Az ember az életét társadalmi közegben éli, ezért el kell fogadnia annak normáit, és alkalmazkodnia bizonyos elvárásokhoz és másokhoz. Minden társadalom kialakítja azt a horizontot, amelyen belül az embernek lehetősége van megtapasztalni önmagát és megvalósítani a benne levő potenciált, anélkül, hogy ezért szankciókkal kellene szembenéznie vagy bűnösnek érezni magát.

Ez óhatatlanul azzal jár, hogy felnövekvésünk során korlátoznunk kell magunkat. Bizonyos élményformákról részben vagy teljesen le kell mondanunk, az emberként létezés egyes dimenziói csak korlátozottan vagy egyáltalán nem lesznek hozzáférhetők. Mivel tudatos és elfogadhatónak ítélt törekvéseink is megszemélyesítve öltenek formát az énünk részeként, nem meglepő, hogy mindaz, ami ezen túl helyezkedik el bennünk, ugyancsak megszemélyesítve, alakot öltve ad hírt magáról. Ez az, amit Carl Gustav Jung, az analitikus pszichológia svájci megalapítója árnyékszemélyiségnek nevezett el.

A hasonmás

Rendelje meg online!

Az 1961-ben 85 éves korában elhunyt Jung „árnyéka” már hosszú ideje része volt a kulturális tapasztalatnak. Amit a keresztény démonológia évszázadokon át az ördög kísértésének nevezett, az pszichológiailag szoros rokonságban áll az árnyékszemélyiség tartományával, és sok időnek kellett eltelnie ahhoz, míg világossá vált: a „rossz” eredete az ember belső világában (is) található.

A romantika korától kezdve az én egyre nagyobb hangsúlyt kapott a gondolkodásban, így megjelent az igény arra, hogy ne csak az emberben lakozó jónak, erkölcsösnek, tudatosnak és racionálisnak legyen „neve”, hanem a „sötét oldalunk” is megfoghatóvá, megfogalmazhatóvá váljon. A XIX. században formálódó „tudományos” pszichológia a kor pozitivista szellemének megfelelően pszichofizikai mérésekkel volt elfoglalva, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy az emberi természet sötét oldalának megragadásában inkább az írók és a filozófusok jártak élen.

A romantika korában bukkant fel a máig népszerű hasonmás (Doppelgänger) motívuma, amely szerint az ember nappali, józan, világos és erkölcsös énjének megvan az éjszakai, sötét, indulatok és ösztönök vezérelte párja. Különféle szituációkban, amikor a józan, racionális kontroll hatása kevésbé érvényesül (alvás, részegség), a hasonmás megjelenik, magának követeli a helyzet feletti uralmat, általában drámai következményekkel.

A téma megihletett olyan nagy jelentőségű írókat, mint E.T.A. Hoffmann vagy Fjodor Dosztojevszkij, a legismertebb megfogalmazás azonban a skót Robert Louis Stevenson nevéhez fűződik, aki 1886-ban írta meg Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete című regényét. Az orvos Dr. Jekyll olyan vegyületet állít elő, amelynek hatására éjszakánként emberi szörnyeteggé (Mr. Hyde) válva bűncselekményeket hajt végre, míg végül a „gazdájával”, az orvossal, azaz önmagával is végez.

A hasonmás témája a XX. században is népszerű maradt, gondoljunk csak Babits Gólyakalifá-jára, Kosztolányi Esti Kornéljára, vagy Hermann Hesse A pusztai farkasára, de megjelenik David Fincher népszerű filmjében, a Harcosok klubjában is. A XIX. század filozófusai közül Arthur Schopenhauer, Sören Kierkegaard és Friedrich Nietzsche nevét érdemes kiemelni, akik sokat foglalkoztak az emberi természet „démoni” oldalával is, és közel kerültek a későbbi pszichoanalízis elgondolásaihoz, például a tudattalan fogalmához.

Nietzsche, akitől az ösztönént leíró, német „Id” kifejezés is származik, az emberi élményvilág sötét, ösztönvezérelt, eksztatikus és tragikus dimenzióját a „dionüszoszi” metaforájával igyekezett megragadni (szembeállítva azt az „apollóni”-val), míg Kierkegaard a következőképp fogalmazott: „Az önmagunkban elmélyüléssel először és mindenekelőtt a gonosz hajlamot fedezzük fel.”

A kísérteties

Ezeket a hagyományokat igyekezett közös nevezőre hozni a XIX. századi természettudományossággal Sigmund Freud a maga pszichoanalízisében. Ő inkább személytelen „energetikai” tényezőknek, ösztönöknek nevezte azokat az impulzusokat, amelyek az emberi személyiség sötét dimenziójának létrejöttéért felelősek, és elsősorban neurotikus tünetekben, álmokban vagy elszólásokban adnak hírt a létezésükről.

Munkássága során az úgynevezett „kísérteties” fogalmával került legközelebb a hasonmás koncepciójához, amit egyébként Hoffmann A homokember című novellájának elemzése során vetett fel. A kísérteties olyan tapasztalat, mondja Freud, ami a már korábban elfojtott élmények visszatéréséhez köthető, olyasmihez, aminek rejtve kellett volna maradnia, mégis a felszínre kerül.

Kísérteties az énfejlődés korábbi alakzatainak a felbukkanása például a hasonmás formájában, amit Freud jelentős tanítványa, Otto Rank később a tükörképhez, a narcizmushoz és a halálhoz kapcsolt. Mielőtt utoléri a vég, Thomas Mann Halál Velencében című művének főszereplője, Gustav Aschenbach például a történet során háromszor is találkozik kísérteties alteregójával, a halál előhírnökével.

Olvassa tovább Kőváry Zoltán pszichológus, egyetemi docens írását a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amely lelkünk sötét és napos oldalával foglalkozik.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.