Pál, a Kulákprés 1991-es kiadásának bevezetőjében írod, hogy 1978-ban, amikor az egyetem elvégzése utáni nyáron hazamentél Tótkomlósra, vettél egy kis magnót, azzal a szándékkal, hogy elkezdj a múltról beszélgetni a nagymamáddal. Ez egy fiatalember érdeklődése volt a saját családjának története iránt, vagy a leendő szociológushallgató kíváncsisága?

Pál: Mindig érdekelt a családtörténet, és sokáig kerestem a megismerés módszereit. Pécsi egyetemistaként dolgoztam először magnós interjúkkal egy kérdőíves-életútinterjús kutatásban, és arra gondoltam, remek, hogy én ezt Baranya megyében csinálom, de épp itt az ideje, hogy elkezdjem Tótkomlóson a saját családomban és a rokonoknál. A nagymamát sajnos pont lekéstem, mert mire megvettem a magnót, és hazajutottam nyárra, ő kórházba került, és nem sokkal később meghalt.

Már gyerekként is mindig ott sertepertéltél az öregek körül?

Pál: Igen, szívesen hallgattam volna a történeteket, ha az én családom mesélő család lett volna. De nem volt az. Édesanyám viszont rendkívül gondosan őrizte a tárgyi emlékeket, úgyhogy amikor látta, mennyire érdekel engem, felküldött a padlásra, és megmondta, melyik kartondobozt nyissam ki. Ott volt az elmúlt évtizedek összes hivatalos levelezése, a beszolgáltatási könyvektől kezdve minden papír. Megtaláltam apám levelezését is a szüleivel: részben szlovákul írtak egymásnak, ezeket nekiálltam lefordítani. Tehát inkább írásos dokumentumokra támaszkodhattam, mint személyes elbeszélésekre.

Závada Pál és Péter

Máté Péter

A gyerekkorod kevert, szlovák-magyar nyelve hogyan hatott rád?

Pál: Egzotikumot jelentett, azt éreztem, milyen jó, hogy nekem ilyen is van. Kicsit kinyitotta a világot, és elég korán felvetette számomra az identitás kérdését, ami elég bonyolult ahhoz, hogy jól el lehessen spekulálni rajta. Az otthoni szlovák volt az első éveimben az egyetlen „nyelvem”, csak az óvodában tanultam meg magyarul. Mindent értettem, amikor a felnőttek beszéltek, persze nem tudtam olyan frappánsan válaszolni nekik szlovákul. Hozzá kell tenni, hogy ez a nyelv nagyban különbözik a szlovák irodalmi nyelvtől, XVIII. századi zárvány. Állati izgalmas, vicces valami, a könyveimben is sokat használom. Ettől függetlenül számomra sose volt kérdés a magyar identitásom.

Péter, volt olyan pont az életedben, amikor irigyelted az édesapádtól ezeket az egyértelmű, eltéphetetlen gyökereket, amelyek Tótkomlóshoz kötik?

Péter: Nekem meglehetősen furcsa a viszonyom a gyökerekkel és általában a múlttal. Valószínűleg azért, mert a gyerekkor számomra egyet jelentett a töredezettség tapasztalatával. Budapesten születtem, a szüleim nagyon hamar elváltak, négyévesen elszakadtam anyukámtól, és kilencéves voltam, amikor meghalt. Ezt követően különböző családokban szocializálódtam. Folyamatosan változott körülöttem minden, így nem állt össze a fejemben egységes narratíva. Számomra a családtörténet nem más, mint töredékesség. Elképzelhető, hogy a verseim között is ezért olyan gyakoriak a fragmentumszerű, lazán kapcsolódó darabok. Rettentően izgalmas, hogyan tudnak ezek a látszólag összefüggéstelen részek aztán mégis egymáshoz kapcsolódni. Az elme óhatatlanul összefüggéseket keres köztük.

Pont az említettek miatt akár vágyhatnál is ezekre a stabil gyökerekre.

Rendelje meg online!

Péter: Érdekes módon én ezt nem hátrányként éltem meg, sose próbáltam „helyrehozni” a töredékességet. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem voltam kíváncsi a családunk történetére. Csak nem a történeti kutatás jelentette az elsődleges kiindulópontot az íráshoz. Az édesanyám zsidó ágáról eleve sokkal kevesebbet tudtam, az ő története számomra szinte teljesen homályban maradt. De ez a homályosság egyszerre vonzó is volt. Azt hiszem, emiatt kezdtem el érdeklődni a görög–római, később a zsidó–keresztény mitológia, a dráma- és színházelmélet, valamint az irodalomelmélet iránt. Mindig is inkább az elméleti diskurzusok érdekeltek, semmint a történeti kutatások.

Ebben menekülés is van egyébként?

Péter: Fontosnak tartom különbséget tenni a magánéletben alkalmazott múltfeldolgozás és annak művészi stratégiaként való alkalmazása között. Folyamatosan foglalkozom a személyes és családi múlttal, évek óta járok pszichoterápiára. Az irodalomban azonban másik utat választottam. Úgy éreztem, hogy a történelmi tények mellett nagyobb mozgásteret szeretnék hagyni a fantáziának. Bár apám a regényeiben izgalmasan lépteti kölcsönhatásba ezt a kettőt.

Olvassa tovább Gócza Anita interjúját a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben örökölt sorsunkkal, a transzgenerációs hatással foglalkozunk.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.