Nem mondanám, hogy nem kívánt gyerek voltam, de az biztos, hogy nem tervezett. A szüleim nem voltak házasok, nem is éltek együtt, csak jártak. Édesapám pánikba esett és lelépett, később azonban átgondolta a dolgot, és mégis vállalta volna az apaságot, de akkor meg már édesanyám utasította el a közeledését. Eldöntötte, hogy apám nélkül boldogul. Néhány hónap elteltével – a születésem előtt nem sokkal – férjhez ment, és ez a férfi felvállalt engem, tőle kaptam a családnevemet. Sajnos ez a házasság is zátonyra futott kétéves korom körül, onnantól édesanyám egyik bátyjával éltünk hárman. Nem voltunk nagyon eleresztve, szerény körülmények között laktunk egy aprócska önkormányzati bérlakásban.

A vér szerinti édesapámat egyáltalán nem ismerem, soha nem találkoztunk, és sokáig arról sem tudtam, hogy nem azonos a „névadó” apámmal. Utóbbit fényképről ismerem, és homályosan úgy rémlik, mintha egyszer-kétszer láttam volna. Mindezek ellenére nem volt annyira nehéz gyerekkorom, édesanyám egyszerre próbált anyám és apám lenni, igyekezett a szerinte legjobbat adni nekem. Nagyon féltett mindentől, és – befelé forduló személyiség lévén, vagy talán óvatosságból – mindig titkolta előttem az érzéseit.

HVG Könyvek

Az általános iskolás éveimről sajnos sok rossz emlékem van, rendszeresen zaklattak és gúnyoltak. Nem állítom, hogy ne lettem volna hibás – legalább részben –, mert eleinte bizonyára elviselhetetlen stréber voltam, rászóltam az osztálytársaimra, hogy fogadjanak szót, és hasonlók. Már akkor is erős teljesítménykényszerem volt – ez a mai napig jellemző –, igyekeztem mindent a lehető legjobban csinálni. Ha valami nem sikerült úgy, ahogy vártam, könnyekig kétségbeestem, ezért célpont voltam a többiek számára. A maximalizmus hatott a szülőséggel kapcsolatos gondolkodásomra is: nekem kevés volna „elég jó”-nak lenni. Ha valaki felveti, hogy jó szülő lennék, azt válaszolom: lehetséges, én azonban nem a gyerekem esetleges kárára szeretnék magamon pszichológiai kísérleteket végezni. Az önismeret gyakorlóterepe nem a gyerekvállalás. Ha valaki először megismeri önmagát, a határait, korlátait, és mindezekkel együtt szeretne gyereket vállalni, az természetesen rendben van. Én azonban soha nem gondoltam magamra édesapaként, és nem az iskolai zaklatás és az ebből eredő fájdalom hatására döntöttem el, hogy nem akarok gyereket.

Mindig fontos volt számomra a függetlenség. Szükségem van saját időre, hogy kellő energiát szentelhessek a belső párbeszédre magammal, és meglegyenek a saját, önálló tevékenységeim. A jelenlegi párom szerencsére elfogadja ezt és támogat, a korábbi kapcsolataim azért siklottak félre, mert nem kaptam meg ezt az aránylag nagy teret. Diával már négy éve ismerjük egymást. Mindketten szeretünk olvasni, utazni, de van, hogy csak szépen csendben elücsörgünk egymás mellett a laptopjainkkal. Gyerek nélkül jóval több időt tudunk fordítani egymásra. Amikor hazaérünk egy fárasztó munkanap után, nyugodtan leülhetünk beszélgetni, és van időnk együtt és külön is feltöltődni. Szóval a gyerekmentesség nekem elsősorban nyugalmat és szabadon felhasználható időt jelent.

