Méder Áronról sokat hallhatott a magyar vitorlásközönség. Egy alig hatméteres hajóval megkerülni a Földet – őrültség vagy sem, annyi bizonyos, hogy sok publicitást kapott, s az út hajónaplója alapján most könyv formájában is hozzájuthat az érdeklődő az élményekhez. Bár a könyv hajónapló-jellegén a nem hajózó olvasó talán néha nehezebben tudja magát átrágni, a mű mégis érdekes egyvelegét nyújtja az útibeszámolóknak, a kulturális élményeknek és a gasztronómiai izgalmaknak (például: „hogyan készítsünk éjjel a hajóba ugrott repülőhalból ízletes snacket”).

Túllendülve a folyamatos technikai- és gyomorproblémákon, melyek egy ilyen útnak elkerülhetetlen velejárói, a könyv akkor válik élvezhetővé, amikor az írónak több ideje van – így hát néha rajtakaphatja magát az ember, hogy egy-egy újabb szélcsendért vagy hosszabb kényszerpihenőért imádkozik, akkor ugyanis Méder Áron végre más élményeiről is beszámol. Például a kikötőben szerzett új barátokról és történeteikről, egymás önzetlen segítségéről, vagy a hajósvilág egyéb bensőséges mozzanatairól.

Útja során a fiatal hajós legjobb barátja Carinán, a hajón kívül az amatőr rádiósok serege volt, akik gyakran a virtuális köldökzsinórt jelentették a magányos tengerjáró számára. És volt, hogy nem csak a virtuálisat, hiszen ezek a barátok (és persze a család és mások) adományaiból sikerült például az elromlott motor helyett újat venni, ők küldtek vitorlákat, vitorlásöltözéket, vagy éppen napelemet, amikor a szükség úgy kívánta.

Hogy hogyan is kerül a villamosmérnök végzettségű fiatalember a Zöldfoki-szigetekre, Fidzsire, Vanuatura, vagy éppen az egyiptomi Port Ghalibba, és hogyan is járja végig a világ óceánjait egy akkora hajóval, amely garantáltan minden egyes kikötőben a legkisebb volt – nos, ehhez érdemes végigolvasni a könyvet.

Bár ebből a felkészülésről, a hajó kétéves felújítási munkálatairól megtudni nem sokat, legfeljebb sejteni lehet, a hajó és a hajózás iránti szerelem minden lapján érezhető. Eredetileg két évre tervezett útja végül háromba telik, főhősünk eközben asztalt farag, csavarokat keres az elázott fedélzeten, horgászik, és a leírások és a képek alapján szakállt növeszt. Nem hagyja magát helikopterrel kimenteni a Földközi-tengeren, meghallgatja a volt drogcsempész kalandjait Fidzsin, és három szülinapját is magányosan tölti. De véleménye szerint megérte. Hinnünk kell neki. Ha másért nem, az élményeiért, az emberekbe vetett hitéért – és a képeiért, amelyen nem a gondok, hanem a mesés kalandok lenyomata látszik.

A kérdés persze továbbra is fennáll: mekkora őrültség egy lélekvesztőnyi hajóval nekivágni a Föld megkerülésének? Nos, erre mindenki saját szája íze szerint válaszolhat. Annyi bizonyos: ilyesfajta őrültségek és őrültek nélkül szegényebb lenne a világ…
 
Kuszkó Judit