A szív elektromos tevékenységének, az elektrokardiográfiának (EKG) kezdeti ábrázolása a múlt század első éveire esik, és már 1908-ban észlelték, hogy az EKG-görbe egyik hullámának, a T-hullámnak a magassága vagy alakja ütésről ütésre némileg változik. Akkoriban csak a szemmel is látható eltéréseket figyelték meg.

Richard Cohen és munkatársai a múlt század nyolcvanas éveiben hozták létre azt a technikát, amellyel egyetlen mikrovolt változást is mérni lehetett. A T-hullám méretének, időtartamának hullámzása egyik pillanatról a másikra jelentős vizsgálati módszerré lépett elő. Kiderült, hogy ezek a mikrovoltnyi eltérések szorosan összefüggnek az életveszélyes szívritmuszavarok kockázatával, vagyis a fájdalom mentes, vértelen eljárással jól jelezhető, ha valakinek nagy a kockázata a hirtelen szívhalál bekövetkezésére. A módszer pontossága azonban eddig még nem volt meggyőzően tisztázott.

Szívkatéteres beavatkozással is fontos információkat kaphat a szakorvos a páciens ilyen kockázatára, de az nem vértelen technika, és ennek megfelelően nem is olcsó módszer. Az egészségbiztosítók és a betegek szempontjából egyaránt fontos volna tudni, hogy az eljárások mennyire megbízható információt adnak együtt és külön-külön.

G. Amit és munkatársai 566, koszorúér-betegség okozta szívizomkárosodásban szenvedő betegnél végezték el a T-hullám változékonyságának és a szív teljes elektromos tevékenységének a vizsgálatát. Az életveszélyes, megjósolhatatlan szívritmuszavarok szempontjából a T-hullám változékonyságának mérése lényegesen érzékenyebbnek bizonyult, mint a szívkatétereseké.

Kiderült viszont, hogy a két módszer használhatósága szempontjából a betegek szívének állapota, a bal szívkamra teljesítménye ugyancsak fontos. Ennek megfelelően a kutatók szerint az eljárások kombinálása javasolt, hiszen életveszélyes baj esélyét kell a lehető legpontosabban megjósolni.