Hajas Tibor: Húsfestmény III, 1978., 16 darab 18x24 cm-es fotó, 90x110 cm-es fatáblán

Zavarban vagyok - talán így tudnám legrövidebben jellemezni, miként is érzem magam Hajas Tibor Kényszerleszállás című retrospektív tárlatának megnyitója óta. Zavaromnak számtalan oka van, személyes éppen úgy, mint szakmai; a legfontosabbakat próbálom most sorra venni.

Az első ok - kérdésként megfogalmazva - így szól: mi a célja a Ludwig Múzeumnak e kiállítás megrendezésével? A válasz viszonylag könnyen adódik: mivel ezen a nyáron lesz negyedszázada annak, hogy Hajas autóbalesetben meghalt, egy retrospektív tárlat (az MTA Művészettörténeti Intézete által kiadott Képkorbácsolás című fotókötettel és az Enciklopédia Kiadónál megjelent Szövegekkel együtt) méltó megemlékezés a hetvenes évek progresszív magyar művészetének egyik kulcsfigurájára.

Igen ám, csakhogy huszonöt év ugyan hosszú idő, de nem biztos, hogy elég hosszú. Arra biztosan elég, hogy egy olyan magas hőfokon égő/élő művész, mint amilyen Hajas Tibor a műveiből és a beszámolókból ítélve lehetett, légüres térbe kerüljön és primer hatását tekintve érdektelenné váljon; ahhoz viszont nem elég hosszú, hogy az életművet -- a személyes emlékekre is kritikusan reflektálva -- tágabb kritikai kontextusban értékelni lehessen. Tanulságos e tekintetben a katalógus bevezető tanulmánya, amelyet a kiállítás rendezője, dr. Baksa-Soós Vera írt. Ennek sokatmondó, a kiállítás diskurzusát meghatározó, de arról legalábbis tanúskodó első mondata így hangzik: „Az élet és halál szigorúan megvont mezsgyéjén szorongó, ugyanakkor posztját heroikusan vállaló… személyiség volt Hajas Tibor, vagy, ahogy én anno megismertem, BIKI.” Ez a viszony -- a művésszel való ismeretség hangsúlyozása, Hajas heroikus művésztudatának reflektálatlan elfogadása, a Hajas-mítosz fenntartása -- az 1987-ben Székesfehérvárott megrendezett első emlékkiállítás idején még működött: még eleven volt Hajas emléke, és a művészeti közeg sem változott meg számottevően, így azt a bemutatót csak megrendülten lehetett végignézni. Az 1997-es Ernst múzeumbeli második emlékkiállítás idejére azonban ez a vonatkozás már kiüresedett, és a bemutatót a bizonytalanság érzése kísérte -- csak ennyi? miért fontos ez ma? --; igaz, ezt akkor még a tárlat meglehetősen méltatlan körülményeinek számlájára lehetett írni. Hajas tablói ugyanis lehangoló látványt nyújtottak a koszos fehér falakon, és ez szinte áthidalhatatlan távolságot teremtett néző és mű között: nehéz volt másként látni a munkákat, mint a hetvenes évek dokumentumait. Mára a katalógus bevezetője által megjelenített reláció legfeljebb arra alkalmas, hogy anyagot szolgáltasson a budapesti avantgárd oral historyja számára, arra azonban nem, hogy a Hajas-életművet megfelelőképpen bemutassa.

Mi tehát a Ludwig Múzeum célja e kiállítás megrendezésével? Ha az, hogy emléket állítson, hogy megidézze az egykori izzást, akkor túl sok mindent mutat be. E célra alkalmasabb volna egy kis meditációs terem néhány főművel, mondjuk a Húsfestmény II-vel, a Felületkínzásokkal, a Sminkvázlatokkal, amelyeket testközelből lehetne szemlélni, miközben a háttérben szólhatna Szemző Tibor székesfehérvári megnyitóra írt műve, néha felhangzana az Érintés című rádióperformansz, és egy diasorozat dokumentálná Hajas performanszait.

Ha azonban az volt a cél, hogy egy valóban retrospektív -- azaz visszatekintő, az életmű minden részletét számba vevő és értékelő -- kiállítás jöjjön létre, márpedig a tárlat mérete erre utal, akkor ennek ellentmond néhány zavaró mozzanat. Legelsősorban is az, hogy hiányzik az a művészettörténeti és műkritikai munka, amely megteremti az életmű mai közegét: értelmezi és értékeli a műveket, elemzi Hajas művészszerepét, ennek viszonyát a hatvanas--hetvenes évek magyar és nem magyar művészeti, társadalmi és kulturális valóságához, megmutatja e szerep mai helyzetét. E kiállítás alapján úgy tűnhet, hogy Hajas olyan önpusztító zseni, aki csak nagy műveket alkotott, minden szövege, objektje és grafikája, minden performansza, minden akciófotója, tablója, filmje és videója ugyanazt a minőséget képviseli. Vagyis hogy a Húsfestmény II (Tájkép) és a Kontinentális reggeli (ezek a katalógusban egymás mellett szerepelnek) egyformán fontos alkotások. Ez természetesen nonszensz, hiszen nem is ugyanazon a módon művek; ám a kiállítás alapján akár ezt is gondolhatná egy kevésbé tájékozott látogató. Mint ahogy azt is, hogy egyes fotóobjektjei -- a Pótlások-sorozat darabjai -- lightbox (világítódoboz) változatban is fennmaradtak. Világos, és ha valaki elolvassa a képaláírást, esetleg utánanéz a katalógusban, akkor ki is derül, hogy ezek 2005-ös installációk, ám az eredeti művek között szerepeltetni őket mégis aggályos.

A kiállítás legkínosabb eleme a katalógus. Ebben Baksa-Soós említett bevezetője mellett rövidített változatban olvasható Dékei Krisztina eredetileg 1999-ben megjelent tanulmánya. Ezt minden kiválósága ellenére hiba volt itt újraközölni. Egyrészt azért, mert Hajas életművét a szövegei felől vizsgálja, és ez mégiscsak egy kiállítás; másrészt azért, mert az életmű értékeléséhez nem elég Hajas magáról alkotott művész(et)felfogásának a szövegek elemzésén keresztül történő felmutatása. Mindez azonban csak kihagyott lehetőség -- a katalógusban szereplő „reprodukciók” némelyike azonban már rombolás. Túl azon, hogy némelyik kép minősége elképesztően rossz (például a tárlat címét is adó Kényszerleszállás), egész egyszerűen fel nem foghatom, ki hagyhatta jóvá a Húsfestmény I felső sorának lila és piszkos rózsaszín árnyalatú kinyomtatását vagy a Kényszerleszállás jobb alsó fényképeinek önállóan és más rendben való megjelenítését. Egyáltalán nincs ellenemre jelentős művek vizuális remixelése, de hogy ez a képi megjelenésével kapcsolatban totális kontrollt megvalósító Hajassal éppen saját katalógusában történjék, az nemcsak szomorú, de alapvető átgondolatlanságról árulkodik. Miként a kiállítás egésze. (Megtekinthető szeptember 4-ig.)

Horányi Attila

(Műértő, 2005. július-augusztus)