Életem egyik legboldogabb pillanataként maradt meg, hogy 18 évesen utazom apám Skodájának hátsó ülésén, letekert ablakkal, Pécsről Bajára. Az orvosegyetemi szóbeli felvételiről jöttünk, ahol már elárulták, hogy fel vagyok véve. Sikert arattam, megkedveltek a vizsgáztatók, amikor valahogy kiderült, hogy az öltönyt, amiben voltam, magam varrtam. Még fel is állítottak a székről, hogy elölről-hátulról megszemlélhessék. Tettek fel biológia és fizika kérdéseket is, de már inkább csak ráadásként, a rend kedvéért. Én pedig lubickoltam saját nagyszerűségem hullámaiban.

Rendelje meg online!

Három és fél év múlva már a „rektori” – azaz az orvosi tanulmányok során egyetlen egyszer engedélyezett – utóvizsgámra vártam a folyosón. Hárman jutottunk erre a sorsa az évfolyamból, de egyikünk, mire elérkezett a szégyenteljes nap, öngyilkos lett, úgyhogy csak ketten ültünk néma csendben a professzor úr szobája előtt.

Addigra bennem is minden elbizonytalanodott, főleg az, hogy érdemes-e megpróbálni orvossá válni. Megér-e ennyi szívást? Azt tanulom-e itt, ami érdekel? Láttam-e itt egyetlen embert is, akire szeretnék hasonlítani?

Végül átengedtek, ott maradtam. Kissé fásultan és szkeptikusan, de végigmasíroztam a hátralévő éveken, és közben felfigyeltem egy reménysugárra. Egy tantárgy (orvosi pszichológia), és egy tanár, akinek végre minden szavára érdemes volt figyelni. Aki arról beszélt, hogy a beteg is ember. Sőt, azt is ki merte jelenteni – forradalmian hangzott ez akkor nekem – hogy mi hallgatók is emberek vagyunk, gondolkodó és érző lények, akik alig ismerik saját magukat, miközben arrogánsan menetelnek az áhított doktori titulus felé.

Ezidőtájt kezdődött saját „ébredezésem”. Rájöttem, hogy az orvosi pályát merő hiúságból, naiv ambícióktól fűtve választottam. Honnan is tudtam volna, mire vállalkozom, nem volt a családban, aki mindezt belülről látta, élte volna. Tudatosult bennem, hogy hiába van bizonyos fajta kézügyességem, nem szikével és csipesszel szeretnék az emberek hasznára lenni, megsejtettem, hogy abba előbb-utóbb menthetetlenül beleunnék. Ugyanakkor rádöbbentem, micsoda szédítő távlatok nyílnak meg előttem, ha az emberi lélek felé fordulok. Végre annyi keresgélés, válogatás, fanyalgás és csalódás után, huszonéves fejjel, kezdtem megérkezni abba, ami igazán érdekelt. És amiről akkor is sejtettem, ma is így érzem: ezt nem fogom megunni, ez csak egyre érdekesebb lesz.

Buda László

Innentől nem is volt kérdéses, hogy az elmegyógyászat felé veszem az irányt. Nem mondom, hogy könnyű kezdés volt... Viszontagságaimról könyveimben (Mit üzen a tested? és Mit üzen a lelked?) bővebben is meséltem. Idővel kiderült számomra, hogy a pszichiátria, mint orvosi szakma a maga diagnosztikus kategóriáival és gyógyszerfelíró rutinjával mégsem lesz igazán a sajátom, és igyekeztem a pszichoterápia felé mozdulni, ahol már tényleg nincs semmi sallang, csak az ember – gondoltam.

Ám, ahogy ezt az előzmények alapján sejthettem volna, itt is úgy jártam, mint Dante hőse: „az igaz útat nem lelém”. A klasszikus pszichoterápiás iskolákat végigjárva valamilyen hiányérzetem mindenhol maradt. Hol a testet, hol a szívet, hol a lelket éreztem mellőzöttnek, hol pedig egyszerűen csak azt éreztem, hogy azokkal a módszerekkel, amelyeket valaki megalkotott, többnyire évtizedekkel ezelőtt, nem tudok teljes mértékben azonosulni. Elsajátítottam, amihez csak hozzáfértem, de végleg egyik mellett sem tudtam állást foglalni, letáborozni.

Voltak kedvenceim persze, elsősorban is a pszichodráma, a szomato-pszichoterápia, a Gestalt terápia, a pszichoszintézis, a családállítás, a transzperszonális pszichológia és az integrál pszichológia, de az a különös hiányérzet, ami egyetemista korom óta kísért és kísértett, nem hagyott alább, amíg meg nem láttam az ösvényt...

Az ötödik elem című Luc Besson-filmben a főgonosznak van egy mondata, mikor már minden csatlósa és szolgája elbukott: „Ha valamit el akarsz intézni, csináld magad!” Valamiért ezt az amúgy eléggé antiszociális irányelvet megjegyeztem, és később nekem be is vált, abban az értelemben, hogy: ha nem találsz igazán hozzád illő módszert, alkoss egy újat. Sőt, nem is alkotni kell, hanem engedni, hogy „alkotódjon” valami általad.

Én engedtem ennek az inspirációnak, és megszületett először a SzomatoDráma, majd pár évvel később az Ultrarövid Terápia módszertana, melyeket azóta sok ezer ember kipróbált, sok száz megtanult és alkalmaz – legnagyobb örömömre.

Attól öröm ez számomra, hogy látom: működik. És úgy értem, hogy „működik”, hogy egyszerű, mély, emberi, természetes. Nem puszta beszélgetés, hanem érzelemátélés, játék, kreatív tevékenység is egyben. Igazi felismerésekre vezet, feszültséget enyhít, kiutat mutat, gyakorlási lehetőséget kínál. Önismeretet mélyít, önelfogadást segít, egészséges önszeretetet táplál. Ezek a módszerek a szakmai munkám gyümölcsei, melyeket továbbadni szívből jövő öröm számomra.

Buda László írásán kívül további szakértőink: Hevesi Krisztina, Gyarmathy Éva és Szvetelszky Zsuzsanna önvallomását is elolvashatja.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, melynek témája az anyánkhoz való viszonyunk és az anyaság.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.