Miért nem medencére vagy étteremre költik a vagyonokat? – teszi fel a költői kérdést Anthea Gerrie, a cnngo.com oldal szerzője azoknak a szállodáknak, amelyek forintmilliárdokat költenek művészeti alkotásokra. Csak csüngenek a falon, díszítik a kertet, de talán nehéz meggyőzni az utazókat, hogy azért költsenek egyik vagy másik szállodára, mert eredeti Modigliani dekorálja a vécét, ahol a éppen a szállodai reklámszappanok eltulajdonításának módján ábrándoznak a takarékos vendégek. Inkább egy szauna és masszázs.

Four Seasons Gresham

Mégis azt sejtjük, hogy nem tévedett a londoni Churchill Hotel, amikor Saatchi-gyűjteményből hozatott képeket. Valószínű, hogy a Las Vegas-i Bellagio üzletemberei sem deriliumban szerezték be a Monet-darabjaikat, illetve a rivális Venetian sem csetlő-botló újoncok kedvéért ruházott be egy saját Guggenheim szárnyba. Szingapúrban a Ritz-Carlton 4200 kortársat állított ki, a Koppenhága Fox Hotele pedig mangát állít ki. Gerrie cikkében sorolja a megerősítő példákat, és enmagának adott prózai válasza szerint két okból is jó befektetés a művészet.

Először is azoknak az üzleti útra érkező vendégeknek, akiknek kevésbé számít a pénz, viszont szívesen kiszakadnának egy kis művészetkóstolóra a tárgyalások és a szállodaszoba négy fala közül, nem kell messzire menniük. Kultúrához jutnak a szállásukon is, hiszen saját, belső galériát nézegethetnek. Sőt, még csak nem is osztozkodnak másokkal, hiszen a sokcsillagos hotelek közönsége zárt. Az utóbbi lehet, hogy sznob fajbiológiának tűnik, de legyünk őszinték, mi sem szeretünk tömött sorban lökdösődni kiállításokon – bocsátsunk hát meg a gazdagoknak.

Másrészt egy kevésbé megragadható, de mégis üdvösnek vélt elemet is fölfedeztek a szállodások: a hotelek összképéhez már nem csak eleganciával, esetleg giccsel járul hozzá a berendezés, hanem magaskultúrával. Amit ha nehéz is tárgyilagosan kezelni, de összességében érezzük, hogy öltözteti a hotelt, a személyzetét és a vendégeket is.

És Magyarország? A panasz földjén ahol a bölcsészek és a művészek oktatását megnyirbálják, nincsenek dollármilliós vagyonok, amit kortárs vagy megkerült műremekekre költenének, vajon költenek a szállásadók hasonló plasztikai sebészeti fogásra?

„Lakásgalériát működtettem egy barátommal, mielőtt az Art Hotelben helyet kaptunk” - vezeti fel az 1 éves kiállítás történetét Romvári Márton. A budai rakparton, az egykori kertmozi helyén épült szálloda egy teljes évig biztosította közösségi tereiben, hogy Romváriék kiállítsák műveiket, azt remélve, hogy a külföldi, tehetősebb közönségből megakad valakinek a szeme a műveken. Így is történt, egy-egy sikeres eladással dicsekedhetnek, míg a kiállításköltség galériabérleti-díj híján nulla volt.

Ez azonban nem ugyanaz a kapcsolat, mint amit mondjuk a Las Vegas-i Belaggio ápol hagyatékával. Akárcsak a kaszinóváros világhírű szállodája, a londoni Churchil mangagalériával teljesíti ki a vendégélményt – és ez a szállodai szándék, vagyis hogy a látogatók különlegesnek és gazdagabbnak tartják a szállásadótól kapott időt, a tényleges piaci alapú együttműködés. Ha jobban cseng: ez az a cél, amitől a művészet piacképessé válik a vendéglátói szektorban.

Romváriék már nem tudtak versenyezni Donald Sultan munkájával, aki az Art Hotel házi művésze. Nem csupán a falakat díszíti a munkája, hanem a padlókat is (szőnyegek), sőt még az étkészlettel is Sultan dicsekedhet.

A pesti művészettörténelem emleget egy-egy hostelt a Rippl-Rónai utcában és az Izabella utcában, állítólag itt ezt a modellt követték, amikor szitanyomatokat állítottak ki kortárs művészektől. Ez persze nem a magas vagyoni körök szállás-eleganciájához járult hozzá, hiszen a hostel inkább a hátizsákos és diákturisták diszkont műfaja.

Itthon is felfedezzük azt, amit a világ bármely más, irigyelt táján, ha a befektetői csoportok és a kiállított művészek nemzetiségére vetünk egy pillantást. Amikor egy amerikai befektető Magyarországra érkezik, hazai alkotótól hoz, amikor az Egyesült Államokban egy kínai üzleti csapat kezd munkában, távol-keleti művészeket kér fel. Ennek okát azonban irigyelhetjük Romvári szerint, hiszen az egészséges nacionalizmus hátterében adókedvezmény áll. Az anyaországok gyakran támogatják a művészeti beruházásokat, többnyire adóalapcsökkentő befektetésként jelenthetik a mecénások az adóhatóság felé költségüket.

Ez nálunk tiszavirág életű engedmény volt 2007-től, már nem létezik. Így a művészet drága mulatság, és kizárólag a kiadások oszlopban szerepel. A Gresham palotában a Four Seasons Hotel megengedheti magának, nyilván az épület maga, a kovácsoltvas és ólomüveg épületelemek is ebben a kategóriában szerepelnek a befektetők szerint. Kortárs művészeket állít ki a kezdetek óta: Konkoly Gyula, Csáki Róbert, Horváth Krisztián, Nemere Réka, Juhász Dóra, és az örmény Yengibarjan műveit (utóbbi szobrász). A felsoroltakon túl Kassák Lajos, Vasarely és Antonucci (fotók) is láthatóak.

A Gresham példája egyelőre nem ragadós.