David Yengibarian

Jerevánban születtél, 19 évesen döntöttél úgy, hogy Magyarországra költözöl. Ennek idén lesz 15 éve. Mit adott neked ez a 15 év, a hazádtól távol?
Önállóságot. Megtanította elviselni a magányt, a honvágyat, megtanított várakozni. Hogy mennyire keserű is lehet ez. Olyan, mint egy hosszútávú, fárasztó futás. Szabadságra is tanított. Először olyan voltam, mint a kutya, akinek elszakadt a póráza és onnantól kezdve fut, amerre csak lát. És onnantól kezdve akár bárkit meg is haraphat. A szabadságot is meg kellett tanulnom.

Tíz  évig aztán egyáltalán nem is jártál otthon, csak két éve, 2008-ban látogattál haza először. Ha ekkora honvágyad volt, miért tartott ez ilyen sokáig?
Ezt meg lehet kérdezni, csak nem biztos, hogy kapsz rá választ (mosolyog). Nem titokzatoskodni akarok, csak nem szeretnék túlságosan személyes dolgokról beszélni. De most már rendszeresen járok majd haza. Ott élnek a szüleim, mindketten nyugdíjasok már, ott vannak a gyerekkori barátaim, és sok zenész is, nagyon jó zenészek. 

David Yengibarian

Harmonikán játszol, a zenédben a dzsessz keveredik az argentin tangóval és az örmény népzenével.  Ez azért egy elég karakteres hozomány otthonról...
Persze, nem véletlen. A nagymamám, az édesanyám anyukája hangszerkészítő volt. Többek közt harmonikával is foglalkoztak, úgyhogy én már az anyukám hasában is ezt hallottam. De az örmény zenét, a népzenémet igazán a honvágyam tette fontossá. El kellett jöjjek, hogy hiányozzon, és így valóban megtaláljam. Ez ugyanaz, mint hogy néha tükörbe kell nézned, hogy meglásd magad. Az utóbbi években a zeném is átrendeződött, több szerepet kapott benne a népzene.

Milyen volt először hazatérni, mennyire volt ismerős, amit láttál?
Nagyon sok személyes hely tűnt el, amelyekhez kötődtem. Például a nagymamámék háza. Hároméves koromban náluk éltem egy ideig, a főtér közelében laktak. Azóta meghaltak, és a házuk is eltűnt, lebontották. A teret is átnevezték Lenin térről Köztársaság térre, és eltüntették a Lenin-szobrot is. Nem mintha ezt sajnálnám, nem hiányzik, csak elég jellegzetes darab volt; egy összetekert újságot tartott az ágyéka előtt, ami oldalról nézve teljesen félreérthető volt. De nem akarok felszínesen válaszolgatni, hogy milyen házakat láttam, vagy hogy milyen sok külföldi lett, meg ilyesmik. Nem tudom, mit meséljek, mit kell ilyenkor elmondani...

Bármit, amit éreztél. Te tudod: a te hazád, a te érzéseid. 
A hangulata nagyon sokat változott. Például rengeteg kávézó, klub nyílt, sokkal pezsgőbb lett az élet, rengeteg filmfesztivál, zenei fesztivál is van már. Játszottam is sokat azalatt az öt hét alatt, míg otthon voltam, pedig nem nagyon vannak zenész kapcsolataim ott. De a barátaim, régi gyerekkori barátok, lekötöttek nekem néhány koncertet, és ezek aztán hozták a többit. Elmentem egy klubba, találkoztam zenészekkel, pár nappal később már hoztam a hangszert is, felmentünk a színpadra, meg se beszéltünk előre semmit, csak magától összeállt. Nagyon jó volt. Néha a véletlenekből kisültek olyasmik, amikre nem is gondoltál volna. Megismertem például egyik nap egy nagyon jó zenészt, egy dudukost (a duduk barackfából készült, örmény fúvós népi hangszer – a szerk.). Zenéltünk együtt, fantasztikusan szépen játszott. Arra gondoltam, vele szeretnék felvenni egy filmzenét egy dokumentumfilmhez, és felhívtam egy rádió igazgatóját, akit szintén akkor, pár napja ismertem meg, hogy megkérdezzem, felvehetnénk-e náluk a stúdióban. Azonnal beleegyezett, csak annyi kikötése volt, hogy másnap négy után menjünk. 

David Yengibarian

Azt elképzelhetőnek tartod, hogy valamikor hazaköltözz?
Nem. Nem hiszem, hogy tudnék ott élni már. A nyelvet még mindig tökéletesen beszélem, vannak ott barátaim, zenésztársaim, de már nem tudnék ott lakni. 

Idegenné  vált?
Lehet, hogy én lettem idegen. De az is számít, hogy gyakran utazom külföldre, legalábbis Európán belül, és ahhoz már messze van, sok az a 4400 kilométer.

Mi az, ami legjobban hiányzik neked onnan?  
A temperamentum. Az elfogadás, a közvetlenség. A csípős viccek. Hogy az emberek olyan segítőkészek, mintha ezer éve ismernétek egymást. Ha üres zsebbel mégy a piacra, akkor is teli hassal jössz ki. Mert az árus még azt se mondja meg, mennyibe kerül az áru, míg meg nem kóstolod, aztán jöhet az alku, a végén meg még a családodat is megáldja. Ez rengeteg energiát ad, amit viszel magaddal tovább. Amikor meg itthon a zöldséges rádszól, hogy ne nyúlj hozzá az áruhoz, meg hogy majd ő szed, akkor nem csak a rohadtat kapod, hanem a negatív energiát is. De nem akarok sírni, hogy nekem rosssz lenne itt, csak ez például más.

David Yengibarian

Mi az, ami még más?
Ott például nincs is olyan szó, hogy „vadidegen”. Az idegen a legszeretettebb ember. Ha idegen vagy, örülnek neki, hogy kíváncsi vagy rájuk. Meghívnak a házukba, odatesznek mindent eléd az asztalra, akkor is, ha emiatt másnap nincs mit enniük. Hát innen jöttem én. Ha lehetőséged nyílik rá, mindenképp menj el, nézd meg, ha tudod.

Szépen beszélsz magyarul.
Köszönöm. De annak is nagyon örültem, amikor otthon egy rádióinterjú után megkérdeztem a a hangmérnököt, mennyire érződött a beszédemen, hogy nem itt élek. Azt mondta, semennyire.

Persze, hiszen az az anyanyelved...
De nem csak ezért. Benne volt az ottani plusz 42 fok, a napsütés, meg persze hogy a saját hazámban voltam. Azt vettem észre, hogy ha több nyelven tudsz, akkor attól függően, hogy épp melyiket beszéled, változtat egy kicsit a személyiségeden is. Nem mintha itt most rosszul érezném magam, vagy rossz volna a kedvem, de én olyankor napsütésesebb vagyok.

-fzs-