Néhány éve több childfree („gyerekmentes” – CF) közösségre is rábukkantam a világhálón – sőt Diával is így ismerkedtünk meg. Nagyon megérintett és fellelkesített, hogy rájöttem: abszolút vállalható életmód a gyerekmentesség. Igyekeztem minél jobban megismerni ezt a szemléletet, és 2018-ban végeztem egy felmérést. Körülbelül hatszázötvenen töltötték ki a kérdőívemet, szülők, gyerektelenek és gyerekmentesek. Meg akartam tudni, mi motiválhatja a gyerekmentes életmódot, hogyan ítélik meg magukat az ezt választók, és hogyan vélekednek róluk mások. A leggyakrabban olyan okok fordultak elő, mint a függetlenség és a szabadság szeretete, a nyugodt környezethez való ragaszkodás, a fejlett önismeret, a környezettudatosság, a karrierépítés vágya, a megfelelő párkapcsolat vagy lakás hiánya, a test megváltozásától, illetve a szüléstől való félelem, esetleg a rossz szülői minták, örökletes betegségek továbbadása miatti aggodalom.

A válaszadók jelentős százaléka számolt be konfliktusokról közvetlen vagy közvetett tapasztalatok alapján. Sokan megerősítik (elsősorban természetesen a hölgyek), hogy a társadalom a nőket szinte kizárólagosan az anyasággal azonosítja, és rebellisnek, fekete báránynak, önzőnek, deviánsnak bélyegzik azokat, akik más utat járnak. A férfi kitöltők ugyancsak említették a társadalmi elvárásokat, vagy az éretlenségre és felelőtlenségre utaló megjegyzéseket, de sokan közülük úgy vélekedtek, hogy a férfiakkal szemben nem nyilvánulnak meg az emberek olyan erőteljesen. A meggyőzési kísérletektől azonban ők sem menekülhetnek.

hvg

Mivel már hónapok óta mozogtam gyermekmentesek társaságában, az eredmények nem leptek meg, ugyanakkor megerősítették bennem, hogy nem kell szégyellnem magam az életmódom miatt. Egy nagyobb közösség része vagyok, vannak mások is – férfiak, nők egyaránt –, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak a gyerekvállalásról. Természetesen előtte is felvállaltam a döntésemet, de sokat adott annak megélése, hogy nem vagyok egyedül. Boldog-boldogtalannak elújságoltam, hogy így élek, már-már harcosan propagáltam a gyermekmentes álláspontot, amiből bőven adódtak konfliktusok. Sok online vitába is belementem, a szülők meg visszatámadtak vagy védekeztek. Felhozták, hogy ki fog rólam gondoskodni idős koromban. Nos, én nem szeretek és nem is szoktam segítséget kérni, saját magamra támaszkodom. Ha gyerekem lenne, akkor sem várnám el tőle, hogy ő gondoskodjon rólam. Azt sem tartom jó indoknak a gyerekvállalásra, hogy nyomot hagyjon az ember a világban, vagy legyen, aki továbbviszi a nevét, az örökségét. Szerintem mindenkinek a maga életéért kell felelnie, a saját életét megalkotnia, nem a szülei életét folytatni, meghosszabbítani.

A kezdeti eufória régen elmúlt, már nem propagálom a gyermekmentességet a környezetemnek, ők pedig elfogadták, hogy így élek. Mindazonáltal továbbra is jó érzés egy olyan közösséghez tartozni, ahol hasonló gondolkodású emberek vannak, és fontos, hogy az emberek ilyen közösségek révén tudomást szerezzenek arról, hogy van választási lehetőségük. Szerencsére már nem olyan időket élünk, hogy ne lehessen felvállalni egy ilyen döntést, és belekényszerítenék az embereket a házasságba, gyerekvállalásba.

Édesanyámat, úgy hiszem, nem viselte meg a döntésem, de nem lehetek benne biztos, mert az érzéseit ritkán mutatja ki. Időről időre azért elhinti, hogy „majd amikor unokám lesz…”, de ez inkább csak szelíd hecc. Diáról is pontosan tudja, hogy nem szeretne gyereket, ezzel együtt jó a viszonyuk, kedvelik egymást. A kisgyerekes barátaink, néhány cimborám nehezebben értette meg: a neveltetésük vagy más miatt elképzelhetetlennek tartják a gyerek nélküli életet. Szerencsére nem szakadt meg senkivel a kapcsolatom amiatt, hogy máshogy gondolkodunk erről. Ha szóba kerül, rövid csipkelődéssel elütjük a témát, már egyikünk se veszi véresen komolyan.

Néhanapján szoktam találkozni gyerekekkel: édesanyámék tízen voltak testvérek, 16 unokatestvérem van, közülük többeknek vannak kisgyerekei. A családi eseményeken, ha jó hangulatban vagyok, sok energiát érzek magamban, akkor elvagyok velük, ha viszont lemerültek a szociális tartalékaim, akkor jóval türelmetlenebb vagyok, kényelmetlenül érzem magam, és inkább kerülöm a társaságukat. A nagyobbakkal, felsősökkel, tinikkel jobban kijövök.

Tudatos gyermektelenként néha fekete báránynak érzem magam. Ellenállóknak látnak bennünket, akik nem azt teszik, amit mások elvárnak. Mindig egy kicsit védekező szerepben találjuk magunkat: ránk sütik, hogy bizonyára valamilyen (lelki) betegség áll a háttérben, valamilyen trauma ért, hiányoznak belőlünk a gondoskodó, anyai-apai ösztönök. Nálam éppenséggel helytálló ez a megközelítés – apátlan gyerekkorom nyilván hatott rám –, de a legtöbb gyermekmentesnél nem. Ők köszönik szépen, élik az életüket, ahogy nekik tetszik, jól érzik magukat, és nincs a múltjukban semmilyen megrázó esemény. Nem egy félreértésnek épp ez a téves előfeltevés az oka: hogy a gyermektelenséget mindig összefüggésbe lehet hozni valamilyen traumával. Ellenkezőleg: nagyon sokan teljesen racionális – ökológiai, gazdasági, politikai – okokból nem vállalnak gyereket.

Többször szembesültem egy másik, igen erőteljes szembenállással: ha egy nő valamilyen okból meg akarja szakíttatni nem kívánt terhességét, a sikertelenül próbálkozó gyermektelenek felháborodnak, hogy önként eldobja a lehetőséget, miközben ők szenvednek, várakoznak és egy vagyont költenek egy áhított gyermekre. Pedig nem kéne ezt összemosni, mert attól, hogy valaki megszülne egy nem kívánt gyereket, nem lenne jobb a gyerekre vágyakozók élete.

Él egy olyan kép is némelyekben a gyerekmentes közösségekről, hogy ott fordított kereszteket, pentagramokat rajzolgatunk csecsemővérrel, és másról se tudunk beszélni, csak arról, mennyire utáljuk a szülőket, a gyerekeket meg az őket előjognak használó anyákat. Valójában ugyanolyanok vagyunk, mint bármely más közösség, akik egy téma köré szerveződnek, de bármiről szívesen beszélgetnek.

A nők sokkal erősebb nyomás alatt vannak, hogy szüljenek, az kevésbé különleges, ha egy férfi nem akar gyereket. A konzervatív politika szinte kizárólag a nők hagyományos szerepeit hangsúlyozza, a férfiakról említést se tesznek, mintha nem is lenne rájuk szükség a gyerekvállaláshoz. Persze velük szemben is vannak sztereotip elképzelések: ha nem akar gyereket, akkor magányos farkas vagy elviselhetetlen macsó, aki él bele a világba kötöttségek és felelősségérzet nélkül. De egy negyvenes pasastól a legritkább esetben kérdezik meg, miért nincs gyereke. Férfiak egymás között nemigen tesznek szemrehányást, de a nők is inkább a többi nőt célozzák meg a támadásokkal. Egy gyerekmentes vagy gyerektelen férfiról férfitársaságban egyszerűen tudomásul veszik: nekem van, neked nincs, vagy nem akarsz, kész.

Közgyűjteményi informatikusként dolgozom, emellett főiskolai óraadó tanár és védés előtt álló doktoranduszhallgató vagyok. Olyan munkát végzek, amit szeretek, amiben tehetséges vagyok, és örülök, ha egy-két publikáció megőrzi a nevemet az utókor számára. Saját szabályaim szerint élek, elégedett vagyok. Szeretném megőrizni a kiegyensúlyozott anyagi körülményeimet, ápolni a párkapcsolatomat. Mostanában megérett bennem, hogy számomra igazából elég, ha önazonosan, becsülettel végigélem, amennyi nekem adatott.

(Képünk illusztráció.)

Jöjjön el a következő HVG Extra Pszichológia Szalonba, ahol többek között Tanács Eszterrel beszélgetünk a témáról. További infók itt.

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja – akár a Kamasz különszámot is megkaphatja ajándékba.