charles Laughtonnal.

Laughton híresen nehéz eset volt. Az egyik jelenetükben épp apámat vette a kamera, Laughton képen kívül állt, és sokadszorra is elbaltázta a szövegét. Nyilvánvaló volt, hogy direkt csinálja, kóstolgatja az öregemet.

Egy idő után apám megelégelte a dolgot és odaszólt Laughtonnak: „Charlie, semmi gond, ha így akarod, csinálhatjuk így is, én egész nap ráérek”. Csodák csodája, a következő felvétel hiba nélkül lement. Egyébként a szakmai fogásokról nem sokat beszélt, meggyőződése volt, hogy azt nem lehet tanítani.

Keith Carradine és Cristina Raines a Nashville-ben

Collection ChristopheL via AFP

Nem lehetett valami békés gyerekkora, egy ponton a bíróságnak is közbe kellett avatkoznia, ami után több hónapot töltött egy intézetben. Azt mondta a helyről, olyan volt, mint a börtön.

Valóban sok felfordulást éltem át gyerekfejjel. A szüleim válása küzdelmes időszak volt, apám és anyám egymásnak estek, hogy mi, gyerekek, melyikükkel éljünk. Ekkor lépett közbe a bíróság, és gyámság alá helyezett minket. Én és a testvérem, Christopher több hónapra egy Los Angeles-i nevelőintézetbe kerültünk. Ijesztő hely volt egy kisgyerek számára.

Mire megjelent a Nasvhille forgatásán, már elmondhatta, hogy Altman társulatának a tagja, hiszen a McCabe és Mrs. Miller után a Tolvajok, mint miben is játszott. A Nashville már a harmadik közös munkájuk volt.

Volt már annyi tapasztalat mögöttem, hogy tudjam, Altman hogyan, milyen módszerrel dolgozik. A színészei imádták, mert szabad kezet adott nekik, és miközben kísérletezgettek, biztonságban érezhették magukat. Altmannál lehetett hibázni. Ha pofára estél, nem volt nagy ügy, nem származott belőle bajod. A mondás az volt, hogy majd a következő felvétel során megoldod. Altman mindig nyitott volt az improvizációra, de azt is természetesnek venne, ha valakinek ez nem feküdt. Én sem vagyok az az improvizálgató típus, mindig is biztos támaszom volt a forgatókönyv. Sosem éreztem annyira magabiztosnak magam színészként, hogy ott helyben, a kamera előtt szüljem meg a szövegemet.

Rengeteg szereplő keresztezi egymás útját a 160 perces játékidő alatt, countrysztárok és kezdők, ígéretes tehetségek és botfülű alakok, gospelénekesek és kampányoló politikusok, dörzsölt zeneipari szereplők és rámenős újságírók, mindenre hajlandó rajongók és sokat látott menedzserek, vietnámi és másféle veteránok, és még a fiatal Jeff Goldblum is átrobog a színen egy háromkerekű motoron. Persze folyamatosan szól a country, miközben Altman hatalmas tablót fest a hetvenes évek közepi Amerikáról. Mennyire látott rá az előkészületekre?

Joan Tewkesbury írta Altman előző filmje, a Tolvajok, mint mi forgatókönyvét is. Kint volt velünk a forgatáson, de már akkor gyakran leutazott Nashville-be, hogy anyagot gyűjtsön a terepen. A filmnek van története, eleje, közepe és vége, de Altmant és Tewkesburyt elsősorban a mikroklíma és a korhangulat érdekelte. Egy jellegzetes, minden ízében amerikai város atmoszféráját akarták megmutatni. És ezen keresztül persze az egész akkori amerikai társadalmat.

Egy folkzenészt játszik, akiről kiderül, hogy távolról sem az a mély érzésű lírikus, amilyennek a színpadon mutatja magát. Sokkal inkább egy cinikus szoknyavadász, a női skalpok szenvedélyes gyűjtője.

Valóban feszül némi ellentmondás a dal és a dalnok között. Az I’m Easy című számot én írtam, én is adom elő a filmben. Mint szerző, elmondhatom, hogy őszinte szerelmes számnak szántam, nincs benne semmi idézőjel.

Altman zsenialitását dicséri, hogy úgy használta fel a dalomat a filmben, hogy annak lett egy erősen ironikus olvasata. Belengte az a híres altmani cinizmus.

Eredetileg nem is én, hanem egy másik színész, Gary Busey játszotta volna ezt a zenészt, de Gary kapott egy másik ajánlatot, és végül inkább azt választotta. Altman pedig rám osztotta a szerepet, noha eredetileg valaki mást játszottam volna. Eleinte idegenkedtem ettől az alaktól, ódzkodtam tőle, hogy egy ellenszenves fickót játsszak. Altmannak is elpanaszoltam, hogy azt se tudom, mitévő legyek. Türelmesen végighallgatott, empatikusan a szemembe nézett, és annyit mondott: minden rendben lesz. És ezzel otthagyott. Ismert annyira, hogy tudja, mit várhat tőlem.

A Nashville-t öt kategóriában jelölték Oscarra, végül egyet kapott meg: az ön szerzeménye, az I’m Easy nyerte a legjobb eredeti dal díját. Színészként kezdte a filmet, de mire a végére ért, countrysztár lett.

Countrysztár, megszorításokkal. Volt, aki leszólta, pszeudo-countrynak nevezte a számot, az illető egy publicisztikában támadt nekem és a dalomnak a Newsweekben. Pedig nem úgy ültem neki, hogy most akkor írok egy countryszámot, és nem is gondolom, hogy az I’m Easy country lenne. De miután a Nashville című filmben adtam elő, így természetesen mindenki annak vélte. Pedig nem az, sokkal inkább egy soft folk rock ballada. Ha mégis a countryn belül kellene elhelyeznem, akkor az outlaw country vonulathoz, Kris Kristofferson vagy Waylon Jennings zenéjéhez sorolnám. Ehhez áll a legközelebb. Egy dolog azonban biztos: egyslágeres zenész maradtam, ez az egy sláger az I’m Easy volt.

Azért egy Oscart csak nyert érte. Mennyi időbe telt megírnia?

Legalább fél órámba. A legjobb dolgok könnyen jönnek.

A Nashville után két európai rendező következett. Egy elsőfilmes brit egy francia huszár szerepére hívta. Nem csodálkoznék, ha lettek volna fenntartásai. Már csak azért is, mert Ridley Scott korábban csak reklámfilmeket készített. Mi győzte meg, hogy elvállalja a Párbajhősöket?

A húszas éveimben jártam, mitől kellett volna tartanom? A félelmek csak később jönnek, a tapasztalatokkal. Apám Shakespeare-színész volt, egy igazi anglofil, ilyen légkörben nőttem fel, a színjátszás és a történetmesélés klasszikusabb módjai mindig is vonzottak. A bökkenő csak az volt, hogy amikor Ridley hívott, én épp az első koncertturném közepén jártam. Volt egy sikeres lemezem, mindenfelé hívtak, koncertjeim voltak szerte az országban.

Mondtam is neki, hogy Rid, istenien érzem magam, járom a klubokat a bandámmal, ennél nincs is jobb dolog a világon.

Ridley jó néhányszor hívott telefonon, utoljára Chicagóban ért el, ahol épp felléptünk. Azzal győzködött, hogy Franciaországban lesz a forgatás, Dordogne-ban. „Gondold csak el, micsoda ételeket fogunk enni!” – ez volt a végső érve, a kaja! Beadtam a derekam. Ridley-nek végül sikerült meggyőznie, hogy szerepeljek a filmjében.

Harvey Keitel és Keith Carradine Ridley Scott filmjében, a Párbajhősökben

Enigma – NFFC – Scott Free Produ / Collection ChristopheL via AFP

Az sem riasztotta vissza, hogy egy francia huszárt kell játszania?

Ott voltam én, egy kaliforniai fickó, a felmenői közt egy Shakespeare-színész apával, és ott volt velem szemben Harvey Keitel, egy brooklyni arc, helyi akcentussal. És mindketten francia huszárokat alakítottunk. Nem tudom, hogy történt, de mégis működött a dolog.

Ez volt Ridley Scott mozis debütálása. Meglátszott rajta az elsőfilmesek tapasztalatlansága?

Nagyon is tudta, mit csinál. Elég reklámfilmet rendezett, elég jól ismerte már a filmkészítés gépezetét, hogy ne nagyon jöjjön zavarba. Nézze csak meg a reklámjait, például a Hovis kenyérreklámot. Filmszerűen kidolgozott kis műremekek. Ridley és Tony, a testvére remek reklámfilmkészítők voltak mindketten. A Párbajhősök forgatásán Ridley sokszor az operatőr mellett strázsált , de volt, hogy ő kezelte a kamerát. Amerikai produkcióban az ilyesmi elképzelhetetlen, a szakszervezet nem engedte volna, de Európában ebből nem volt gond.

A történelmi film híresen drága műfaj. Mennyi pénzük volt rá?

1,2 millió dollár. Ebből kellett a napóleoni időket kihozni. De Ridley feltalálta magát. Ha kellett, tömeget varázsolt néhány statisztából. Az egyik jelenetben hintóknak kellett elhaladniuk a háttérben, de a produkciónak csak egy hintóra tellett. Ez sem jelentett gondot. A díszletesek az egyik oldalát vörösre, a másikat feketére festették. Először a fekete oldalt vette a kamera, majd megfordult a kocsi, és jött a piros fele. Így csináltunk egy hintóból kettőt.

A másik európai rendező, akivel ebben az időben dolgozott, Louis Malle volt. Malle első amerikai filmje, a Pretty Baby (Csinos kislány) 1917-ben, egy New Orleans-i kuplerájban játszódik. Brooke Shields 12 éves volt, amikor eljátszotta Violet, a bordélyban cseperedő prostituált szerepét. Volt, hogy a gyerekszínészt meztelenül mutatta a kamera, és volt olyan jelenet is, amelyben egy felnőtt férfivel, önnel kellett csókolóznia.

A Pretty Baby már a maga idejében is botrányfilmnek számított, be is tiltották Kanadában. Végig tisztában voltunk a téma érzékenységével, nagyon vigyáztunk a forgatáson, hogy semmi helytelen ne történjen. Brooke sokszor beszélt a filmről mostanában (például a Pretty Baby: Brooke Shields című dokumentumfilmben, amelynek fókuszában Shields, a gyerekszínész szexualizálása állt).

Nemrég találkoztunk és beszélgettünk a forgatásról. Brooke mindig hangsúlyozta, hogy védve érezte magát a közös jeleneteinkben.

A Pretty Babyt 1976-ban forgattuk, az amerikai szerzői filmek fénykorában. Akkoriban olyan hangulat uralkodott Hollywoodban, hogy a rázós témákra is érdemes pénzt áldozni. Amit a Pretty Baby megmutat, nem mi találtuk ki, valóban megestek ez a dolgok. Úgy éreztük, értéket teremtünk, ha elmondjuk ezt a történetet. De az biztos, hogy nagyon más idők voltak, ma már nem lehetne ilyen filmet készíteni. Ami nem is feltétlenül baj.

Nyitókép: Keith Carradine Robert Altman Nashville című filmjében Fotó: Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP