Néhány évvel ezelőtt több kutatói pozíciót is megpályáztam Svédországban. Részt vettem egy interjún az Uppsalai Egyetemen, melynek első fele a szokásos módon zajlott le: be kellett mutatnom kompetenciáimat, és persze jövendőbeli kollégáim szerették volna kideríteni, mennyire vagyok motivált a pozíció betöltésére. A második félórában azonban folyamatosan arról kérdezgettek, mennyire vagyok szociális, szeretek-e prezentálni, kedvelem-e a társasági életet, mivel töltöm a szabadidőmet.

Mindez még rendben is lett volna, de egyre inkább az volt az érzésem, hogy meglehetősen extrovertált egyéniséget keresnek munkatársnak, akitől az várják, hogy egyszerre legyen elmélyült gondolkodó, ugyanakkor teljes mértékben nyitott a környezete és a külvilág felé. Nem mondom, hogy a két dolog feltétlenül ellentmond egymásnak, de eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha azt válaszom, hogy jobban szeretek a szünetekben is tudományos problémákon gondolkodni, mint a kollégáimmal kávézgatni, és ha választanom kell, akkor szívesebben olvasgatok esténként a karosszékemben, mint hogy a közeli ír kocsmában sörözzek a barátaimmal.

Értem én, hogy ma már kevés az olyan szakma, ahol nem kell csapatjátékosnak lenni, és az alapvető szociális kompetenciák minden munkahelyen fontosak, de úgy tűnik, az extraverzióhoz kapcsolódó viselkedésminták sokkal inkább előtérbe kerülnek, mint mondjuk az introverzió, amelyet szerintem tévesen, de leginkább a társas készségek hiányának jellemzőivel ruháztak fel.

A vérmérséklet pólusai

Mindnyájan ismerünk olyan embereket, akik a magányt keresik a hangos társasági élet helyett, meditatív, szerény, kockázatkerülő, nyugodt, alapvetően visszahúzódó és leginkább befelé tekintő emberek. A másik végpontot úgy jellemezhetjük, hogy lobbanékony, lelkes, kitárulkozó, társaságkedvelő, domináns, önérvényesítő, kockázatvállaló és jól érzi magát, ha ő van a társaság középpontjában.

Az egyik végponton

Shutterstock

1921-ben jelent meg Carl Gustav Jung svájci pszichológus-pszichiáter Lélektani típusok című munkája, ahol az introvertált személyiségtípust úgy jellemezte, mint akit leginkább a gondolatok és a belső érzések világa foglalkoztatja, míg az extrovertált típust a tevékenységek külső világa foglalja le. Lényegében mindkét lélektani típushoz kapcsolódó viselkedést a külvilághoz alkalmazkodás különböző módjainak tekintette. Tipológiáját tovább árnyalta, és a két fő dimenzión belül megkülönböztetett még gondolkodó, érző, érzékelő és intuitív beállítódásokat.

Jung tipológiáját felhasználva készült el a második világháború éveiben a Myers–Bryggs-féle (MBTI) amerikai személyiségteszt, illetve Hans Jürgen Eysenck német pszichológus 1975-ös tesztjében (EPQ) szintén szerepel az extraverzió–introverzió dimenzió. Arról azonban ma sincs egyetértés, hogy a pszichológia modern tudománya hogyan határozza meg az introverzió és az extraverzió fogalmát.

Az extrovertált ideál

Susan Cain introvertált amerikai jogász Csend című, magyarul 2013-ban megjelent bestsellere is arra az alapvető gondolatra épül, hogy a személyiség legfontosabb aspektusa, hogy hol helyezkedünk el az extrovertált–introvertált spektrumon belül. A szerző szerint ez meghatározhatja, milyen barátokat és párt választunk, hogyan jelöljük ki a pályánkat, sikeresek leszünk-e benne, hogyan oldjuk meg a problémáinkat és a nézeteltéréseinket, vagy például azt, hogy miképpen mutatjuk ki a szeretetünket másik ember felé. Az extrovertáltak a kutatások szerint többet sportolnak, kevesebb alvásra van szükségük, merészebb üzleteket kötnek a tőzsdén, és állítólag gyakrabban követnek el házasságtörést. Az introvertáltak inkább tanulnak a hibáikból, általában megfontoltabban hoznak döntéseket, mint az extrovertáltak, és inkább képesek a jutalom élvezetének késleltetésére.

Cain ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a nyugati társadalmakban kialakult az úgynevezett extrovertált ideál. Egy 2005-ben publikált felmérés szerint a nagy amerikai egyetemeken a tanárok többsége az extrovertált személyiségjegyekkel rendelkező diákokat tartotta ideálisnak. További kutatások arra is rávilágítottak, hogy az olyan, kifejezetten extrovertált személyiségjeggyel rendelkező embert, aki mondjuk bőbeszédű és társaságban könnyen teremt kontaktust, műveltebbnek és barátként vonzóbbnak találjuk, mint visszahúzódóbb társaikat. Az introvertáltakat gyakran félénkeknek és bátortalanoknak, illetve kevésbé szociábilis embereknek gondoljuk, pedig ez nem feltétlenül igaz.

És a másikon

Shutterstock

Tény, hogy az introvertáltaknak kevesebb társas ingerre van szükségük ahhoz, hogy jól tudják érezni magukat a bőrükben. Ugyanakkor arra is képesek, hogy ráhangolódjanak saját belső világukra és kapcsolatot teremtsenek vele, az ott felfedezett kincsek pedig – Carl Jung szavaival élve – az „alkotóerő kimeríthetetlen gazdagságával” ajándékoznak meg bennünket. A legnagyobb műalkotásaink, találmányaink és eszméink többnyire introvertált személyiségektől származnak – az volt Fréderic Chopin, Vincent van Gogh, Albert Einstein, Mahatma Gandhi, és még sokan mások, akik ha nem járták volna be a saját belső útjukat, sokkal szegényebb maradt volna a világ.

Kik is vagyunk valójában?

Tena Vukasovic és Denis Bratko horvát pszichológusok tanulmánya szerint a személyiség fejlődését és alakulását körülbelül 40 százalékban határozza meg az öröklődés és 60 százalékban a környezeti tényezők. Ez persze különböző személyiségdimenziók esetében eltérő lehet. Egy 1998-ban ismertetett vizsgálat szerint, amely éppen a Myers–Bryggs-féle típusindikátor által megjelenített kategóriákat hasonlította össze egypetéjű és kétpetéjű ikreken, azt a konklúziót vonta le, hogy az extraverzió–introverzió dimenzió közel 60 százalékban a genetikai hátterünk, tehát az öröklődés révén magyarázható.

Fontos, hogy tisztában legyünk azzal, kik is vagyunk valójában. Nem szükséges, hogy álextrovertált életet éljünk, még akkor sem, ha a társadalom vagy a közvetlen környezetünk ezt kívánja tőlünk. Nem érdemes idealizálni egyik személyiségtípust sem, hiszen mindkettőnek megvannak az előnyös tulajdonságai, ugyanakkor munkatársként vagy partnerként is jól kiegészíthetik egymást.

Ha egy cég elnöke erősen extrovertált beállítottságú, ez előnyös abban a tekintetben, hogy könnyedén képes reprezentálni a céget mind az ügyfelek, mind a társadalom felé, határozott és gyors döntéseket hozni, és nem ijed meg a nagyobb haszonnal kecsegtető, de kockázatos befektetéstől sem. Bölcs dolog, ha ugyanennek a cégnek a társelnöke vagy alelnöke introvertáltabb személyiség, aki képes figyelmeztetni a szükségtelen kockázatvállalásra, aki lehűti a forrongó kedélyeket, és időnként javaslatokat tesz megfontoltabb döntésekre. Mindez fordítva is igaz: alapvetően introvertált beállítottságú vezető mellett aranyat érhet egy extrovertáltabb kolléga, aki segíti őt a munkájában.

Bármelyik típusba tartozunk is, legyünk pozitív elfogadással önmagunk és mások felé, felismerve értékeinket. Személyiségfejlődésünk irányába hathat az is, ha figyelmet szentelünk azoknak a tulajdonságainknak, amelyek kevésbé állnak közel ösztönös beállítódásunkhoz. Az extrovertált személyeknek bizonyosan nem árt, ha több időt szentelnek belső világuk feltérképezésére, az introvertáltaknak pedig fontos, hogy időnként képesek legyenek önfeledten kimozdulni saját elefántcsonttornyukból.

Harmat László pszichológus

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja.