Ha 88 ország egy városban állít ki, két nap alatt bejárható szinte az egész világ. Kétnapos kulturális vágtánk során a Velencei Biennále pavilonjaiban, palazzóiban, tonnányi prospektusok és művészeti folyóiratok útvesztőiben arra a jól megfontolt következtetésre jutottunk, hogy nem szükségszerűen születik új művészet pusztán a Biennálé nyitottsága miatt. A világ legnagyobb és legrégebbi művészeti kiállításán mindent szabad, amit az országok kurátorai jónak látnak.

Metaforikus bombák

Esztétika és pusztítás - fel nem robbant bombák fogadnak minket a Magyar Pavilonban, amelyek nemcsak életben tartanak, de permanens fenyegetettségben is. Asztalos Zsolt, aki videoinstallációjában fel nem robbant bombák történeteit dolgozza fel, a hvg.hu-nak elmondta, hogy: „bár bombákat látunk, ez mégis hangsúlyozottan metaforikus munka, speciális feszültséghelyzeteket mutat be. A raklapokon álló hagyományos tévéken futó videó installáció szétszórva a pavilon terében átélhetővé teszi a mindennapos fenyegetettséget”.  Magyar vonatkozású, meglepő módon az észt pavilon is, Farkas Dénes belsőépítész installációjával, és szeptemberben nyílik majd Mátrai Erik Gömb című tárlata.

A magyar pavilon

Kiss-Kuntler Árpád

A legmeghökkentőbb hely talán a központi pavilon, amelynek fiatal sztárkurátora, Massimiliano Gioni úgy fest, már annyira unja a jól ismert művészeti formákat, hogy inkább szabad pályát ad az autodidakta művészeknek, sőt behívja az egyáltalán nem divatban lévő ezotériát és szürrealizmust is a kiállítótérbe. Az Il Palazzo Enciclopedico címmel meghirdetett tárlat koncepciója az univerzális tudást, és az univerzális művészetet keresi, miközben az alig ismert, többnyire misztikus és absztrakt művészek munkái között olyan ismerősöket is találunk, mint Carl Gustav Jung, vagy Rudolf Steiner.

Ám úgy tűnik, hogy a látogatók másképpen ítélnek: hosszú sorban állnak a francia kiállításra várva a német pavilon előtt, mert egy erőteljes politikai gesztusként, emlékezve az ötven évvel ezelőtti megbékélési szerződésre, helyet cserélt a két ország. Soha akkora hangstúdióban nem jártunk még, mint amekkorát a Párizsban élő albán művész, Anri Sala épített videóinstallációjához, Ravel bal kézre írt D-dúr zongoraversenyét halljuk, kristálytiszta 4.1 minőségben, két zongorista keze két eltolt monitoron vetül egymás felé, míg a szomszédban egy női DJ fordítja le az amúgy is korszerű zenét elektronikára. Persze hogy nem akar senki kijönni. A német pavilonba négy művészt hívtak meg, egy kínait, egy indiait, egy dél-afrikait és egy iráni-francia-németet.

Ai Weiwei több mint 800 régi székből álló installációja Németország kiállításán a Francia Pavilonban.

Kiss-Kuntler Árpád

A legnagyobb sztár kétségkívül a kínai „szabadságharcos” Ai Vej Vej, de nem csak itt, hanem az egész Biennálén, habár az utazásra nem kapta meg az engedélyt, két helyen is kiállít a városban. A Biennálén most egy mennyezetig érő 886 antik székből álló installációval jelentkezik. De nagy dobásnak számít a brit Marc Quinn jelenléte is a városban, egyrészt a Szent Márk térrel szemben lévő szigeten kiállított Alison Lappert állapotosan ábrázoló kar nélküli óriás szobra miatt, ami a 2005-ös londoni márványszobor velencei változata, és itt is uralja a várost, másrészt a több mint ötven munkát felvonultató retrospektív tárlata miatt is, ami Lara Stone holland szupermodell állapotos fotóiról vált híressé.

A Vatikánra várt mindenki

Miközben zajlanak a megnyitók és a majdnem, hogy kötelező büféztetés, a strichelők belógtak a Biennáléra. A Der Stricht elnevezésű művészcsoport vezetője, a norvég Camilla Dahl a hvg.hu-nak elárulta, hogy katonai pontosságú manőverrel jutottak be az egyik főtérre, vagy száz üveg pezsgővel és egy bárpulttal felszerelkezve, amelyet a saját testükkel felemelve tartottak a parti során. Akciójukkal, a Biennálén is jól érzékelhető férfi dominancia ellen tiltakoztak. Egyébként kevés gender témájú művel találkoztunk, kivéve az orosz pavilont, aminek egyik részébe férfiak nem is léphettek be, így aztán nem kaptak a nyakukba hulló „aranyesőből”.

A legnagyobb figyelmet kiváltó esemény a Szent Szék bemutatkozása volt. A Vatikán több mint száz év múltán most tartotta fontosnak, hogy részt vegyen (újra) a kortárs művészet tematizálásában és támogatásában, méghozzá olyan nemzetközi művészek meghívásával, mint a legendás cseh fotóművész Josef Koudelka, a 68-as prágai megszállás dokumentálója, vagy az amerikai Laurence Caroll festőművész és az interaktív installációiról híres milánói Studio Azurro.  Az eredmény kétségtelenül lenyűgöző, különösen, az a Teremtés könyvét spirituálisan és mentálisan is „életre keltő” interaktív felület, ami érintésre megmozdul és a Teremtés részévé tesz.

A számos satellite kiállítás is fut párhuzamosan a központi rendezvénnyel, ezek általában lenyűgöző szépségű velencei palotákban kapnak helyet. A kenyai Chen Wenling installációja.

Kiss-Kuntler Árpád

Tanuljunk meg újra együtt élni, együtt alkotni, valami ilyesmit próbál üzenni a különdíjat is kiérdemlő japán pavilonban, Koki Tanaka video munkája. A művész a hvg.hu-nak elmondta, hogy Japánban a földrengés után újra fontosak lettek a közösségi formák, az egymásra figyelés, bármilyen nehézséget is jelentsen ez. Innen csak pár lépés a koreai pavilon, ami szemben a közösségi gondolkodással, már csak egymagadról szól, szinte túlvilági élményt nyújt. Ide csak cipő nélkül lehet belépni, a visszatükröződő, hideg térben lépegetve egy koromfekete zárt süket szobába vezet az út, ahol az egy perc magány nagyon hosszú időnek tűnik. Tovább dübörög Kína, nemzeti pavilonjuk multimédiás videó installációin kívül, a kínai művészek legalább négy különféle független tárlattal jelentkeznek szerte a városban.

Mindenki meglepetésére, a legjobb nemzeti pavilonnak járó Arany Oroszlán díjat, a tíz elsőként részt vevő ország egyike, Angola nyerte el.  Rieder Gábor, a Flash Art magazin magyar kiadásának főszerkesztője azon kevesek közé tartozik, aki látta a kiállítást. MInt mondta,  „Angola győzelme egyáltalán nem jelenti azt, hogy most minden kurátor az angolai művészeket fogja keresni, de az biztos, hogy Edson Chagas fotóművészt sok helyre meghívják majd. A „Luanda, egy város enciklopédiája” kiállítás reflektált talán a legjobban a központi gondolatra, és bár jól működött, de sem túl szofisztikált, sem újszerű nem volt. A látogatóknak faraklapokon tárolt posztereket kellett összegyűjteniük és egy óriás dossziéba rakniuk, amit mindenki hazavihetett.”