Sokáig csillagász, aztán nyelvész akartam lenni. Azt hiszem, a megfigyelés, a mintázatok, szabályosságok keresése az, ami a legfontosabb számomra.

Mindig is szerettem a rejtvényeket, rejtélyeket. Meggyőződésem, hogy minden problémának van megoldása, csak meg kell találni. A megoldás mindig valamiféle mintázatban található meg, vagyis ha átlátom a sémát, ami a részleteket befogadja, akkor az eltérés szembeötlő. Már maga a probléma is egy eltérés. Vagyis ha valami nem illik a képbe, ott valami probléma van.

Rendelje meg online!

Nem voltam kitűnő tanuló, de amikor a szüleim beígértek egy kutyust, akkor hirtelen sikerült színjelesnek lennem. Fifi kutyusom pedig megalapozta a jövőmet, mert elhatároztam, hogy etológus leszek, az állatok viselkedésének megfigyelésével akarok foglalkozni. Igaz, így már jeles tanuló sem voltam, mert sokkal érdekesebb dolgokkal foglalkozhattam, mint az iskolai tanulás.

Az etológus pályához két út vezetett: biológiát vagy pszichológiát kellett végeznem. Akkoriban a pszichológiára azok jutottak be, akiknek a területen meglévő ismerettség segített, és kiváló bizonyítványuk. Nekem egyik sem volt, így a biológiát választottam.

Kis híján fel is vettek. Különösen a szóbeli vizsga sikerült jól, mert megkérdezték, hogy miért akarok biológiára menni, és attól kezdve az etológiáról volt szó. Olyan meggyőző voltam, hogy bekerültem az egyetemre, az Állatszervezettan Tanszékre, mint kisegítő III. Ez nagyjából a takarító és a laboráns közötti pozíció volt.

Egy évig én készítettem elő a diákoknak az állatokat a boncolásra. Addig nem is volt ez gond, amíg el nem jutottak az emlősökig. Ekkor véget ért a biológusi pályafutásom, mert a béka volt az utolsó, amelyet el tudtam viselni a boncasztalon.

Sikeresen felvételiztem a pszichológia szakra, és bejutottam az esti tagozatra. Életem legszebb évei közé tartozik ez az időszak. Megszületett a fiam, és fantasztikus évfolyamtársaim voltak. Nálam idősebbek, akiktől sokat tanultam, és maradtam is volna velük, de közben állást kellett találnom. Adódott, hogy pszichológiai asszisztens legyek. Ekkor már feladtam az etológiát, mert én nem vagyok egy Jane Goodall, aki a gyerekével együtt járja az őserdőt.

Minthogy azonban akkoriban még pszichológiai asszisztens is csak az lehetett, akinek volt ismerettsége, nem tudtam ilyen álllást szerezni. Ezért átjelentkeztem a nappali tagozatra. Ekkor volt másodszor és utoljára kitűnő bizonyítványom, így fel is vettek, de nem lettem igazi egyetemista, hiszen ott volt a fiam, és már nagyon sok egyéb tapasztalat, ami miatt kilógtam a sorból.

Gyarmathy Éva

Fülöp Máté

Végül is pszichológus lettem. Eszembe jutott a hőn utált középiskolai történelem-tanárnőnk jóslata, miszerint belőlem soha nem lesz pszichológus. Akkoriban nem is akartam pszichológus lenni, de végigkérdezte az osztályt, ki hova felvételizik, és szokásához híven a kedvenceit kivéve mindenkit a földbe döngölt. Akkor még nem is tudtam, hova akarok jelentkezni, csak a két utat ismertem, és valami dac lehetett bennem, hogy neki a pszichológiát mondtam, miközben tudtam, hogy biológiára megyek.

Az egyetemen két oktató gyakorolta rám a legnagyobb hatást: Kulcsár Zsuzsanna és P. Balogh Katalin. Kulcsár tanárnő a legfrissebb tudást hozta el nekünk, és az összefüggéseket kerestük vele. P. Balogh Katalin az emberségével fogott meg, és a tanulási zavarok témával.

Ekkor még nem tudtam, mi vezetett a neurológiai alapú teljesítmányzavarok felé, most már tudom, hogy magam is enyhe fokban az atipikus fejlődésűek közé tartozom. Már tudom, hogy szerencsém volt, hogy évvesztesként nagyobb voltam a társaimnál, és a hátsó padban ültem. Emiatt az olvasáskor a végén került rám a sor, és már kívülről tudtam, mit kell „olvasni”. Az írásórák viszont a rémálmaim voltak, ott nem volt menekvés, meg kellett küzdenem a betűkkel. Az biztosan jó volt, hogy egy évvel érettebb idegrendszerrel küzdhettem.

P. Balogh Katalin indította el az iskolapszichológusi hálózatot, és az elsők között voltam, aki ilyen munkát végezhetett. A legjobb tapasztalatszerzési utat nyertem meg. Nekünk kellett kitalálni, mi a feladatunk, és a munkánkat felépíteni. Végre az volt a feladatom, amit mindig is szerettem: megfigyelni, észlelni a mintázatot és a problémát.

Azóta is ezt teszem. Minden ember egy rejtvény, feladvány, egy különleges világ, és gyönyörűség felfedezni. A tudományos munkába is ez vitt. Egy a tehetségfejlődést vizsgáló kutatáshoz csatlakoztam, és így kerültem be a MTA Pszichológiai Intézetébe, ahol azóta is dolgozom. Bár az intézményt sok vihar tépázta már meg, még létezünk.

Az iskolai munka során rájöttem, hogy a gyerekek legjobb terapeutái a szülők és a pedagógusok, ezért a neveléslélektan mellé nem gyermek-, hanem felnőtt klinikusi szakvizsgát tettem. A Pécsi Egyetem és a Thalassa Ház kemény felkészítést adott, különösen Gál Béla volt nagy hatással rám. Kegyetlenül eltéríthetelen volt, nagyon tiszta gondolkodásával rákényszerített a bátorságra.

Kognitív- és viselkedésterápiát a SOTE Pszichiátriai Intézetében tanultam. Ratkóczi Éva igazi szakmai műhelyet alkotott, ahol sokféle irányzat megfért egymással. Ekkor mélyült el bennem az a szemlélet, hogy nem a klienst kell a módszerünkhöz igazítani, hanem a kliens számára legmegfelelőbb ellátást kell megtalálni.

Ez beépült a hitvallásomba, és azóta is szakmai hálózatokban gondolkodom. Számos ilyen hálózatot hoztam létre – többek között az Atipikus Fejlődés Módszertani Központot –, amelyek lényege, hogy önálló szakmai egységek működnek együtt egy-egy feladat megoldásán.

Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológus írását itt olvashatja el.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, melynek témája: újrakezdés a bizonytalanság korában.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.