Ön enne hekket a Római-parton?
Friss a hal? Hideg a fröccs? Tiszta a korzó? Elindult a nyár 30 fokos melegrekorddal és zsúfolt vízpartokkal. Ön tudja, mit eszik? Nem fontos, csak jó legyen? Teszteltük a hekket a Római-parton.
Minden büfé nem fér bele sem az időnkbe, sem a bendőnkbe, muszáj válogatni. Ezért terepbejárásra indulunk először. Megnéztük, hogy az adott helyen hányan ülnek, jóízűen esznek-e, és megvizsgáljuk az asztalokon heverő halakat is. Például a vendég dagadó ereiből arra következtetünk, hogy a műanyag villa nehezen fejti le a húst a halgerincről, száraz, rágós avagy még fagyott.
Figyelünk, lesünk, nyomozunk – közben kultúrtörténeti elmélkedést folytatunk, hiszen a mirelit hekk rostjaiba szorult zamatok különleges tömörséggel mesélik el a hely szellemét, múltjának és jelenének minden fájdalmát és örömét. E háttértudással már megbízhatóan tesztelhetjük, vajon a vendéglátók méltón kezelik-e az üdülőhagyományt.
A hekk tengeri állat, erről már írtunk két évvel ezelőtt. Döbbenetes mennyiségben fogják ki az Atlanti-óceán, a Földközi- és a Fekete-tengerek 300 méteres mélységeiből, hiába tiltakozik a sok környezetvédő, hogy a Föld vizei csak 200 millió lakóra képesek fenntartható élelemforrást biztosítani. Mélyvizi körökben a legtöbbet fogyasztó spanyolok és katalánok halpiacait a verduni vérszivattyúhoz hasonlítják, nem is véletlenül, hiszen Goya népe hekket fogyaszt reggel, délben és este, 6 kilót fejenként. A többi halról, polipról, rákról, kagylóról nem is beszélve. De hekkel seftel az argentin, a namíbiaia, a chilei, a perui, az olasz és a görög halkufár is.
A Római-partra Namíbiából jut el, nagyjából a 20-as évek óta. A vizisport és üdülés csak ekkor tudott nagyobb tömeget a vízhez csábítani, ami egyesek szerint Széchenyi, Wesselényi és Adam Clark 1842-es evezősversenyéből nőtte ki magát. Mások szerint nem is verseny volt ez, hanem üldözés. Állítólag Clark gyerekcsínyként ellopott egy csavart Stefi gróf dunai gőzhajójából, mire az utóbbi üldözőbe vette. „Giv it bekk!” „Áj vont, áj vont, sztyupid hángérien!” – gúnyolódott a mérnökember, de pechére a sztyupid hángérien angolul tudott, magyarul nem. A vízparti idill azonban visszakövetelte a civakodóktól azt, ami az övé: a nyugalmat és barátságot, ezért amikor a legnagyobb magyar utolérte az átlagos méretű skótot, a kibékülés jeleként közösen építettek egy hidat. (Ezt a verziót a történészek még nem erősítették meg.)
Ma a közönség vegyes, akadnak jól öltözött urbánus értelmiségiek, drága bicikliken közlekedő középosztálybeliek, és szegényebb, a maguk pénztárcájához képest ünnepélyesen öltöző sétálók. Utóbbiak nem csak esznek-isznak, hanem délutáni, természetközeli kikapcsolódásra érkeznek, ezt tisztelik meg öltözetükkel. Így lett a Római több, mint egyszerű part: ma korzó, az üdülésen túlmutató közös társasági esemény házigazdája. Ide érkeznek nagycsaláddal, feltűnően sok csemetével, babakocsival, karonülővel, biciklizni tanuló viháncokkal.
Idő közben megszületett a listánk: Platán söröző, Jancsi büfé, Nyárfás – őket teszteljük. Az árak 290-330 forint/10 dkg között ingadoznak, ami valamivel olcsóbb, mint a balatoni örömdíj. A minőséget szálkában mérjük.
Először a Platánba ülünk be, úgy 5-negyed 6 felé. A csúcsforgalom már apad, de minden második asztal foglalt. A hekket jóízűen eszik, nagy is, szép is, ígéretes.
Nők a pult mögött: kortól függően anyás-nagymamás szigorral és gondoskodással fogadják rendelésünket, de alkalmanként egy-egy őszinte mosoly még a legnagyobb nyüzsgésbe is belefér. Szerettünk volna több kisebb adagot kérni, de mielőtt befejezhetnénk a mondatot, egyértelmű fejcsóválással jelzik, hogy nincs részvényopció, csak egész hekket vehetünk. Tessék rendesen enni, nem csipegetni, mint egy halászmadár. Hát jó, legyen egész, amire várni kell. Ez jó ómen, azt jelenti, hogy frissen sütik.
Úgy tíz perccel később mehetünk a közösen vásárolt halunkért. Nem is hal ez, hanem a Kráken, a 18. századi karibi kerekedőhajókat ez rántotta le a mélybe, de most végre elkapták, mi pedig bosszút állunk a rengeteg hullámtemetőbe veszett bátor hajósért. Kérünk hozzá kenyeret, ezt – bármennyire pörög is a hely – tálcán nyújtják és türelemmel várják, hogy magunk válasszunk. Szép nagy parasztszeleteket emelünk le, puha is, nem takarékoskodnak ravaszkodó vendéglátós módjára holmi gyenge és száraz péktermékekkel.
A hal kiváló. Lágy és színfehér a húsa, könnyedén omlik le a gerincről. A paprikás liszt se nem túl sós, se nem túl fűszeres. A tartár is rendben, bár ezt nehéz elrontani. Fémeszcájg, cseréptányér. Megkapja a maximális három szálkát.
Tovább állunk, több büfé előtt is elhaladunk. „Felszolgálok! Két hal, két bád (budweiser?), tartár-kenyér-csemiubi Attinak és Tottinak! (akrobaták? sziámi ikrek?)” A Rómain a gasztrorikkancs kötelező kellék, mivel a legtöbb helyen nincs fel-, csak önkiszolgálás. És mivel a legtöbb helyen becsülettel frissen sütik ki a halat, mint a Platánban, ezért a várakozókhoz a kiáltó szó juttatja el az örömhírt.
Beülünk a Jancsi büfébe. A kiszolgálás remek, kedvesek, lelkesek, különös tekintettel az italos szekcióra. Miután fogyasztottunk, a legnagyobb sürgés-forgás közepette is időt szakítanak arra, hogy megkérdezzék, ízlett-e. Azt hazudjuk, hogy igen. Itt is csak 70 dekás változatot hozhattunk el, de nem fogyott el mind. A panír halálosan unalmas, csak sós, talán túl sós, akárcsak a csemege uborka. A hal húsa itt-ott száraz. Fogyott még fröccs – elmegy – , és limonádé – túl édes, pedig a melegben és a sós-fűszeres konyhához inkább a mediterrán napfénnyel beojtott citrus ízét szomjazzuk.
A terasz azonban kárpótol. Dunára néz, túloldalon zöld partvonal, azon túl az újpesti ipari létesítmények napfényben csillogó tetői, nehogy elfeledjük, ez azért még a város.
Kap másfél szálkát, végülis a kellemes időtöltéshez mindent megkaptunk.
Betérünk az Evezősbe, ami a Csónakházzal együtt hagyományörző létesítmény a húszas-harmincas évek óta. A sor hosszú, nem vállaljuk, de egy percet elidőzünk a majális hangulatban. Hátul, a placcon öregfiúk zenekara játsza a rock and roll örökzöldeket, hasonló korú közönség mulat a SZOT-üdülők mozgásmodorában. Nosztalgikus és vidám.
Végül a Nyárfás mellett döntünk. Ez a délután tévedése, pedig minden látteszten átment. Terasza mint a Jancsié, vendég jócskán akad, bár gyanút kelt, hiszen alig esznek halat. Inkább iszogatók-csevegők foglalják el az asztalokat. A büfé a Római-part gerincvonalát alkotó út túloldalán várja a rendeléseket, ide már egyedül megyek. A társaság többi tagja elfoglal egy asztalt pazar dunai panorámával.
A vendég egyetlen cellaablakon keresztül teremthet csak kapcsolatot a konyhával. A rendelések elhúzódnak valamiért, a néhány fős sor lassan de türelmesen halad. Eltelik negyed óra, mire megrendelhetem a rozé fröccsöt és a két limonádét. Kértünk még egy hekket is, tanulva a korábbi okoskodásunkból meg sem próbálkozunk a féllel. Majd megosztjuk ezt is, kenyérrel, tartárral. Az unott csapos néhány mosollyal befogadja a rendelést, és kiadja az italokat, majd megnyugtat, hogy a halat már maguk szervírozzák. Nincs rikkancs.
A fröccs és a két limonádé izgalmas kalandtúra után kerülhet csak az asztalra, hiszen visszafele már telikézzel kell átvágni a forgalmas úton. Mint egy Commodore 64-es játékhős, úgy szökellek a lassítani nem kívánó ötéves biciklisek között, de végül sikerül átjutnom.
„Jó sokáig voltál,” érkezik a szemfüles megfigyelés, és már majdnem jönne a következtetés, hogy a hekk még később érkezik, amikor, hopp a meglepetés: felbukkan egy konyhai dolgozó a tálcával, és elénk rakja az élelmiszeripari terméket. A fürgeség nem mindig erény.
Megragadjuk a műanyag villát, és nekilátunk a hekkpáncél megbontásának, merthogy a panír egy szarmata könnyűlovas mellvértjének makacsságával áll ellen, de kitartó gyömöszöléssel sikerül leválasztani egy darabot. Az elénk táruló látvány egy pillanatra sokkol és étvágygerjesztőbb területeket keresünk. Találunk ilyet, de száraz. Szerény, amatőr véleményünk szerint: ezt a hekket kisütötték már egyszer, majd kapott egy újabb lehetőséget. A panír a második hősokktól meggyötörve már kérges makacssággal védekezik a világ kegyetlensége ellen, a húsban pedig ki tudja, milyen élettani folyamatok játszódnak le ilyenkor.
Ez bizony egy fél szálka. Az is keresztben.
A nap lement, a közönség is elapadt, a szél felerősödött. Menjünk haza. Éjjel majd Spencer Tracyvel álmodunk, amint fejetlen hekkel csapkodjuk a tartártengeren sodródó halászcsónakunk mellett felbukkanó cápákat.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Visszaküldené Argentínába a hekket a balatoni főhalász
Igazi hungarikum a keszeg, a fogas, mégis hekket eszünk a Balatonnál, mert nem szálkás, és olcsóbb is. Ha mégis balatoni halfajtából készült ételt választunk az étlapról, úgy sem biztos, hogy hazait kapunk, vagy nagy valószínűséggel fekete piacról származót. Július utolsó szombatja a balatoni halak napja, a Balaton természeti értékeinek védelmével kapcsolatos szemléletváltást mozdítaná elő, hiszen egészséges és finom húsú halakkal teli a víz, amelynek minősége kiváló.
